beszámoló [fesztivál]  2004. június 21. hétfő   12:23

nincsen hozzászólás

  Extreme music for extreme people. A Morbid Angel által szállóigévé nemesített mondat eleven értelmet nyert május 3-án a Kék Yuk falai között. Kilenc grindcore és death metal bandát megnézni egy este folyamán - bizony nem éppen hétköznapi kikapcsolódás, de aki igazán extrém, az állta a sarat, és igazán jól érezhette magát ezen a szélsőséges zenei csemegéket felvonultató, hosszúra nyúló éjszakán.
  
  A Din-Addict rombolása frappánsan adta meg az este alaphangját. Gyors, precíz grindcore támadásaik és a kilométerekről felismerhető feketehumoruk elegye nem éppen átlagfogyasztó-barát műsort eredményezett, de aki ezt esetleg kifogásolta, az bizony igen rossz helyen járt. A basszusgitárt indexre tevő bandák sorát is ők kezdték meg, de ebben a műfajban talán a finom hangszeres megoldások nem kapnak olyan nagy teret, hogy ezt bárki is kifogásolhassa. A Killing Carrot, az Another Reason to Stay Home and Watch TV, a Japanese People´s Song és a hozzájuk hasonló slágerek kiválóan alapozták meg az este folyamán számos formát öltő zenei brutalitást.
  
  A nagyterem műsorát nyitó Deflorace fellépése előzetesen meg sem volt hirdetve, de csatasorba állításuk igen jó ötletnek bizonyult. Valószínűleg még az elvakultabb death metal rajongókat sem hatja meg különösebben, ha azt mondom, hogy nagy intenzitással tálalt floridai death metalt játszottak, mert ilyen jellegű csapatokkal aztán Dunát lehet rekeszteni. Talán még az sem olyan nagy dolog, hogy elég jó dalokat írnak ebben a műfajban, s az sem, hogy meglehetős pontossággal vágták az arcunkba ezeket a számokat (egy dobosnak meg egy gitárosnak azért annyira nem nagy mutatvány egymáshoz igazodni, bár az is igaz, hogy az előbbi figura eszelősen pontos és kidolgozott cinezése már önmagában is megérte a pénzét). Viszont az a humor, amit a szövegeikbe visznek, na az már a vérben-bélben úszó szcéna fölé helyezi őket, és okot ad arra, hogy éppen a Deflorace-t hallgassuk a sok hasonszőrű banda közül. Hogy csak egy dalt említsek, az abszolút chartbreaker It Was Václav Mrázek hallatán nem csak én törölgettem a röhögéstől a szemem sarkába gyűlt könnyeket. Magam sokkal eredetibbnek tartom az ilyesfajta produkciót, mint azt, amelyik véresen komolyan gondolja a műtők, postoperatív őrzők és proszektúrák hangulatát idéző gusztustalan vagy éppen teljesen latin nyelvű szövegeket, pláne, hogy olyan bandából annyi van, mint a szemét, ilyenből viszont jóval kevesebb. A Deflorace érdemes az underground death metal rajongóinak figyelmére.

  A Human Error-t először láttam Vígh Endre dobossal, és az első dolog, amire felkaptam a fejemet a koncertjük kapcsán, hogy a srác nagyon érzi a csapat stílusát, egyáltalán a crust műfajt, pedig ugyebár death és black metal bandákban (Blood Rainbow, Gholgoth) ismerhettük meg őt, ahol egész más módon kell játszani. Egy crust brigád igazi motorja a dobos, ráadásul a Human Error esetében ismert tény, hogy a többiek mind egy szálig a vérükben keringetik ezt a zenét, úgyhogy innentől kezdve nem is lehetett kérdéses a győzelmük. Gyilkos sodrással sorjáztatták a jól ismert régebbi dalokat (So Fucking Cool, As the General Taste Dictates, Concentration Army, Protozoan Life, The Sin Doesn´t Fly Away), de felbukkant a programban a helyszínen már kapható Torture Culture MCD címadója, és az erre a felvételre újra rögzített This Age Decline is, sőt, Extreme Noise Terror feldolgozást is kaptunk tőlük. Szerintem jó ötlet volt az is, hogy sok régi nótájukhoz megírták a szöveget magyarul, remélem, egyszer ilyen formában is rögzítik majd őket. Lemezen, koncerten, mindig egyértelmű: a Human Error hiteles zenekar, és nem mellesleg nagyon jó is.
  
  A Masqim Xul-lal harmadszorra találkoztam koncerten, és három alkalom bőven elég volt ahhoz, hogy a hazai death metal kedvenceim között magabiztosan megvessék a lábukat. Függönyszerűen sűrű, lávaként áradó, robosztus és vehemens zenéjüket ezúttal (is) letaglózó hangzás mellett vezették elő, s a hatás nem maradt el: szerintem nem nagyon volt olyan ember a közönségben, aki ezekben a percekben valahol máshol őgyelgett volna, az olyan dalok, mint a Nemo Ante Mortem Beatus mindenkit a színpad elé szögeztek. Nagyon magas színvonalon zenélnek, és az a bizonyos hangulati többlet is ott van a nótáikban, úgyhogy hangzóanyagot, de azonnal!

  A cseh Mass Genocide Process-hez hasonló bandákról szokás azt mondani, hogy „vérbeli underground” zenekar. A Malignant Tumour-ral közös merch-pultjukon órákon keresztül lehetett válogatni, bakelitek, cd-k, kazetták garmadáját, kitűzők százait, rengeteg felvarrót, és pólók tucatjait hozták magukkal (nem mintha a death együttesek kirakodóvásárja szégyent vallott volna, de a pálmát a csehek vitték el). A színpadra lépő banda is többnyire a saját készletből öltözött: talpig feketében álltak ki, kitűzők, szegecsek és felvarrók borították minden ruhájukat, de azért ha a hitelességüket akarnám bizonygatni (egyébként fölöslegesen, mert tény), akkor inkább csak annyit mondanék, hogy az énekes bepólyázott, nyakba kötött kézzel nyomta végig a bulit. Zeneileg meg talán azzal árulok el róluk a legtöbbet, ha elmondom, hogy a Disfear-től elővett Det Sista Kriget semennyiben sem lógott ki az I´m Drunk-típusú saját számaik közül. Minden különösebb cicoma, körítés nélkül reszelték le a műsorukat, ez a csapat nem viccel, véresen komolyan veszi a crust műfajt, s ezzel az elkötelezett hívek örömére is tesznek.
  
  Ahogy elhallgattak a csehek hangszerei, meglepődve kellett tapasztalnom, hogy a másik teremben már dübörög a Gutted, megszaporáztam hát a lépteimet. Pengeéles és tiszta hangzás mellett darált a brigád (kellett is ez a Morbid Angel előtti gyengébb megszólalás után), s így aztán teljes, közel felfoghatatlan komplexitásában és mérhetetlen brutalitásában tárult elénk a zenéjük, bár én inkább a hangszeres terror kifejezést használnám arra, amit ez az öt veszett ember (élükön a dobossal) elővezetett. Egy Man Drawn Around Me-nél vagy egy Purify by Suicide-nál egyszerűen nincs tovább, a Deicide-tól feldolgozott When Satan Rules His World szinte bárgyú ezekhez a tételekhez képest. Elhangzott egy „exkluzív” új dal is, aminek alapján megállapítható, amit a zenekar minden ismerője magabiztosan mert volna hallatlanban is borítékolni, nevezetesen, hogy a Gutted zenéjében a következő lemezen bekövetkező változás csakis további durvulást és még elképesztőbb komplexitást jelenthet. Mivel az est utolsó hazai fellépőjéről beszélünk, hadd jegyezzem meg itt, hogy ezen a rendezvényen igazán világosan lehetett látni: a magyar bandák legalább ugyanolyan, de nem egy esetben magasabb színvonalon muzsikálnak, mint a nagy nevű külföldi csapatok, egyszóval a hazai underground igen erős, maximálisan megérdemli a figyelmet és a támogatást!

  A kisszínpad műsorát záró fellépés egyben az est fénypontja is volt: a cseh Malignant Tumour által kiváltott reakciókhoz képest az, amit a Deflorace kapcsán röhögésnek neveztem, visszaminősül hevenyészett mosolygássá. Kezdjük ott, hogy az arcok a saját koncertjük előtt három és fél perccel még a teremben kóricáltak és cigarettát tarháltak a közönségtől, egyébként pedig az egész este folyamán üzleteltek: egy dobozos sörért kitűzőt, Becherovkát, illetve bármit hajlandóak voltak felajánlani, ami csak rendelkezésükre állt. Ezek után azért óvatosabban használom majd a „Punk as Fuck” kifejezést, mert ennél jobban nem sok mindenkire illik. Miután mindenkinél bepróbálkoztak, némi időre eltűntek, hogy aztán elképesztő maskarákban jelenjenek meg ismét, elfoglalandó a színpadot. Göndör paróka, napszemüveg, meztelen felsőtestre öltött, telekitűzőzött bőrdzseki, felvarrókkal borított farmermellény alkották a szerelésüket, de a csúcs a gitáros hasára filctollal feldolgozott „Rock ´n´ Roll”-felirat volt. Ahogyan ennek fényében várható volt, az ő játékukban nem is a pontosság volt a lényeg, punkos, vagy ha úgy tetszik, rock and rollos, motörheades döggel tolták a nótáikat (pl. Up Your Fucking Arse, Fuck the NATO, Behind the Mirror), vadul túrva a kicsi színpadon, illetve annak környékén. Az előadásmódjukról mindent elárulok, ha elmondom, hogy a bőgős az egyik nóta közepén hirtelen ledobta a hangszert a nyakából, beugrott a közönségbe egy kis mosholásra, aztán a mikrofon mögé visszatérve már nem is bíbelődött a négyhúrossal, hanem léggitározva énekelte végig a nótából hátralévő verzéket. Hasonlóan emlékezetes volt egyébként az a pillanat is, amikor egy kiállásnál csattanó csókot váltott a gitárossal... Talán van valami a cseh ételekben, vagy a levegőben, mindenesetre elképesztően idióta együttesek teremnek arrafelé, nem is kis számban! Tavaly láthattuk a hasonlóan elmeháborodott Cerebral Turbulency-t, most itt volt a Malignant Tumour, remélem folytatódik a sor, mert ritka jó ökörködéseket csapnak ezek az együttesek!

  A szlovák Sanatorium kilincsére „Csak fanatikusoknak!” felirat van akasztva, az egyszer biztos. Lemezen sem egyszerű, amit művelnek, de ez a zenekar azok közé tartozik, akik élőben még pár lapáttal rá is tesznek a teljesítményükre. „Természetesen” bőgős nélkül álltak ki (éppen kórházban feküdt a szegény fickó), és természetesen ez egyáltalán nem számított sokat - a betegesen tördelt matek-death metaljukat trióban is iszonyatos erővel aprították a közönség arcába, olyan dalok formájában, mint a Killing, az In Capture of Necrophile Visions, a Violent Intercourse, a Fetus Rape, vagy az agyalágyult-beteg dalcímek között abszolút bajnok Oral Fistfuck. Nem tudom, mennyire gondolják komolyan ezeket a címeket és szövegeket, de az alapján, amilyen szöveggel és faarccal az „énekes” az „In Capture...” dalt felkonferálta, tartok tőle, hogy sajnos teljesen: „Ez a dal azokról az emberekről szól, akik szeretik tapogatni és megdugni a halottakat”... Na ne mondd! Ha lírai vénájuk nincs is, a death metal-hoz igencsak értenek, igaz, inkább csak a legjobb iparosok szintjén, s nem mesterekként, magyarul messze nem újítják meg a műfajt, de a dolgukat jól teszik, élőben éppúgy, mint lemezen, és ezt sokan nagyra is értékelték. Nekem is tetszett a műsoruk, de lenyűgözőnek azért nem nevezném.
  
  Igencsak benne jártunk már az éjszakában, mire a Disgorge színpadra lépett, azonban a zenekarnak köszönhetően megérte a várakozás. Nem is olyan sokkal korábban láthattuk az E-klubban a Krisiun-t, nos, az ő koncertjük is eszembe jutott a mexikóiak előadása hallatán - talán nem kell ecsetelnem, hogy ez a kijelentés mekkora elismerés. Habár az emlékezetességet, ötletességet tekintve a mérleg inkább a brazilok felé billen, még abban is van hasonlóság a két zenekar közt, hogy a legerősebb, és legizgalmasabb szerzeményeiket a legutolsó kiadványuk tartalmazza, mondhatni, mindkét banda ereje teljében van, ami ennél a fajta zenénél különösen elsöprő energiát jelent. A death metalon belül a dél- és közép-amerikai együtteseknek (sőt, idevehetjük még a néhány ismert ausztrál csapatot is) van egy sajátos stílusa, amit a végletes agresszió, erőszakosság, vehemencia és elképesztő töménység jellemez leginkább, ezek a tulajdonságok pedig legjobban élőben érvényesülnek, vagyis az e stílust képviselő bandák igazán színpadra termettek. Ezt pedig rendre bebizonyítják a hazai pódiumokon is, s most a Disgorge is így tett.

  Nem tudom, kell-e egyáltalán mondanom, hogy basszusgitáros jelenleg nincs a zenekarban, de itt a korábbi „bőgőtlenített” bandákkal ellentétben két gitár is vastagítja a hangzást, ami el is kél egy ilyen sűrűségű zenében. Edd és Gerardo riffjei szédületes
  intenzitással fortyogtak Willy precíz dobjátéka felett az olyan dalokban, mint a Rancid Bowel Sarcoma vagy a Macabre Realms of Inhuman Bestiality, s egyformán pontosan és erőteljesen szakadtak ki a trió kezei alól a fékezhetetlen tempójú és a lassabb témák is. A két gitáros hajába temetkezve fűrészelt, de még Willy is intenzíven bólogatva küldte a kegyetlen ütemeket (a koncert közepe fele ő is kibontotta a grabancát - nem volt semmi, ahogyan azt lobogtatva ütötte a bőröket!) - egyszóval zene és látvány egyöntetűen feltartóztathatatlan elánról tett tanúbizonyságot. A műsorban helyet kapott a Grave Inhuman dalának feldolgozása is, ami talán nem a legkézenfekvőbb választás részükről, de ahogy az már lemezen is bebizonyosodott, jól sikerült interpretációról van szó, s élőben is hangulatosan tálalták a nótát. Megsemmisítő előadásuk még ezen a kései órán is megnyerőnek és magával ragadónak bizonyult, s méltó módon zárta ezt a brutális muzsikákban bővelkedő estét.
  
  Aki „merte bevállalni”, az nem tévedhetett a választásával, igazán kiadós, alapos körképet kaphatott az extrém zenék underground-járól. Elég kellemetlen volt ugyan, hogy hétfőről keddre virradó éjszakán ilyen sokáig tartott a műsor, mert a következő nap azért a többségnek reggel hat és nyolc között kezdődött, de visszatekintve csak a zenei élmény él az emberben, az pedig az igazán fanatikusok számára kétségtelenül emlékezetes volt.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: