szerző: MorelloGojira, Omega Diatribe 2017. július 5, Barba Negra Track
Nagy bajban lennék, ha az ékes francia metal színtér elsőligás zenekarjait kellene felsorolnom... Akadnak persze figyelemreméltó versenyzők a maguk műfajában, de összességében meglepően kevés a kiemelkedő metalzenekar egy olyan népes, és művészeti kultúrában mindig élenjáró országban, mint Franciaország.
A Gojira viszont mindenképpen azok közé tartozik, akiknek sikerült egy jellegzetes, csak rájuk jellemző miliőt kialakítaniuk, egy olyan zenei világot, amelyben ötvöződik a súlyos, erőteljes, death metalos hangzású muzsika a művészi, nem egyszer kiszámíthatatlan, meglepő, olykor meglehetősen elvont hangulattal. Vannak más hasonló zenekarok is, akik sok esetben már annyira beleborulnak a maguk elvontságába, hogy gyakorlatilag befogadhatatlan, élvezhetetlen lesz a végeredmény. A Gojira szerencsére megtalálta az arany középutat a művészi progresszivitás és az emlékezetes, jól felépített dalok között, talán ez a sikerük titka.
Különösen a legutolsó, Magma című albumukon fejlesztették tökélyre ezt a jó párosítást. A Magma talán minden korábbi lemezükhöz képest letisztultabb, emlékezetesebb, és ha szabad ilyet mondani, slágeresebb lett – de mindezt olyan módon, hogy nem veszítette el a jellegzetesen furmányos Gojirás megoldásokat. Élőben is remekül működik a csapat, erről bizonyosodhattunk meg most, ezúttal a Barba Negra Track szabadtéri színpadán.
Csak egy előzenekar, az Omega Diatribe szolgált felvezetésül a mai estén és ez pontosan elég is volt. A budapesti csapat ráadásul magától értetődő választás volt a franciák elé, mert a maguk komplex, széttördelt ritmusú, a súlyosság és elvontság között lavírozó zenéjükkel hasonló felfogást képviseltek, ami természetesen a közönségnek is kedvére való volt.
A Track előzenekarjait általában viszonylag gyér érdeklődés szokta kísérni, a legtöbben inkább csak a fő produkcióra érkeznek meg. A mai napon azonban már az Omega Diatribe időpontjára is kellemes létszám gyülekezett a küzdőtéren, amiért a zenekar kifejezetten hálás volt. A hazai színtér talán legextrémebben kinéző frontemberének, Komáromi Gergelynek a vezényletével alapos zúzást mutatott be a színpadon a zenekar.
Szerencsére az Omega Diatribe is azon a szinten marad, ahol még a technikás játék és a kifacsart ritmusok nem ölik meg a bólogatható, megjegyezhető témákat, így a közönség is szívesen headbangelt a zenekar tagjaival együtt. A már megjelent dalok mellett egy egészen újat is játszottak a készülődő nagylemezükről, szóval a zenekar erőteljesen mozgásban van, elhivatottságukat pedig remélhetőleg siker koronázza. A mai közönséget szerintem meggyőzték.
A Gojirát pont egy pár hete láttam a Nova Rockon, szóval ilyen szempontból nem volt újdonság a fellépésük. Talán inkább az jelentett előnyt, hogy ma kifejezetten róluk szólt minden és teljes, másfél órás programmal készülhettek. A Nova Rockon egy bivalyerős, kristálytiszta hangzást kaptak osztályrészül, reménykedtem, hogy a mai buli is jól fog szólni és akkor egy minden szempontból tökéletes koncertélmény várható.
A zenekar nem sokat váratta a rajongókat, alig 30 perces átszerelés után már a színpadon is állt a Duplantier tesók vezette négyesfogat. A hangzás kellően tömény és vastag volt, talán eleinte nem volt annyira tiszta, de később ezen is sikerült javítani. A Gojiránál rengeteg dolog történik egy dalon belül, különösen a dobjáték terén, így esetükben fontos, hogy a megszólalásban minden apró finomság, cinütés hallható legyen.
A zenekar ezúttal többet játszott, mint Nova Rockon, de a setlistjük alapja ugyanaz volt. Ezúttal is a Magma albumon volt a hangsúly, aminek örültem, mert ezt tartom a legélvezetesebb, leginkább koncertre való alkotásuknak. De most a többi lemezükről is bátrabban tudtak válogatni. Ezúttal is a súlyos Only Pain indította útjára a koncertet, majd pedig a From Mars To Sirius album egyik tétele, a The Heaviest Matter Of The Universe következett.
Ez után két vasbeton súlyú nagyágyú, az ő szintjükön akár slágeresnek is mondható szerzemény izzította fel a nézőteret, Silvera és a Stranded. A rajongók nem csak egykedvűen headbangeltek, hanem még némi pogózás és circle pit is kialakult elöl. A hangulat mindvégig kiváló volt, a rajongók harsányan követelték az újabb és újabb számokat.
A From Mars To Sirius albumról is több tétel napirendre került ma, mint a Flying Whales és a Backbone, amelyek közé a szegelős The Cell ékelődött be. A koncertet hangulatos vetítések kísérték a háttérben, ezek és a látványos fényjátékok is sokat hozzátettek az élményhez.
Voltak régebbi szerzemények is, mint a Terra Inc., de inkább a 2005, 2008 utáni termésekből szemezgetett a csapat. A koncert második fele már egyértelműen a korábbi lemezekről szólt, itt jól megfigyelhető volt, mennyivel tüskésebbek, zabolátlanabbak voltak ezek a dalok a buli első felében elhangzottaknál.
A L´Enfant Sauvage, The Shooting Star, Toxic Garbage Island, Oroborus, Vacuity dalokat szintén élvezte a közönség és úgy elröppent ez a másfél óra, mintha 10 perc lett volna az egész. Nem volt igazán hiányérzet, mert bőségesen játszott a csapat, nem nagyon voltak üresjáratok sem, unalmasnak távolról sem lehetett nevezni a koncertet, de mégis olyan érzésem volt, mintha csak az imént kezdtek volna el játszani.
A zenekar magja természetesen Joe és Mario Duplantier, nagyon elemükben voltak mind a ketten. Tehetségüket mi sem bizonyítja jobban, hogy az egyik számban helyet cseréltek, így Joe vette át a dobmunkát, Mario pedig gitárt ragadott és mélyebb hangján üvöltözött. Kiválóan szerepeltek egyébként mind a ketten az egész koncert folyamán, de ez elmondható Christian Andreu gitárosról is, aki remekül hozta a vinnyogós, metsző élű témákat, futamokat. Jean-Michel Labadie basszer most is a Nova Rockon látott kirobbanó formában volt, teljes átéléssel pörgött a színpadon. Egészen elképesztő, hogy ez a tagság 1996 óta együtt van, de a színpadon látszott, hogy mekkora lelkesedéssel játssza mindegyik arc még a mai napig is ezeket a számokat.
Szimpatikus társulat tehát a Gojira, az pedig talán még szimpatikusabbá tette őket sokak szemében, hogy a legvégén még egy feldolgozást sem átallottak előhúzni, ami a SepulturaTerritory-ja volt. Meglepő húzás, de működött a dolog, egy mindenki által ismert nagy headbangelős zúzással zárták az estét. Talán 6 nagylemezre rúgó életművükből bátran tudtak volna valami saját számot is beválogatni helyette, de a rajongók reakciójából ítélve, így sem követtek el hibát.
Ez volt tehát a progresszív death metal színtér egyik legkiemelkedőbb mai zenekara, a Gojira igen meggyőző másfél órája. Nagyon szép létszám gyűlt össze a Barba Negra Track-ben, pedig akármennyire is elismerésre méltó a Gojira zenei világa, azért még a metal színtéren sem számítanak különösebben mainstream-nek.
Talán a Magma album remek fogadtatásának is köszönhető mindez, ugyanakkor ez a lemez már azt is előrevetíti, hogy távol vannak még a Gojira művészetének határai. Biztos vagyok benne, hogy fogunk még tőlük meghökkentő, szokatlan megoldásokkal találkozni a következő lemezeken.
07:38
