hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2017. november 21. kedd   19:40
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Testament, Annihilator, Death Angel
2017. november 20, Barba Negra klub

  „A korai kapunyitás miatt az előzenekarokról sajnos lemaradtam...” - haha, na ezen a koncerten biztosan nem hangzik el a cikkírók klasszikus kifogása! Ennek a mai estének egyszerűen minden pillanatát látni kellett! Sok esetben persze valóban igaz, hogy a nagyobb turnékon a főzenekar előtt 1-2 színtelen-szagtalan, semmitmondó brigád húzza az érdeklődők idejét, nagyon ritkán lehet gyöngyszemeket találni, akiknek valóban érdemes jobban utánuk nézni.
  De ezúttal viszont a thrash metal műfaj legjobb, legintenzívebb koncertbandái közül három osztotta meg a deszkákat egymással. Ez a kombináció annyira letaglózó volt, hogy nem is tudnék idénről legalább csak hasonlóan bődületes felhozatalt megemlíteni. Nem is csoda, hogy rövid idő alatt teltházas lett a buli, és nem kisebb helyen, mint a Barba Negra Klubban.
  
  A Testament, az Annihilator és a Death Angel mindannyian a ´80-as években kezdték meg a pályafutásukat, és az évtized közepére-végére a thrash metal szcéna legelismertebb, legtöbbet méltatott csapatai közé emelkedtek. Ez nem csak a hiperintenzív, elképesztő adrenalin löketekkel dúsított, intelligensen felépített nótáiknak volt köszönhető, hanem lehengerlő élő teljesítményüknek is, amely egyébként mindig is kiemelten fontos volt a thrash metal műfajban alkotó bandáknál.
  Életútjuk olyan szempontból is hasonló, hogy a ´90-es években mindannyian kacskaringós útkeresésbe vagy agóniába süllyedtek, a 2000-es évek elején pedig főnixmadárként születtek újjá, bivalyerős visszatérő lemezekkel és azóta is teljes intenzitással működnek.
  Ennél jobb kombináció tehát nem is lehetett volna egy thrash metal rajongó számára, mint a Testament, Annihilator, Death Angel hármasa. És ami még inkább sokat mondó, hogy bármelyikük lehetett volna a turné főszereplője, mindegyik megállta volna a helyét a másik kettővel szemben. Végül a Testament kiválóan sikerült utolsó albuma, a The Brotherhood Of The Snake köré épült a turné, előttük az Annihilator kapott helyet, elsőnek pedig a Death Angel izzíthatta fel a színpadot. De még hogy!
  
  Az (immár egyre kevésbé) filippínó származású amerikaiakról köztudott, hogy borzasztóan intenzívek élőben, erről többször is megbizonyosodhattunk már itthon. Sőt, Mark Osegueda-éknak is egy különleges helyet foglal el a szívükben Magyarország, és ez nem csak duma, hanem a valóság. Annyiból volt csak sanyarú a helyzetük, hogy elég rövid programot kényszerültek játszani első bandaként, így nem kerülhetett sor minden nagy kedvencre.
  A Death Angel azon kevesek közé tartozik, akik a ´80-as évek megkerülhetetlen klasszikusai után ma is tudnak olyan minőséget szállítani, hogy gond nélkül meg tudnák tölteni a legújabb albumok szerzeményeivel is a koncertprogramjukat. Ennek megfelelően elsősorban az utolsó pár korong tételei kerültek terítékre a mai nap, mint a Father Of Lies, The Dream Calls For Blood, Claws In So Deep. Thrash metal esszenciák ezek is: zúzósak, harapósak, pogózósak, de a dallamokkal sem spórolnak.
  
  Aztán a valaha volt egyik legintenzívebb thrash metal album, az 1987-ben kiadott The Ultra-Violence címadó instrumentálisának motívumai után robbant be a 2004-es Thrown To The Wolves, és az eddig is nagyszerű innentől kezdett fékeveszetté válni... A rajongók egyszerűen megőrültek. Elképesztő zúzás alakult ki a nézőtéren, amit még fokozott az első lemezről származó Mistress Of Pain.
  Ha valaki esetleg nem ismerte eddig a Death Angelt, legkésőbb itt már megbizonyosodhatott róla, miért is van ott a helyük a thrash metal legjobb koncertbandái között. A gitárosok, Rob Cavestany és Ted Aguilar, a kígyózó mozgású Damien Sisson basszer, valamint a csatakosra izzadtan püfölő Will Carroll dobos mellett Mark Osegueda énekesről érdemes külön szót ejteni, aki remek formában volt. Nem csak kiválóan és rendkívül szerethető módon vezényelte a bulit (ezt már megszoktuk), de az énekteljesítménye is kikezdhetetlen volt, mind a dallamos részeket, mind a korai nóták jellegzetes sikoltásait tekintve.
  
  A szimpátiát még tovább növelték azzal, hogy az éppen aktuális, aznapi halálhír, Malcolm Young távozása mellett sem mentek el szó nélkül. Spontán módon, külön összepróbálás nélkül előadtak egy AC/DC dalt, és még arra is figyeltek, hogy ne egy ötvenmilliószor túljátszott klasszikus legyen az, hanem a Dog Eat Dog. Én nem tudok róla, hogy valaha is lemezre rögzítette volna ezt a dalt feldolgozásként a társaság, de még így hirtelenjében előkapva is úgy tudták színpadra vinni, hogy a Death Angel zeneisége mégis körbelengte az egész nótát.
  A végére már csak a The Moth maradt, egy igazi tempós, harapós dal az új lemezről, ennyi fért bele a mai szerepkörükbe. Természetesen jóval több nótát is szívesen hallgattunk volna a csapattól, de nem hinném, hogy bárki elégedetlen lett volna velük a nézőtéren. Várjuk vissza a Death Angelt legközelebb is, egy fullos programmal. És jönni is fognak, ahhoz szemernyi kétség se legyen.
  
  Az Annihilatort ellenben pont 2 évvel ezelőtt láthattuk itthon teljes programmal, szóval az azért nem volt kétséges, hogy az A38 hajós buli élményét nem fogják überelni. Azóta viszont kijött egy új korongja a Jeff Waters műveknek, a For The Demented, ami egy elég korrekt dalcsokrot rejt. Lehetett tehát frissíteni a programot vele. A koncertkezdés előtt még a Hammer fennállásának 30 évét ünnepeltük, egy rövid sorsolás elejéig, majd vad zseblámpavillogás után elkezdődhetett az csodaszép Crystal Ann intro és az Annihilator bulija.
  Egy kicsit komótosan battyogtak be a színpadra Waters-ék, nem volt meg az a robbanásszerű élmény. Ráadásul annyira telerakták paravánokkal az előre hozott dobcucc miatt egyébként is szűkös színpadot, hogy alig fértek el. De annyi baj legyen, mert máris szólt a One To Kill, az új lemez egyik legjobb dala, én nagyon örültem, hogy ezt vették elő a koncertre. Az Annihilator becsületére legyen mondva, ők olykor variálják a színpadi programot a turnén, így a For The Demented lemezről a másik nagy kedvenc, az Altering The Alter helyett ezt hallhattuk. Ők azért erősebben old-school programot nyomtak az előző bandánál, így máris következett a tombolást legjobban beindító King Of The Kill.
  
  Ma már nem újdonság, hogy ismét Jeff Waters adja a vokált, teljesen jól hozta élőben is az énektémákat. Boszorkányos gitárjátékában nem jelentett hátrányt, hogy ezáltal a mikrofonhoz volt szegezve olykor, mert amikor épp nem énekelt, rögtön szökellt tovább és ontotta a riffeket, szólókat. Hallhattuk még a No Way Out-ot a Feast korongról, aztán jött a csúcsra járatott hangulat a pattogós Set The World On Fire-rel és a körülírhatatlanul zseniális Phantasmagoria-val.
  Talán a gitárok szóltak egy kissé a háttérben a mélyek dominanciája mellett a banda koncertjén, de az előadás kb. közepétől már ez is nagyjából helyreállt. Az Annihilator mindig is a gitárjáték elsődlegességéről szólt, Waters mellett Aaron Homma is kivette a részét a szólózásból és az esetenkénti ikergitározásból, de a showman kétségtelenül Jeff Waters. Az új album munkálataiban állítólag sokat segítő Rich Hinks basszer is széles mosolyokkal lóbálta a fejét, a legutoljára csatlakozott Fabio Alessandrini dobos pedig még egészen kölyök volt a többiek mellett. Jól játszott, de mintha egy kicsit megszeppenve ült volna a dobok mögött, kell még neki egy kis rutin.
  Az utolsó lemez a Twisted Lobotomy-val köszönt el, ezzel a brutális dallal, amelynek második fele már jóval több finomságot rejt. A végére pedig egy igazi csillagszórás az Alison Hell és a W.T.Y.D. nótákkal, mind az 1989-es Alice In Hell lemezről. Waters-ék újkori teljesítménye nem minden rajongót nyűgöz le, de ezek a tökéletesen felépített ´80-as évekbeli esszenciák azonnal két vállra fektetnek bármilyen thrashert.
  
  Mivel teltház volt, a klub már az első fellépőtől kezdve kellemesen zsúfolt volt, de érdekes módon az egész este folyamán nem éreztem azt, hogy heringként kéne feszengenem azon a zsebkendőnyi területen, amin állok. Talán annak volt ez köszönhető, hogy egy ilyen pogózós, mosh-pites, mozgalmasabb koncerten jobban fellazulnak a sorok, míg például emlékszem rá, hogy pár éve a sokkal kimértebb Avantasia koncertje nem volt hivatalosan teltházas, mégse lehetett szinte megmoccanni.
  Végignéztem a ruházati kínálatot is, természetesen mindegyik bandánál akadt pár szemrevalóbb darab. A Testament-nél egyedül az a póló nem tetszett, amit Chuck Billy is viselt, a hányingerkeltő drogpropaganda, ami így is az összes csőből ömlik a szennymédiából, és aminek szégyenletes módon maga a Testament is szentelt egy dalt az új lemezén. Ráadásul a póló felirata mindenféle kertelés nélkül a törvények megszegésére, be nem tartására buzdít. Ezért egy nagy középső ujjat megérdemelnek, bocs...
  
  Szerencsére a Testament zenei teljesítményébe nem lehetett belekötni, pláne ha a banda főnökeinek tekinthető Chuck Billy és Eric Peterson, illetve a védjegyszerű gitározásáról ismert Alex Skolnick olyan arcokkal veszik magukat körbe, mint az „atom óra” Gene Hoglan és a basszusgitár-mágus Steve DiGiorgio. Bár a tagok egybehangzó véleménye szerint a The Brotherhood Of The Snake borzasztóan ideges hangulatban készült, a végeredmény mégis lenyűgöző lett. Talán a legendás visszatérés, az 1999-es The Gathering album óta nem született ennyire gyors és súlyos művük.
  Így ezt a lemezbemutatót csak egyetlen dolog tehette tönkre. Pontosabban kettő. 1. A legendás magyarországi áramkimaradás, amely szinte a banda védjegyévé vált. 2. A rendszeresen botrányrossz hangzás, ami viszont valóban a Testament védjegyének számít. Szerencsére most már úgy tűnik, megtört az örökös átok, vagy végre kirúgták a fakezű hangmérnöküket: ha nem is kristálytisztán, de jól szólt a koncert, és még az áram se ment el.
  
  A csapat nem meglepő módon sokat tűzött műsorra az új korong tételei közül, de ezen túl is egy közel sem mindennapi programmal jöttek. Eleinte persze a 2000 utáni szerzeményeké volt a főszerep, a rögtön zsigeri módon nyitó Brotherhood Of The Snake-kel, a szintén tempós, ököllengető Rise Up-pal, az óóó-zós More Than Meets The Eye-jal, és az igen húzós riffekkel felvértezett The Pale King és Centuries Of Suffering dalokkal. A rajongók közel sem figyelő állásponton voltak, várakozván a ´80-as legendás, klasszikus csapásainak az eljövetelére, hanem ezek az újabb keletű szerzemények is be tudták indítani a tombolást. Feszesen, erőteljesen játszott a csapat és az egymás felé való kitekintésekből az is látszott, hogy jó a hangulat a zenekaron belül.
  A Testament-ben mindegyik poszton kivételes tehetségű zenész játszik, az ő tudásukból is kaptunk itt-ott némi ízelítőt. Először Alex Skolnick szólózott, amelyből aztán a The Ritual album csúcspillanata, az Electric Crown keveredett ki. Ez a nóta nem csak azért volt kisebb kakukktojás a programban, mert a Testament legdallamosabb, legkönnyebben emészthető albumát egyedüliként képviselte, hanem mert a hol agresszívan üvöltő, hol sebzett bölényként bömbölő Chuck Billy itt megmutathatta, hogy a dallamos éneke is figyelemre méltó.
  
  Billy sosem volt egy sokoktávos brúszdikinzon, de ahogy ezeket a dallamokat előadta élőben, az több, mint meggyőző volt. A közönség itt már valami önkívületi állapotban létezett, amit csak megtoldott a szélvészgyors zúzda-himnusz, az Into The Pit. A hangzás volt annyira masszív, hogy átjöjjön az ereje ezeknek a gyors, tombolós, pogózós daloknak, így a rajongók sem maradtak adósak a mozgással.
  A Testament viszonylag sokszor lépett fel nálunk, és Chuck Billy maga is megjegyezte, hogy általában megvannak a bejáratott nótáik, amiket állandóan játszanak, ma viszont szeretnének egy kis csavart vinni a dologba. Így napirendre tűztek olyan számokat is, amiket már nagyon régen, vagy talán még egyáltalán nem játszottak élőben. De nem csak egy-kettőt, hanem innentől majdhogynem a műsoruk legvégéig sorakoztak az ultra-ritka, élőben talán sosem hallott számok! Na, ez aztán fegyvertény volt a javából!
  
  Helyett kapott így a Low, amely pedig nem egy ismeretlenebb tétel, de valamiért mégis ritkán szerepel a koncertprogramban. A Stronghold az új lemezt képviselte, színtiszta mészárlás volt a javából. A Throne Of Thorns az utolsó előtti, 2012-es Dark Roots Of The Earth lemez egy kevésbé nyilvánvaló tétele, ez után következett Eric Peterson riffelős bemutatója. A The Gathering albumot sem az Eyes Of Wrath szokta általában képviselni. Gene Hoglan dobprodukciójával a First Strike Is Deadly-t vezette fel, ami a debütalbum egy csépelősebb pillanata, élőben nagyon ritkán szólal meg.
  Ha már mindenki szólózik itt jobbra-balra, Steve DiGiorgio sem maradhatott ki. Megmutatta, hogy ő is tudja kínozni a hangszerét, amiből aztán az eleve basszusszólózásra épülő Urotsukidoji című tétel bontakozott ki a Low albumról. És még mindig nem volt vége a ritkaságoknak, a szinte elfeledettnek mondható Souls Of Black albumot is megidézték a címadó dallal.
  
  Hát úgy gondolom, hogy egy ilyen lista után egy vérbeli Testament rajongó nem csak a tíz ujját, hanem még a lábujjait is megnyalja! Tényleg rendkívüli programot rakott össze nekünk a zenekar. Ezek után a The New Order címadója már majdhogynem túljátszottnak tűnt.
  A koncert zárásaként még elhangzott két fontos tétel a banda történelméből, a Practice What You Preach és az ikonikus Over The Wall. Azért őszintén szólva így a végére már kezdett kifogyni a szusz a közönségből, de azért még így is nagy elánnal énekelték a szövegeket és lóbálták a fejüket a jelenlévők.
  
  Ha valaki értetlenkedne, hogy mi az Isten csudájáért jó a metalzene és mi értelme van metal koncertre járni, én ezt a mai bulit állítanám példaként. A hétköznapok idegesítő verklije és a sok frusztráló szar, ami történik a világban és körülöttünk, tökéletesen indokolja azt a gőzlevezést és felszabadító erejű adrenalin bombát, amit egy vérforraló hangulatú thrash metal koncert ad a fémzene rajongójának.
  Egy olyan koncertteljesítmény, amit a Testament, az Annihilator vagy a Death Angel tud szolgáltatni, egyszerűen önmagáért beszél. Ha valaki kérdezné tőlem, én miért járok koncertre: hát ezért! Ezért a hangulatért, amit itt és most megéltem.
  


Kulcsszavak:
  testament     annihilator     death angel 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó cikkek: 

Új klip a hamarosan Budapesten koncertező Annihilator-től

Testament, Annihilator, Death Angel a Barba Negra Klubban

Annihilator: új videó a novemberben érkező albumról

Testament, Annihilator, Death Angel - elindult a jegyértékesítés

Testament, Annihilator és Death Angel trió Budapesten!

 programajánló: 
2017. december 21.
Karácsonyi nagykoncertet ad Gájer Bálint
2017. december 23.
Edvin Marton Ave Maria Symphonic Live
2017. december 28.
Visszatér a ’90-es évek rocklegendája! Fahrenheit koncert a Gödör Klubban
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Lovasi 50
James Newton Howard
Dirkschneider - Back To The Roots Part II
Female Metal Voices 2017 (The Birthday Massacre, Sirenia, The Agonist, Xerosun, Antalgia)
Serious Black Magic world tour
Alestorm, Aether Realm, Troldhaugen
Avatarium, The Slayerking
Wintersun, Whispered, Black Therapy
Richie Kotzen
Amon Amarth, Sear Bliss
FEZEN 20
Nervosa, Beyond, Zinfield, Nucleanus
EFOTT 2017
 kiemelt 
Queens of The Stone Age a Budapest Parkban
  
Sorra érkeznek a Parkos bejelentések – mintha csak egy koncertekkel teli adventi naptárat nyitogatnánk – és máris itt egy újabb nagy név: június 21-én a Queens of The Stone Age első önálló magyarországi koncertjén mutatja be nálunk is friss nagylemezét

BULLET FOR MY VALENTINE, ASKING ALEXANDRIA BUDAPEST PARKban
- Motorhead - Phil Campbell and the Bastard Sons (UK) a Durer kertben
HELLOWEEN, EPICA, METAL ALLEGIANCE - 2018 FEZEN
BODY COUNT feat. ICE-T - Budapest Park
 friss hozzászólások 

Richie Kotzen (1)
Interjú Petrás Jánossal az Europica zenekar születéséről (2)
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 shining    reese witherspoon    hanggai    foundation    abracadabra    smash mouth    tankard    mayhem    nemes márton    iced earth    carlos santana    tank    evile    keleti nyugalom    szabad európa rádió    twenty-eight ways to bleed    exhumed    blur    warren riker    edward norton    stadt    noah & the whale    hófehérke    illdisposed    artas  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!