beszámoló [koncert]  2004. június 11. péntek   13:19

nincsen hozzászólás

  Egy régi vágyam teljesült azzal, hogy pozsonyi fellépése után -majd 12-15 év múltán- újra láthattam a mestert, de már itt Budapesten. A stílusalkotó kísérletező egyéniséget, aki 54 évesen is tudott valami újat és érdekeset adni a zeneértő hallgatóságnak. Ez alól a mostani produkció sem volt kivétel.
  
  Az idei Still Growing Up turné budapesti állomása előtt még érintette Dortmundot, Rotterdamot, Berlint, Frankfurtot, Pesarot, és Bécset, hogy ezután feltöltődve érkezzen meg Budapestre és a fellépése színhelyéül szolgáló roppant rideg Arénába, mely közel sem emberbarát formáival, tereivel mégis ideális helyszínnek tudott bizonyulni ezen az estén. A szűk bejáratnál az összetorlódott vendégeket csak minimális időre, a vonalkódos jegy ellenőrzése idejéig állították meg ez alkalommal udvarias biztonsági erők. Az épületbe bejutva igen tágas terek fogadtak, és ténfergő nézők. A legelején kissé nehezen tudtuk megtalálni a furfangosan elrejtett ruhatárakat, wc-ket és a helyre szóló lelátók intézményét. Az egyébként 20 órára meghirdetett program 19.30-kor pontban kezdetét vette két meglepetés előadóval. Mindkét előadó Peter Gabriel kiadójának istállójához tartozott.
  
  A nyitó fellépő Sizer Barker Band nyugalmas indie-rock hatásokat takaró produkciója alig haladta meg a 20 percet. A kellemes harmóniákon kívül semmi egyebet nem jelentett számomra a muzsikájuk. A másik fellépő, a mauritániai Daby Toure, vagy csak egyszerűen Daby”, aki egy szál magában, akusztikus gitárral, anyanyelvén varázsolt el bennünket, miközben az Aréna belseje lassan feltöltődött nézőkkel. Az ő produkciója egy kicsit a világzene, egy kicsit az európai zene határait mosta össze, szólisztikus és lirai hangvételű gitártételeivel.
  
  Peter Gabriel stílustörőnek számító újítást, a kör alakú színpadot és rajta elhelyezett forgó zsámolyt vitte be a zenei showbusines-be. Ez az ötlete annyira tökéletessé, megragadóvá és emberközelivé tette az egész produkcióját, hogy szinte senki sem érezhette, hogy kiszorulhat a 360 fokos látványból, és tényleg senki sem volt, aki megfosztódott volna a színpadi és zenei élménytől, mert a kör alakú színpad és a forgózsámoly a nézők elé vitte a művészeket. Azt kell mondanom, hogy ezzel az újítással mintegy megtízszereződött a színpadi tér. Nem voltak sarkai, se vége a színpadnak, nem kellettek zavaró monitorládák, csak egy nagy tér, a maga nagyságával és rejtett mélységeivel, mely elnyelte a hangszereket, a színpadi kellékeket és a technikai személyzetet. Az estének a profizmusát mutatta a rendezvény teljes lebonyolítása és az átszerelések hihetetlen precizitása. A színpad felett felépített, monumentális látványnak sem utolsó, kétszintes fénytechnikának helyet adó árboc rengetegen -a koncert legelején-a technikai személyzet által bemutatott akrobatikus mutatvány is alapja volt az egész előadásnak. Tökéletesen komponálták meg az egész előadás látványtervét, az egész fényjáték rendszert. És az sem véletlen, hogy ilyen tökéletesen tálalt profizmus kapcsolódik Peter Gabriel nevéhez.

  Ha jól tudom, akkor a Passio alaptételeivel vezetődött be a koncertje. A fokozódó várakozást, hevenyészett tapsot és füttyöt, egyre inkább a felváltotta az igen aktív közönség akarat, mely végül is 21 óra után tetőződött be, azzal, hogy Peter Gabriel bekerekezett (króm biciklijén, zenészei és biztonságijai társaságában) egészen a színpadig. Ez volt az a pillanat, amikor is lassan minden fény kioltódott, csak az őt követő fejgépek és kamerák társasága követte egészen hangszeréhez, ahol majd két órás programját a nagyon szomorú szólisztikus zongora tételével a Here comes the flood-al kezdte meg a lassan elforduló színpadon. A következő dalt a Darknesst már zenésztársaival, a kiválasztottakkal együtt játszotta. Olyan érzésem támadt a látványuktól, mintha a Matrix filmbeli szereplői jelentek volna meg a színpadon (teljesen feketében). Mozdulataik az egész előadás alatt futurisztikusak, lebegők és játékosak volt. A basszusgitáros Tony Levin (akit a King Crimsonból ismerhetnek az igényes zenehallgatók) hatalmas fekete selyemköntösben lépett a színre, mellette Peter Gabriel lánya, a vokalista Melanie Gabriel, a billentyüs Rachel Z, a gitárosok David Rhodes és Richard Evans, valamint a dobok mögött Ged Lynch kísérte végig a produkciót. Megjelenésük ovációt és üdvrivalgást váltott ki a közönségből. Az igazi Peter Gabriel látásmódot már ebben a Darkness dalban megláthattuk igazán, ahogy a dal alatt kifejezésre tudtak jutni az agresszív és lírai témái is, úgy tudott az egész előadás alatt megjelenítődni a látvány. A Darkness igen agresszív bevezető témáját a stroboszkópok sokkoló vakító effektusai megőrjítették, majd a stadion falain véletlenszerűen megjelenő Peter Gabriel fejek oltották ki a lassan csendes sötétségbe merülő és lírai hangvételű dalt. A következő nagy Peter Gabriel sláger” a Red Rain szünetében tudtuk megfejteni annak az üvegháznak a rejtélyét és funkcióját, mely a koncert legelejétől a színpad közepén volt látható. Végül is ez a ház rejtette a mélyben megbúvó gördülő állványra szerelt dobfelszerelést, melyet a felszínre emeltek. Magát a házacskát a technikai személyzet (ez a személyzet biztosította az egész előadás hibátlanságát, látványelemeit, a képtől a fényig bezárólag mindent) diszkréten az előadás zavarása nélkül szétbontotta, majd eltüntette a színpad alatt. Ez a mozzanat volt az, amikor már minden hangszer majdnem a helyére került, mert sok esetben kellett változtatni a pozíciójukon. A majdnem üressé váló színpadon már teljessé vált a látványbeli összhang, és újra átadhatták magukat a zenészek a Red Rain harmóniáinak, és a magáért beszélő fényeknek.

  A nagyon finom lépésekkel, precíz vonalvezetésű basszus játékkal kísért Secret World titokzatosságát ezen a koncerten is öröm volt hallani.. Peter Gabriel zsenialítását tükrözte az a mozzanat, amikor hangszerét magára hagyta és a zenei kiállásoknál a színpad széléhez rohant, mindkét kezét felemelve üdvözölte az ott állókat. Ezt a közönségköszöntést legalább még kétszer-háromszor megcsinálta, az Aréna más-más pontjánál álló rajongók felé. Hirtelen hangulatváltással már a White Ashes dal igen melankolikus utazós” számát hallhattuk, melyet forgózsámolyon énekelt állva, guggolva, majd térdelve. (Ez alatt a dal alatt ereszkedett alá majd lebegett egy hatalmas látványos textil tojás vagy virág”). A következő, vidám dalszerkezetű Games without fronties dal valahogy mégsem volt vidám, mert a vetítő vásznakon bombázok és tankok jelképes ábrái jelentek meg, miközben a színpadon hat szimmetriában elhelyezett célkeresztes bábu között Peter és Melanie furcsa alakú kétkerekes járművön a -ritmusoknak megfelelően- gurulva lavíroztak. Ez a dal egyébként több volt, mint egy háborús játék, és úgy érzem, nem kis jelértékű üzenetet takart ennek a dalnak a műsorra tüzese és eljátszása. Peter Gabriel a következő dalát a Burn You Up Burn You Down érzésem szerint feloldásként választotta be a programjába. Gabrielnek köszönhetjük a Downside Up Melanie-val közösen elénekelt nagyon gyönyörű duó dalát, melyet a mélység és az ég között játszottak el. A dal érzékeltetésének egy igen érdekes módszerét választották, mind ketten a fentről leereszkedő henger alakú vázra hevederrel rögzítették fel és emeltették fel magukat 2-3 méterrel a színpad fölé. Ott fejjel lefelé lógva szabadon járkálva énekelték el a dalt, majd a végére tértek vissza a színpad békés nyugalmába. Ez a fajta szabatos felfogású dal eléneklése, a maga eredetiségével is igen erős döbbenetet és csodálatot váltott ki mindannyiunkból. (Én azt hiszem, hogy ezért a látványért is érdemes volt eljönnünk, pedig még csak a koncert közepén voltunk.)

  Majd egy kicsit újra táncra perdülhettünk a modern hangzású, party hangulatú The Tower That Ate People számra, -Dj-k és party zenészek figyelmébe ajánlóm ezt a művet- melynek mélyebb gyökerei a U2 hangulatvilágát is felidézték bennem. Ennek a dalnak megírása és lejátszása egy újabb ékes bizonyítéka annak, hogy Peter Gabriel az egyik legnagyobb ma élő könnyűzenei géniusz, aki képes mindig megújulni és bármiből képes valami hatásosan jót létrehozni. Egy ilyen jellegű dal volt a furcsa zajokból és hangokból felépített More Than this melódiája is, melyet nem nevezhetek tánczenének, de végül is Gabriel sem az átlag rádióhallgatók és disco-k közönségének szánta ezt a dalát, hanem az abszolút zeneértőknek, akik tudják értékelni a sokféleséget. Ha az egész koncertet, és nem csak a zenészeket és az elhangzó dalokat csodáltuk, s pillantást vetettünk a kiválóan megkomponált fényjátékokra is, akkor láthattuk igazán a színpadi átváltozások során a változás változását, a lelógogatott hatalmas textiltojásból kikelő gömböt is, melyen a vetülő fények játéka kavarogni, pörögni, és pulzálni kezdett. Úgy érzem, hogy valahogy így tudott igazán felemelővé, lenyűgözővé válni ez az előadás. Gabrielék látványos huszárvágással és a San Jacinto dalával kalauzoltak el bennünket egy indián avatási szertartáshoz. A saját zenei gondolatait nagyon finoman illesztette bele a sötétben pásztázó reflektor fényeibe. Ennyi idővel Peter Gabriel koncertje után is hihetetlen, hogy mennyire nagyhatásúvá tudta tenni ezt a dalát, és az egész fellépését; ez elképesztő.
  
  Peter Gabriel magával hozta a 2004-es turné egész látványtervét, teljes zenei produkcióját és magát a hamisíthatatlan Peter Gabriel-es hangulatot, mely nem tett különbéget a Lajtán túli - nyugatibb - városok és Budapesten elhangzott produkciói között. Ez nagyon nagy szó! A turnén formailag igaz voltak különbségek, de csak néhány szám tért el az eredeti műsor tervtől. Ennek a 2004-es turnénak az első dalbeli meglepése -sokunk örömére- a Baby Man volt, melyet a nagyközönség csak itt Budapesten hallhatott legelőször. Majd egy újabb nagy Peter Gabriel klasszikust Digging In The Dirt hallhattunk egy kicsit modernebb kivitelben, az eredeti dalszerkezet nem változott, de a színpadkép igen. Rachel és a Melanie szimmetrikusan elhelyezetett súgólyukaikban a billentyűikkel találtak menedéket a turnét hirdető dal a Growing Up előtt. A szomorú bevezetőjű, eredetileg csellóval rögzített dalt most csak sampleres verzióban hallhattuk. Hangjai és ütemei alatt a lassan aláereszkedő bűvös gömb -melyet már plakátokról is megismerhettük- a színpad közepére sétáló Gabrielt lassan elnyelte. Láthatóan mindenki szeme elől eltűnt, csak magát a hatalmas légbuborékos guruló/ugráló gömböt és a benne árnyékként mozgó Gabrielt láthattuk az egész dal alatt, olykor kikerülve minden útjában lévő tárgyat, bár néha nem sikerült. (A Growing Up vége felé Gabriel a basszista Tony Levin-t a komótosan gördülő 3-4 méteres gömbbel feldöntötte). Gondolhatjuk, hogy a mókából sose elég, Peter Gabriel rácáfolt erre.

  Már javában túl voltunk a koncert utolsó harmadán, ekkor mutatta be társait a nagyérdeműnek, és mosolyogva lejátszották újra a mindig nagysikert arató Solsbury Hill játékos-gyermeki” számát, mely alatt Peter Gabriel énekelve újra krómbiciklijére szállt, s körbe-körbe tekerve hagyta el sorra a forgózsámolyon kezdetben álló, majd körbetáncolva sétáló kísérő zenésztársait. Kis átvezetéssel újra az egész Aréna sötétségbe borult, miután a Sledgehammer felvezető akkordjai megszólaltak. Peter Gabriel ekkor öltötte magára örökérvényűvé vált dalának legfontosabb látványelemét, az egyedi formatervezésű, izzókkal felszerelt világító zakóját. Hihetetlenül látványos volt, ahogy ebben a szerelésében táncolva, kissé gépiesen mozdulva adta elő ezt a ténylegesen legismertebb, örökérvényű sikerdalát, amelyre a közönség nem véletlenül tombolt és perdült táncra. A vidám hangulatot újra egy szomorú tény fojtotta le és nem volt véletlen, hogy felolvasta az Iraki háborút elitélő nyílt petícióját, -melyet tört magyarsággal csendesen papírról olvasott fel- Eljott az ideje annak, hogy nemet mondjunk az Iraki haborura”! Mindenkit hidegzuhanyként ért ez a felolvasott idézet, és az utána következő nagyon szomorú gondolkodásra serkentő hangulatokat takaró záró tétele, a Signal to noise. A színpad elhagyása után Peter Gabriel-t még két dal erejéig láthattuk. Az első ráadás számban az édes és lüktető dalát az In Your Eyes-t, melyet utoljára zenekarával és ifjú felfedezettjével Daby”-val adott elő duóban. Budapesti koncertjének záró mozzanatát, a meghatóan szép gyöngyszemét, a Father, Son-t Tony Levin barátjával, méltóságteljesen varázsolták elénk.
  
  Hetekkel a rendezvénye után is a hullámzó gondolatok kerítettek hatalmukba, amikor újra és újra felidézem magamban az egész koncertet, mely most is úgy él bennem, mint ahogy azt azon a szombat estén átéltem. Ez a koncert volt az év legjobb, leglátványosabb és legegyénibb koncertje melyet láthattam.
  
  Utazo.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: