beszámoló [koncert]  2004. június 5. szombat   10:46

nincsen hozzászólás

  Némileg váratlan, de mindenképpen örömteli kezdeményezés eredményeként jött létre idén tavasszal az Unicornis Neofolk-Industrial Fesztivál, melynek két napja alatt a Ferencvárosi Művelődési Központba látogató közönség a hétköznapitól igen messze eső, gazdag zenei élményben részesülhetett. Bár a Penitent fellépése elmaradt, a rendezvény így is bővelkedett neves és különleges előadókban, s visszatekintve rá csak azt remélhetjük, hogy az elkövetkezendő évek során hagyománnyá nemesedik a zenék világában valódi unikumok után kutatók legnagyobb megelégedésére.
  
  1. nap
  
  A fellépők sorában első szerb Kinovia zenéjét legtalálóbban talán a szívbemarkoló jelzővel illethetném. A népes tagságú együttes gazdagon hangszerelt - pengetős, vonós, billentyűs és fúvós hangszerek ármádiájával megszólaltatott - tételei között autentikus szerb népdalok, kora középkori vallási énekek is találhatók, s a visszahúzódó, többnyire földre szegezett tekintettel zenélő társaság odaadásról és impozáns hangszeres tudásról egyaránt számot adott ezek előadása során. A kissé darabos mozgású énekes-zenekarvezető tánclépéseit és pantomim-szerű mozdulatait ugyan néhányan kinevették, én mégis úgy gondolom, őszinte volt minden gesztusa, s az énekhangja is szépen zengett, szavalása pedig különösen hatásosnak bizonyult (igazán megnyerő volt, amikor a két hölgytag még énekével is támogatta). Témájukat tekintve dalaik igen széles skálán mozognak, az öngyilkossággal és a szerelmi bánattal foglalkozó éppúgy előfordul köztük, mint olyan tradicionális tétel, ami a hagyományok szerint a lélek sebeit hivatott gyógyítani. S valóban: a Kinovia zenéje szépségével, ihletettségével ilyesmire is alkalmas lehet. Az utolsóként elhangzó Dead Can Dance feldolgozás (Xavier) pedig mind a választást, mind a dal tolmácsolását tekintve illő módon zárta a fesztivált rendkívül ígéretesen megindító koncertjüket.

  A Cawatana meglehetősen hosszú és ennek megfelelően idegtépő beállás után kezdte meg a műsorát, de még az előadás közben is a kontroll hangzásának folyamatos módosíttatásával kellett foglalkozniuk, s talán éppen ennek okán felemásra sikerült a produkciójuk. Az ütemek csúszkáltak, az énekhang meg-megcsuklott, s a zenészek feszültsége is tapintható volt, ugyanakkor időről-időre - talán éppen a szűnni nem akaró problémák felett érzett keserűségből nyerve az elszántságot és az energiát - erőre kaptak, s ilyenkor olyan magával ragadó volt az előadás, amilyenre a zenekar ismerői tőlük méltán számíthattak. Ilyen pillanat volt az In Darkness vagy a White elhangzása, illetve amikor Sörös Gergő magyar szavalása mellett vendégük német nyelven mondta a dalszövegeket - ezek a percek utólag visszatekintve feledtetik a tapasztalt bizonytalankodást és a megbicsaklásokat. Közel sem volt tökéletes a koncert, de ilyen megpróbáltatás minden előadó pályafutása során előfordul, s nem von le semmit abból az értékből, amit az képvisel - magyarul a Cawatana ettől még nagyon jó zenekar marad.
  
  Aki a sorban harmadik In Slaughter Natives előadását végigvacogta a teremben, az biztosan tudhatja, hogy van kárhozat. Juoni Havukainen produkciója zsebre rakja a magukat gonosznak hirdető bandák 90%-át, s azok valószínűleg elő sem mernek bújni onnan - ez a zene maga az Apokalipszis hangokba öntve, és kész. A füstbe boruló színpadon öles léptekkel fel-alá járkáló, mikrofonjára görnyedő, hórihorgas, tar, kecskeszakállas Havukainen eltorzított, fojtottan hörgő orgánuma, a Tomas Pettersson (Ordo Rosarius Equilibrio) által szolgáltatott nagyzenekari betétekkel, templomi kórusokkal nehezített horzsoló elektronikus alapokkal találkozva, önmagában is rémisztő képeket vetített volna lelki szemeim elé (még annál is sokkal riasztóbbakat, mint amiket az In Slaughter Natives lemezeit hallgatva magam előtt látok!), de nem voltam a képzeletemre bízva: a háttérben futó vetítés még kiadósabb rémálmokról gondoskodott. A vásznon a zene motívumaihoz hasonlóan monotonon ismétlődve futó képsorok néha csak sejtetően fenyegetőek voltak (egy gyorsan gyalogló nő lobogó szoknyájának alja; elhagyott, véráztatta kórházfolyosón egy ajtó felé haladó lány alakja; kriptába ereszkedő páros rémült arca), máskor azonban nemes egyszerűséggel gyomorforgatóan visszataszítóak (skalpolás, boncolás, halott embrió). Szavakkal lehetetlen visszaadni azt a jeges félelmet, kiúttalan nyomasztó érzést, ami végigkúszott a gerincemen, fel egészen a tarkómig, aztán körbeölelt és a szívemet markolászta, ahogyan egyre inkább belepte a termet az In Slaughter Natives zenéje. Bizonyisten, még a levegő is lehűlt odabent! A konferanszok nélkül levezényelt, tökéletes előadás egy kurta „Thank You”-val zárult, s a két nap alatt egyszer sem volt olyan csönd a Ferencvárosi Művelődési Központban, mint ami a Havukainen produkcióját követően a teremből megsemmisülten távozó közönségre telepedett.

  Ezek után az Ordo Rosarius Equilibrio fülledt erotikától sikamlós és az individuum büszke tartásától feszes produkciója minden súlyossága ellenére is „felüdülésként” hathatott csak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a trióban színpadra lépő formáció (”Two is company, three is an orgy”, habár Rosemary Larsen hasában már egy negyedik tag is színpadra lépett...) előadása ne lett volna méltó a műfaj egyik legismertebb nevéhez: minden szempontból maximálisan teljesített az együttes. Csak a dobok és a vokálok szólaltak meg élőben, de ennyi bőven elegendőnek is bizonyult ahhoz, hogy hipnotikus módon, maradéktalanul a hallgatóságra „kényszerüljön” a zene, foglyul ejtse és magával húzza abba a narancssárga-vörös dimenzióba, ahol a rituális ritmusok, a szuggesztív szavalás és a háttérben pergő, mezítelen női testek vonaglását, sasok szúrós tekintetét megjelenítő elmosódó képsorok uralnak mindent, behatolva az elme, a test, a lélek összes zugába. Műsorukban erőteljes hangsúlyt kapott a legutóbbi, Cocktails, Carnage, Crucifixion & Pornography című albumuk, a program mintegy harmada erről a lemezről származott, de olyan régebbi tételeket is megidéztek, mint a Living by the Sword, Dying by the Sword... A szettjük igazából egységében, egészében végighallgatva gyakorolt olyan hatást, amitől igazán különlegessé és emlékezetesé vált ez a koncert, három daluk számomra mégis a többi fölébe magasodott, ezek pedig a Sheep for a Lifetime, Lion for a Day, a Four Roses, Iron Flames and Phoenix Falls és a The Perplexity of Hybris voltak, de ez csak személyes vélemény. Abban viszont a többség egybehangzóan egyet értett, hogy az Ordo Rosarius Equilibrio egy alaposan megkomponált, tartalmas és értékes fellépéssel zárta az Unicornis fesztivál első napját.

  2. nap
  
  A napot nyitó Scivias, ha minden jól megy, a tavaly kora ősszel a Rézmál kávézóban előadott Tibet-koncepciójú műsorát ismételte meg többé-kevésbé. Bár engem akkor is lenyűgözött az előadásuk, ők pedig láthatólag ezúttal sem voltak tökéletesen elégedettek a produkcióval (többször jelezték a keverős felé, hogy semmit sem hallanak egymásból), azt hiszem, a korábbinál jobban sült el ez az előadás. A széthúzódó függöny mögül a fenyegető felvezető zajok után a szétáradó füsttel együtt büszkén terebélyesedő, lassan bontakozó hangfolyam töltötte meg a termet, ködáztatta ormok tágas nyugalmát és kies türelmét sugározva, s kezdetét vette a „narrátori” hang által kordában tartott-irányított rituálé, mely előbb démonok heves táncába csapott át (vad, zaklatott ütemezésű dob-bőgő összjátékkal), hogy aztán kürtök által megidézett holdfény fürösztötte éjszakai hegycsúcsok közé röpítsen, végül pedig a kezdetinél is monumentálisabban, hangosabban áradva a zárást követően még sokáig ott zúgjon az ember fülében, lelkében, elméjében. A Scivias egyedülálló minőséget és eszmeiséget képvisel zenéjével, ritka koncertjeik pedig ünnepszámba mennek - ez az együttes igazi kincs.
  
  A Novo Homo volt a fesztivál meglepetése, szerintem nem csak számomra. Az általam várt Laibach-Kraftwerk vonalú produkció helyett egy a ´20-as évek gengsztervilágát, füstös-félhomályos bárokat, néha pedig a film noir klasszikusainak hangulatát idéző előadással állt elő a tetőtől talpig feketében, öltönyben-napszemüvegben feszítő brit David Booth/Bain Wolfkind. A kiábrándultságtól sugárzó, fanyar alak előadása a keserű fekete humor legtökéletesebb megtestesülése volt, a DAT-ról érkező alapokra fel-alá sétálgatva éneklő, a bárszékén elhelyezett Finlandiás üveghez mintegy húsz másodpercenként visszatérő Booth pedig egy személyben maga Elvis Presley, Al Capone, Shane McGowan, Nick Cave és Patrick Bateman (aztán a Der Blutharsch soraiban ismét valaki más). Faarccal üvöltötte, hogy meglátogatta egyik legjobb barátját, a pápát, mozdulatlan arcizmokkal jelentette be, hogy „úgy hallotta, errefelé szeretik a gengszter hip-hop-ot”, és a napszemüveg alatt minden bizonnyal szemrebbenés nélkül énekelte, hogy „mielőtt véget ér az éjszaka, el kell, hogy tegyelek láb alól”. Aztán a műsor közepén kimért mozdulattal a belső zsebébe nyúlt, előhúzott egy fésűt, és megigazította a haját... Mindezek után persze nem kellett sok, hogy eluralkodjon az egész közönségen a meglepetéssel és elismeréssel vegyes lelkesedés - a megdöbbentő produkció kikerekítette ugyan jó néhányunk szemét, de a siker egyértelműnek bizonyult. Az Unicornis fesztivál műsora meglehetősen színes volt, de a Novo Homo még ebből a sorból is kilógott, s talán éppen ennek okán nyerte meg magának az egész közönséget az excentrikus Wolfkind, akit hatalmas ovációval búcsúztatott a publikum.

  A Deutsch Nepal szintén egyszemélyes „zenekar”. A színpadra pillantva nagy vonalakban hasonló volt a helyzet, mint az előző fellépőnél: Finlandia helyett egy üveg Tokaji, a bárszék és a DAT a helyén, de ezúttal egy videó is helyet foglalt a színpadon, a háttérben pedig vetítővászon lógott. Amit hallottunk, az azonban teljesen más volt: Bain Wolfkind nagyvárosi dekadenciájával szemben Lina Baby Doll zenéje az elemek erejét demonstrálta, a természet világát járta be. Így talán nehéz elképzelni, mi volt a különleges a kazettákat tekergető és cserélgető, két mikrofonba éneklő-üvöltő figura előadásában, de a látvány és a hangok egysége ott és akkor egyszeri, megismételhetetlen élő atmoszférát teremtett, ami szinte hipnotikus hatást gyakorolt a teremben lévőkre. Nyugalmasan hömpölygő egybefolyó hangáradat volt a Deutsch Nepal produkciója, mely időről-időre felkavaróan zajossá fokozódott, Lina pedig önmagában is páratlanul erőteljes, de visszhangokkal még áthatóbbá tett hangján a zenével együtt úszva kántált, énekelt vagy torzultan üvöltött. A hatást tovább erősítették a háta mögött futó, természetfilmekből kivágott képsorok is, melyeken hófödte hegycsúcsok, a lemenő nap fényében fürdő felhők, büszkén szárnyaló vagy éppen halzsákmányukat a tenger vizéből kiemelő sasok jelentek meg. Hibákat persze lehetett találni, bosszantó volt a filmbejátszások sarkában a sugárzó csatorna emblémája, és nem volt túl elegáns a műanyag pohár sem, amiből a bort kortyolgatta Lina, de kicsire jelen esetben tényleg fölösleges lett volna adni: a Scivias után másodszor révülhetett transzba a közönség egy páratlanul elragadó előadás útmutatásával.
  
  A kétnapos fesztivál a Der Blutharsch kvartettjének „short attack”-jával zárult: Albin Julius és csapata precíz katonai gépezetként vette birtokba a színpadot és vezényelte le az előadást, melyben végigmasíroztak az együttes teljes életművén, mi több, még a Death in June munkásságát is érintette inváziójuk. Ebben a szűk háromnegyed órában aztán végképp eldőlt, hogy ki is a nap „sztárja”: Bain Wolfkind - akit az említett Finlandia pusztításán kívül a folyosón nem kevésszer sörfogyasztáson is tetten értem - a benne dolgozó tetemes mennyiségű üzemanyag ellenére hibátlanul szolgáltatta a feszes ritmusalapokat, s amikor átvette a mikrofont, szerintem frontemberként túl is szárnyalta a kissé enerváltnak tűnő Albint. Ettől még persze a Der Blutharsch egységként, összetartozó alakulatként is remekül teljesített: megannyi hangszínből felépülő mozgalmas muzsikájukból, amit csak tudtak, élőben szólaltattak meg, s kíméletlenül pontosan tették ezt. Valami miatt ugyan nem tudtam maradéktalanul átadni magamat az előadásuknak (lehet, hogy Lina Baby Doll hozzám sokkal közelebb álló, hipnotikus, egyszerű és monoton koncertje után hirtelen rohant meg ez a feszes, színes, kavalkádszerű produkció), de ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem tetszett, amit műveltek, hiszen az általuk képviselt kikezdhetetlenül magas színvonal ebben a fellépésben is egyértelműen megmutatkozott. A kitörő ovációval fogadott koncert végén természetesen felsírt az emblematikus sziréna is, melynek jajgatása egy méltó módon záruló fesztiválról távozó közönséget kísért ki az éjszakába.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: