szerző: AndrásU. D. O., Crystal Ball, Majesty, Wisdom 2004 május 24, Petőfi Csarnok
Véleményem szerint a U. D. O. viszonyítási alap a heavy metal világában. Gyenge lemez vagy rossz koncert nem köthető a nevükhöz, a banda megszületése óta biztos pont ebben a műfajban, ezt pedig tényleg csak a legnagyobbakról lehet elmondani. Állandó és kikezdhetetlen minőséget mutatnak fel több mint másfél évtizede e név alatt, s egyúttal a sokkal mélyebben gyökerező múltat, az énekes Udo Dirkschneider és a gitáros Stefan Kaufmann korábbi bandájának, a legendás Accept-nek az életművét is éltetik, ápolják. Egy ilyen kaliberű együttes fellépése rangos esemény, nem is lehetett tehát vitás, hogy merre veszem az irányt május 24-én, amikor kiderült, hogy ezen a napon a U. D. O. koncertezik a Petőfi Csarnokban.
A hazai színeket aznap este a Wisdom képviselte, akik minden bizonnyal a tavalyi kisstadionos Iron Maiden-koncert előzenekaraként váltak ismertté a többség előtt. Aligha véletlen, hogy csupa nagyágyú előtt kapnak bemutatkozási lehetőséget (a közeljövőben a Europe előtt is megmutatják, mit tudnak): ismerős elemekből, de maximális igényességgel felépített produkciót nyújtanak. A zenekar többé-kevésbé egy Maiden-nel flörtölő Stratovarius-ként jellemezhető, s az olyan dalaik, mint a nyitó King of Death, a Take Our Souls vagy a klipre vitt Strain of Madness egy kellően vastag dalszerzői vénával megáldott bandáról árulkodnak. Élő játékukat tekintve sem érheti rossz szó a házuk elejét: precizitásukat ezúttal tökéletes hangzás (alig hittem el, olyan tisztán szólt a koncert!) mellett különös alapossággal vehette fülügyre mindenki, de így sem lehetett támadási felületet találni az előadásban. Jól sikerült koncertet zártak a Flight of Icarus remekszabott interpretációjával - ha a Wisdom nevét látja valaki nyitózenekarként egy koncertplakáton, érdemes pontosan érkeznie.
A Majesty-t mint „Németország Manowar-ra adott válaszát” ismertem meg, s attól eltekintve, hogy még mindig nem értem, miért kell minden nagyobb zenekarnak válaszolgatni, amikor azok semmit sem kérdeztek, valóban kétségtelen, hogy ez a banda akkor is pontosan ugyanezt a zenét játszaná, ha a világon soha senki más nem írt volna még zenét Eric Adams-éken kívül. Magyarul tényleg egy az egyben levették a Manowar-t: zeneileg, szövegileg, fazonilag egyaránt. Azon túl, hogy ebbe így aztán elég könnyen bele lehet kötni, haragudni valahogy mégsem tudok rájuk, ugyanis a körülményekhez mérten sikerült a precizitás, meg a nótaszerzés tekintetében is DeMaio-ék nyomába szegődniük, s ha olyan himnuszokat messze nem is írnak, a műfaj rajongói számára koncerten mindenképpen kielégítő kell, hogy legyen, amit nyújtanak. Talpig bőrben-vasban pózolva, arányos hangzással megtámogatva tálalták a három lemezükről összeválogatott dalokat, melyekről már a címük is mindent elárul: Reign in Glory, Hail to Majesty, Into the Stadiums, Heavy Metal Battlecry, Sword & Sorcery, Keep It True, Metal to the Metalheads. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul éreztem magamat a fellépésük alatt, de ettől függetlenül nem fogok egyhamar otthon is Majesty-t döngetni, ahhoz azért túl drága az időm.
A Crystal Ball alig két hónap múltán ruccant vissza Magyarországra, de én csak örültem a dolognak: szintén nem egy világmegváltó banda ez, de szenzációsan szimpatikus figurák alkotják, és hatalmas hangulatot tudnak csinálni az egyszerű nótáikkal. Ott a helyük a színpadon, nem is csoda, hogy egyik turné után vállalják be a másikat, s az sem, hogy a Pink Cream 69 után most a U. D. O. előtt kaptak bemutatkozási lehetőséget. Kicsit úgy tűnik, hogy idomulnak is az aktuális turnépartnereikhez: az előző alkalommal kicsit dallamosabbnak, most pedig inkább zúzósabbnak tűntek, annak ellenére, hogy a szet igen hasonló volt a múltkorihoz. A Soul Mate alatt egyenesen odáig jutottak a keményedésben, hogy a dobos beszakította a bőrt a pergőjén - az igazi attrakció mégsem ez volt, hanem az, ahogy ezek után két technikus felsorakozott a szerelése mellé, s az első adandó alkalommal egyikük kiemelte az elrongyolódott darabot, a másikuk pedig beillesztett a helyére egy újat. Akaratlanul is elkezdett kalandozni a szemem a sarokban megjelenő stoppert keresve...
A banda persze fülig érő szájjal nyomatta végig a műsort a nyitó Hellvetia-tól a befejezést jelentő Private Vistor-ig, élen a három nyelven konferáló frontemberrel, Mark Sweeney-vel, aki ezúttal sem restelkedett néminemű magyar átkötő szöveget is megtanulni, így a számtalan „Gözönöm!” és egyéb kedves és hálás megjegyzés között azt is közölte velünk, hogy „Fántásztikus bázni”. Na ugye. Jó hangulattal tehát ezúttal sem maradt adósunk a Crystal Ball, a hétdalos program pedig láthatóan örömére volt a nagyérdemű többségének - szerintem messze nem ismerik annyian a csapatot, mint ahányan együtt énekelték mondjuk a Lay Down the Law refrénjét velük, de pont ez a jó az egészben, ettől klassz és magával ragadó ez a zenekar. Akármikor jöhetnének újra.
Így van ez Udo-val és csapatával is - bármikor szívesen látott vendégek errefele, s mivel utoljára négy éve jártak Magyarországon, éppen itt volt az ideje, hogy újra ellátogassanak hozzánk. Először kicsit csalódott voltam, mert ezt a bulit is a szabadtéri színpadra vártam, hisz a múltkori nagyon jól sült el ott, de aztán az intro alatt azonnal megértettem, miért is kellett ezt a fellépést a terembe szervezni. Ahogy a vaksötétben feldörrentek az egész teret betöltő, akár egy Alien- vagy Terminator-filmbe is beillő, meglehetősen fenyegető gépzajok, zörrenések, a háttérben pedig időről-időre átcikázott a friss album borítóképe, egyből tudtam, hogy itt bizony semmi hiba nincs és nem is lesz. Aztán egyik pillanatról a másikra berobbant a banda a Thunderball címadó dalával, én pedig alig győztem ellenállni a szembecsapó hangorkánnak. Bődületes hangerővel, masszív töménységgel, talán egy kicsit - de egyáltalán nem zavaróan, inkább az összképet tovább durvítva - összemosódó megszólalással, s thrash metal együtteseket megszégyenítő intenzitással támadt ránk a csapat, élen a fekete-ezüst köpenyben, napszemüvegben feszítő, csak kezével gesztikulálva mozduló germán metal-legendával, Udo Dirkschneiderrel. A dal végén levegővételnyi időt sem hagyva dörögtek tovább a The Bullet and the Bomb-bal (közben Udo azért leszaladt ledobni a maskaráját, hogy a megszokott téli-terepmintás szerelésében toppanjon ismét a deszkákra), s ez nagyjából így is volt a műsorban végig: hármasával, néha ötösével egybefűzve, kíméletet nem ismerve ontották a jobbnál jobb dalokat. Ezúttal sem maradhatott kétség senkiben afelől, hogy a U. D. O. nem örököse, hanem inkább reinkarnációja az Accept zenekarnak: a kiadós, 22 számos program jóval több, mint fele a régi együttes klasszikusaiból állt össze, tulajdonképpeni U. D. O. nóta a friss lemez négy tételén kívül mindössze öt hangzott el (Independence Day, Metal Eater, Man and Machine, Animal House, Holy), pedig a csapat gyenge anyagot sosem adott ki a kezei közül. De hát Accept-ből valóban soha nem elég, ezt minden bölcs ember tudja, s ennek szellemében már harmadikként meg is kaptuk a Metal Heart-ot, amit aztán szépen sorjában követtek a további alapvetések: Living for Tonight, Love Child, Restless and Wild, Son of a Bitch, Neon Nights, Midnight Highway, Up to the Limit, Balls to the Wall - az értő fülek számára ezek a címek magukért beszélnek, s nem igényelnek kommentárt. Közben felhangzott az új lemezes Pull the Trigger is, de a friss dalok közül az igazi örömet számomra a kis felszusszanást engedélyező, kellemesen dallamos Blind Eyes jelentette, mely talán a legtökéletesebben mutatja be, hogy milyen finom megoldásokra is képes ez a csapat.
Verhetetlen formában vette be a színpadot a teljes brigád, s ez a verhetetlen forma nem csak profizmust jelent, hanem megszállott zeneszeretet és a játék élvezetét is. Ugyanaz az ellenállhatatlan energia áradt a zenészek előadásmódjából, mint magukból a dalokból is, ennek megállapítása nem volt nehéz Udo jellegzetes nyelvöltései, hunyorgása, hitetlenkedőnek tűnő tekintete, Stefan Kaufmann grimaszai, vagy azon pillanatok láttán, amikor Dirkschneider a dobosból lett gitáros hangszerét a feje búbjával nyúzta. Így élőben derül ki igazán, mi a U. D. O. pályája töretlenül magas színvonalának „titka”: az, ami ennek az öt embernek a szemében van, amikor a színpadon állnak - a maximális elkötelezettség. Az. hogy bármennyi ideje is tart a karrierjük, bármit is értek el, zenészekként is megmaradtak zenerajongóknak, s ez a rajongás, ez a ragaszkodás teszi annyi idő múltán is zseniálissá a legújabb dalaikat, s emeli klasszikussá a régi szerzeményeiket. Mindez már bőven borítékolja a tökéletes koncertélményt, ez a banda azonban ennyivel sem elégszik meg, s látványilag is igyekeznek emlékezeteset nyújtani, ami meglepő eleganciával sikerül is nekik. Ott volt a koncertben minden kellék, ami egy metal buli vizuális oldalától elvárható, és még némi meglepetés is: az ismert elemekre példák Udo jelmezei (a bevonulásnál viselten kívül a Man and Machine alatt félig robottá alakult alaknak, a Holy-nál pedig papnak öltözött) vagy a vetítés (előbbi dalnál az azonos című lemez borítója, utóbbinál pedig forgó keresztek jelentek meg a háttérvásznon), a különlegességekre meg az a jelenet, amikor Igor Gianola gitáros a szólója alatt lesétált a közönség soraiba, s ott járkálva nyomta a gitárfutamokat. Amiért elegánsnak neveztem az ilyenfajta „kellékek” bevetését, az az, hogy pont olyan mennyiségben kaptak helyet a koncertben, amennyi még nem vonja el a figyelmet a lényegről, a zenéről - persze ilyen daloknál ez meglehetősen nehéz is volna, de az igenis egyértelmű és fontos tény, hogy ebben a koncertben semmilyen showelem nem volt túljátszva.
Egy ilyen, minden szempontból maximális előadás természetesen nem érhet véget a zenekar visszakövetelése nélkül - s a U. D. O. igen bőkezűen, kétszeri visszatéréssel és öt dallal hálálta meg a közönség rajongását. Első körben a már említett Holy, az I´m a Rebel himnusza, majd a Fast as a Shark őrült speedelése volt a jutalom, majd az ismételt levonulás után feldörgő „Princess, Princess, Princess of the Dawn” kórusnak megfelelően a követelt dallal tértek vissza, hogy legvégül a Burning rock and roll-jába fulladjon a túlzás nélkül tökéletes este.
A U. D. O.-ban semmi sincs, ami a heavy metalban bárki által is jogosan cikinek, gagyinak lenne minősíthető, ellenben ott van minden, ami miatt ezt a műfajt szeretni lehet, ami rajongást válthat ki bárkiből, aki metalosnak vallja magát. Éppen ezért jó lenne a U. D. O.-t egyszer valamilyen hazai fesztiválon is viszontlátni, mert ott minden bizonnyal sok olyan ember is szembesülne a csapat zsenialitásával, aki egy önálló koncertjükre nem vált jegyet. Másrészt pedig akkor a rajongók számára is garantált lenne egy újabb, ehhez hasonlóan felejthetetlen este.
11:33
