hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2017. június 21. szerda   06:00
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Nova Rock 2017 - 2. rész
2017. június 14-17, Nickelsdorf (Miklóshalma)

  1. nap
  
  Június 15 – csütörtök
  
  Ezen a napon rengeteg izgalmas rock/metal banda adogatta a kilincset egymásnak a két nagyszínpadon. Így hát fel kellett kötni az alsóneműt, hogy minden fontos koncertet nyomon lehessen követni. Pláne hogy átfedések is adódtak a programban.
  A bejutás ma már nem volt olyan időigényes, de így is csak a DevilDriver közepére értem be. Dez Fafaráékat elég régen, 2012-ben és azelőtt 2009-ben láttam klubkoncerten, szóval ideje volt feleleveníteni az ismeretséget. Tavaly is voltak nálunk egyébként a Fezen fesztiválon, de akkor nem voltam jelen. Fafara és Mike Spreitzer gitáros körül gyakorlatilag az egész zenekar lecserélődött az utóbbi pár évben, szóval egy megújult felállást láthattunk most a Nova Rockon.
  A csapatnak ugyan tavaly jelent meg új lemeze Trust No One címmel, de máris egy újabbon dolgoznak, ami érdekes módon country dalok feldolgozását fogja tartalmazni. Erről persze ma még nem játszottak semmit, inkább az első lemezeikről hozták a számokat. A DevilDriver, The Fury Of Our Maker´s Hand, The Last Kind Words albumok tartalmazzák a legemlékezetesebb DevilDriver nótákat, szóval egy fesztiválprogramra ez volt az ideális összeállítás.
  
  Az End Of The Line, Not All Who Wander Are Lost, Grinfucked, I Could Care Less, Before The Hangman´s Noose, Clouds Over California, Meet The Wretched dalokat bátran tekinthetjük az életmű csúcsának a maguk zúzós, ugyanakkor groove-osan emlékezetes dallamvezetésükkel. Közéjük befért még a Daybreak az utolsó nagylemezről és a Ruthless a 2013-as Winter Kills albumról.
  A DevilDriver mindig híres volt arról, hogy elképesztő méretű circle pit-eket képesek kiprovokálni, ez ma is sikerült nekik. Ráadásul mindezt délután 3-4 óra felé, a legnagyobb kánikulában, ami különösen elismerésre méltó. Mind a zenekar, mind a közönség szempontjából. Óriási tombolás és mindezzel együtt járó porfelhő jelezte, hogy a korai órában is szép számú jelenlévőnek jön be, ami a színpadon történik.
  Dez Fafara jó frontember, sikeresen hozta hangulatba a közönséget. Zenésztársai is alapos színpadi zúzást végeztek, szóval bizonyították az új DevilDriver felállás életképességét. Ez az új country album talán nem nekünk, európaiaknak lesz majd igazán sokatmondó, de egy hasonló best of programmal szívesen megnézem őket bármikor.
  
  Bajban voltam, mert a DevilDriver és a Dave Lombardo-val megerősített Suicidal Tendencies nagyjából egy időben játszott a két fő színpadon. Végül azért döntöttem Fafaráék mellett, mert őket már elég régen láttam, az ST pedig viszonylag gyakran fellép Magyarországon. Azért persze nem hagyhattam ki, hogy ne siessek át Mike Muir-ék bulijára lélekszakadva, mert muszáj látni, mit hozott be a zenekarba Lombardo.
  Nos, a Suicidal Tendencies elképesztően jó koncertbanda, Dave Lombardo pedig elképesztően jó dobos, szóval a csalódás eleve kizárt volt. Bár maga a legutolsó lemez, a World Gone Mad nem lett különösebben lenyűgöző, az élő összjáték a régi dalokkal mégis hasított. Persze ezeket a nótákat nem Lombardo-ra írták, így nem mindenhol ütközött ki az ő egyénisége, de némelyik szám mégis sistergett az ő játékával.
  
  Nehéz pontosan megfogalmazni, mi Lombardo technikájának és különlegességének a titka. Talán azt tudnám mondani, hogy van valami körülírhatatlan, groove-os dinamika a játékában, ami mintegy mozdonyként húzza maga után az egész bandát. Legyen az bármelyik zenekar, amiben játszott, a Slayert, Grip Inc-t, Testament-et és most a Suicidal Tendencies-t is beleértve. Továbbá a tempók közé olyan színezéseket, pörgetéseket tud elhelyezni, amely tovább forralja az egyébként is tombolási lázban égő hallgató vérét.
  Mindezt ma sikeresen bemutatta a csapat, némelyik dal tényleg egészen észbontó lett Lombardo groove-jaival. Természetesen ismét nagy átalakulások voltak a felállásban, Mike Muir és Dean Pleasants mellett megint teljesen más arcok álltak a színpadon. A jó öreg ST életérzés viszont ott van mindegyikük szívében, mert mindenki nagy átéléssel játszott és ugrált a színpadon.
  
  A Pledge Your Allegiance dal alatt megvolt a szokásos színpadra invitálás, ami által jó néhány rajongó ugrált önfeledten a csapattal. A Suicidal Tendencies egy őrült koncertbanda, amelynek mindig lenyűgöző az élő teljesítménye.
  A színpadot oda-vissza felszántó, rákszerűen hadonászó Mike Muir közvetlensége is legendás. Ahogy véget ért a koncert, rögtön kimentem az oldalsó kordonnál, de ekkor már ott állt teljes nyugalomban a frontember és szerényen fogadta a rajongói gratulációkat, vállveregetéseket (hogy került oda ennyi idő alatt!!?? Még 20-30 másodperccel ezelőtt ott állt a színpadon!)
  
  Vissza a másik színtérre, mert kezdődött a The Dillinger Escape Plan. Az amerikai csapat a búcsúturnéját tölti, de újra kellett kezdeniük a körutat egy elég komoly buszbaleset miatt. Ez a tervezett budapesti koncertet is érintette, amely így augusztusra lett átütemezve.
  A banda egy igazi energiabomba a színpadon, teljesen kiszámíthatatlan társaság, sosem lehet tudni, a következő pillanatban milyen őrültséget fognak művelni. A Nova Rockon is alaposan belecsaptak a lecsóba, kőkeményen tolták a közönség arcába a széjjeltördelt, tébolyult ritmikájú zenéjüket. Be is indult a pit elöl, a színpadon pedig a fel alá rohangálás, különösen Ben Weinman és Kevin Antreassian gitárosok, valamint az üvöltőgép Greg Puciato részéről.
  
  Akármennyire is intenzív volt a The Dillinger Escape Plan előadása, nekem egy idő után már sok volt belőlük. Egyrészt ez a fajta kaotikus, nehezen emészthető „matek-metal” sosem tartozott a kedvenceim közé, másrészt láttam már néhányszor a Dillingert korábban, és akkor valahogy izgalmasabbnak, veszedelmesebbnek tűnt a produkciójuk.
  A mostanira sem mondom, hogy unottan, rutinból nyomták volna az előadást, de amikor egynémely koncerten Greg felmászik a színpad tetőszerkezetéig vagy a közönség soraiba ugrik be őrjöngeni, azok az igazán emlékezetes pillanatok. Harmadrészt pedig bele akartam Danko Jones koncertjébe a másik színpadon, mert őt még nem láttam élőben.
  
  Nem is bántam meg, hogy átsiettem a Blue Stage-hez, mert Danko Jones triumvirátusa egy igencsak patent rock & roll bulival kényeztette el a közönségét. Én nem követtem eddig a munkásságát a kanadai művész úrnak, de amit ma hallottam tőle, az több, mint meggyőző volt.
  Danko Jones zenéjében nincs semmi túlgondolás, nagy megfejtés, felesleges bonyolítás. Csak pőre, vad rock & roll, ami az önfeledt partizásról szól és a jó hangulatról. Így a koncertje inkább szórakoztató volt, mintsem őrülten zúzós vagy pogózós, de ez pontosan így volt helyes. Kellett is a nap folyamán egy ilyen könnyedebb hangulatú muzsika.
  
  Danko Jones több albumának szerzeményeiből is válogatott, de inkább a legutóbbi Wild Cat nótái vitték a prímet. A frontember fennhangon dicsérte is a saját portékáját, mint valami arab árus, de ez hozzá tartozott a koncert laza humorához.
  Zenésztársai, John „JC” Calabrese basszer és Rich Knox dobos egyaránt jó hangulatban, vidáman tolták a talpalávalót, a közönség pedig kis híján táncra perdült. Talán a Volbeat koncerteknek van ennyire bulis hangulata, zeneileg is közel állnak egymáshoz Danko Jones-szal.
  
  A vidám rock & roll után ismét baktathattam át a Red Stage-hez az Architects-re. A brit metalcore brigád azonban valami gikszer miatt csak jóval később kezdte el a koncertjét a kiírt időponthoz képest, így rövidebb programot kellett játszaniuk.
  A Nihilist, Deathwish, These Colours Don´t Run, Gravedigger, A Match Made In Heaven és a Gone With The Wind fért így bele a műsorukba, aztán már búcsúzhattak is. Pont amikor kezdett volna hangulatba kerülni a közönség. Nem voltak rosszak, de a maguk műfajában sem érzem elsővonalasnak a bandát, vannak náluk sokkal emlékezetesebb zenét játszó metalcore társulatok.
  
  Ugyanezen a színpadon a Gojira-val folytatódott a műsor. Őket mindenképpen meg akartam nézni, mert élőben ez volt az első találkozásom velük. Lehet, hogy rosszmájú vagyok, de Franciaországban szinte nagyítóval kell keresni az igazán használható metal bandákat, nem valami erős az a színtér. A Gojira viszont kétségkívül a legkomolyabb francia metalzenei exportcikkek közé tartozik és ez nem véletlen. A némileg elvont, itt-ott egészen avantgárdba hajló, de mégis rendkívül technikás és súlyos zenéjüket már régóta ajnározza a progresszív színtér, itt pedig bebizonyosodott, hogy élőben is abszolút működik a produkció.
  Egészen kiváló, bombamód megdörrenő, kristálytiszta hangzást kapott osztályrészül a francia banda, ami sokat hozzátett a koncert sikeréhez. Azért volt ez fontos, mert a Gojira-ra jellemző, hogy rengeteg finomság, apró pörgetés, színezés történik minden poszton, de leginkább Mario Duplantier dobmunkájában. Így élőben is átjött a zene letaglózó ereje és súlyossága, de a zenekar lemezminőségű előadását is dicsérni kell.
  
  A csapat a legutolsó, igen meggyőzőre sikerült Magma című albumát rakta ma a terítékre, de több szám elhangzott a 2005-ös From Mars To Sirius-ról is. Az Only Pain, The Heaviest Matter Of The Universe, Silvera, Stranded, Flying Whales, The Cell, Backbone, The Shooting Star dalok kegyelmet nem ismerően szántották végig a jelenlévők hallójáratait és a headbang is gyakori volt a betonozós témákra. A végére még a Vacuity is belefért a szintén kiváló 2005-ös, The Way Of All Flesh című albumról.
  A Gojira zenéjében talán Mario Duplantier dobolása a legizgalmasabb, de Joe Duplantier és Christian Andreu élményszámba menő, olykor egészen fifikás gitározása is minden igényt kielégít. A basszusgitáros Jean-Michel Labadie volt talán a leglelkesebb a csapatban, ő egészen átszellemülten adta az alapokat és ugrálva biztatta a közönséget. Talán csak Joe Duplantier éneke bizonyul kissé egysíkúnak, ezen a téren még biztosan lehetne több izgalmat becsempészni a zenéjükbe.
  
  Nem néztem teljesen végig a Gojira-t, de ez a legkevésbé sem a zenekar hibája. Bele akartam nézni a másik színpadon játszó Alter Bridge-be is, illetve a Gojira-t rövidesen úgyis láthatjuk Budapesten teljes programmal, így nem vérzett túlságosan a szívem a távozás miatt. Az Alter Bridge az az amerikai rockbanda, akik a tengerentúlon (is) komoly hírnévnek örvendenek, arénakoncerteket adnak. Nem mellesleg az a Myles Kennedy áll a mikrofon mögött, aki 2013-ban Slash oldalán lenyűgöző teljesítményt nyújtott a Sportarénában. Semmiképpen sem akartam tehát kihagyni a koncertjüket.
  Az Alter Bridge élvezetes rockzenével kényeztette a jelenlévőket. A banda két fő figurája, Myles Kennedy és Mark Tremonti voltak a legaktívabbak a színpadon, mindent megtettek azért, hogy a közönséget hangulatba hozzák. Egészen jó merítést tettek az életművükből, mindegyik nagylemezükről játszottak valamit 2004 óta. A műsor gerincét mégis a legjobbaknak kikiáltott Blackbird és Fortress albumok adták.
  
  Az igényes, jól megírt, meggyőzően előadott rockzene abszolút működött ezen az estén, sokan követték figyelemmel az Alter Bridge előadását, én mégis – saját magam számára is meglepő módon – egy idő után unni kezdtem a produkciót. Ez nem azért volt, mert ne lettek volna jók Tremonti-ék. Myles Kennedy anno Slash mellett annyira magával ragadó teljesítményt nyújtott, hogy ma valami hasonló, elsöprő hangulatot vártam ettől a koncerttől. Ennek a bulinak fenékre kellett volna ültetnie, de ezt nem tette meg.
  A hangzással sem volt gond (bár a gitárok talán lehettek volna erősebbek, hangsúlyosabbak), szerintem inkább én tápláltam túlzott elvárásokat. Az Alter Bridge nem egy arcba mászó, vérforraló zene, hanem a könnyedebb, rockosabb vonal az erőssége. Szóval talán én lovaltam bele túlságosan magam előzetesen, emiatt nem volt egy kirobbanó élmény a mai Alter Bridge koncert, „csak” egy jó hangulatú rockbuli.
  
  Ez után már végleg letáboroztam a piros színpadnál, mert innentől minden számomra érdekes zenekar itt kapott helyet. Fél 8 után a Mastodon indult hódító útjára. A rocksajtó és a rajongók meghódítását már régen megtették, olyan mértékű hozsannázás és „a metalzene megmentőiként” való messianisztikus utalgatás veszi őket körül, ami szerintem már túlzás és igazából indokolatlan is.
  Tény és való, hogy a Mastodonnak ott van a helye azok között, akik a metal színtéren egészen egyedi és egészen különleges karakterrel rendelkeznek, technikai képességeik és dalírási vénájuk kétségbevonhatatlan. De hasonló szavakat több más kortárs zenekarról is ugyanígy el lehet mondani (persze egy maroknyinál nem többről), de az ő nevük hallatán mégsem kerül ájulás közeli orgazmusos állapotba az elitista rockújságíró, csak a Mastodon neve hallatán.
  
  Persze szó nincs arról, hogy a Mastodon ne érdemelte volna ki a sikert és az elismerést, de talán egy kicsit túlzásba viszik a méltatásukat egyesek. Élőben láttam már őket pár éve egy másik külföldi fesztiválon, és nem lettem életre szóló rajongójuk. Óriási zenei felkészültség jellemzi őket, az tény, de a komplex dalszerkezetek és az olykor eléggé elvont, avantgárd dallamvilág nem könnyíti meg a zene befogadását, a rákattanás mértékét.
  Azóta persze sok minden történt, például kiadták a legújabb albumukat, az Emperor Of Sand-et. Ma ennek az albumnak a nótái hangzottak el a legsűrűbben, de mindegyik más Mastodon lemez is bejelentkezett, legalább egy dallal. És láss csodát, ennek a mai koncertnek teljesen más hangulata volt, mint anno, amikor először láttam a zenekart!
  
  Bár a komplex, elborult dallamvilág természetesen megmaradt a Mastodon zenéjében, mégis sokkal befogadhatóbbnak, megjegyezhetőbbnek – ha úgy tetszik, „slágeresebbnek” – éreztem a ma hallottakat, mint régebben. Ebben nagy segítségre volt a tökéletesen arányosra kevert hangzás, amely minden hangszert remekül követhetővé tett, az utolsó cinütésig.
  Márpedig volt mit figyelni, mert Brent Hinds és Bill Kelliher hihetetlenül feelinges gitártémái szinte betelítették az étert és magukkal ragadtak. Épp ezt hiányoltam a korábbi alkalommal. De Brann Dailor elsőrangú dobmunkája és Troy Sanders basszusa is pont a megfelelő arányban tették teljessé az összképet. Ma is mindegyik tag szerepet vállalt az énekben, hol egyikük, hol másikuk adott a hangjával karaktert az adott dalnak. Közülük talán az amúgy is fő énekesként ténykedő Troy Sandersé volt a legjobb, Brent Hindsé a legfalsabb hang. Bill Kelliher most mintha egy kicsit passzívabb, egykedvűbb lett volna ezen a koncerten, de ettől még a gitármunkáját kiválóan végezte.
  
  Mint mondtam, ezen az estén leginkább az új album nótáit hallhattuk, de a Sultan´s Curse, Divinations, The Wolf Is Loose, Crystal Skull, Ancient Kingdom, Bladecatcher, Black Tongue, Megalodon, Andromeda, Precious Stones, Chimes At Midnight, Steambreather, Mother Puncher dalokból álló setlistben mindenki megtalálhatta a kedvenc albumait, a kedvenc Mastodon időszakait.
  Most direkt visszakerestem, mit írtam anno a 2011-es Mastodon élményeimről: „a végére őszintén szólva untam már a nagy témahalmozást, és szerettem volna pár olyan dolgot hallani, amik valóban megmaradnak az ember fülében, még akkor is, ha tudom, hogy a Mastodon nem erről szól”. Nos, ma pontosan azt kaptam meg, amit akkor hiányoltam! Ma mutatta meg nekem teljes pompájában magát a Mastodon zenéje, és bár elitista újságíró ezután sem leszek (aki sorra írja a petíciókat, hogy azonnal koronázzák „Metalzenei és Világkirállyá” a Mastodon tagjait), most jóval többet adott nekem ez a zenekar, mint eddig bármikor.
  
  Ugyanitt kezdődött rövidesen az A Day To Remember, akiket csak névről ismertem, de kíváncsi voltam, milyen produkciót nyújt a floridai banda. Nos, egészen nagyszerű előadást produkáltak. A zenéjüket amolyan populárisabb metalcore-nak tudnám titulálni, amibe egy jó adag keveredett a könnyed „kalipunk”-ból, vagyis a kaliforniai punkzenéből. Így a zenéjük egyszerre volt súlyos és könnyen emészthető, bárki számára befogadható.
  Az előadásuk rengeteg érdeklődőt mozgatott meg és a közönség igen lelkesen reagált az elhangzott nótákra. Még olyan elképesztő eseményeknek is szemtanúi lehettünk, amit Jeremy McKinnon énekes magyarázott, miszerint az az igazi crowdsurfing, ha valakit a szokásos módon feje fölé vesz, úsztat a közönség, egy másvalaki viszont álló helyzetben szörfözik a közönségen úsztatotton állva! És ezt bizony többen is megcsinálták a nézőtéren, a többiek nem kis ovációját kiváltva!
  A fesztivál talán legemlékezetesebb jelenetei így az A Day To Remember nevéhez fűződtek, a zenekarnév tehát teljes mértékben megállja a helyét. Jó bulit kreált a csapat, voltak keményebb, tombolósabb, éneklősebb, sőt akusztikus nótáik is, tehát mindenki kedvére válogathatott.
  
  Következzen az In Flames, akikkel kapcsolatban kevésbé voltak illúzióim. A keményvonalas rajongóknak kábé a 2000-es Clayman albumig „illik” szeretni a zenekart. A nagyon megengedőknek még a Sounds Of A Playground Fading-ig bezárólag elfogadható a diszkográfiájuk, de az azóta kijött Siren Charms és Battles korongok és azok körítésének egységes elutasításában minden (egykori?) rajongó egyetért.
  Én a második kategóriába tartozom, vagyis a kétségtelenül stílusteremtő melodic death metalos albumok után még tudtam szeretni a kicsit modernebb irányt vevő, egy csipetnyi elektronikát is felhasználó további korongokat, de a kicsontozott, erejét vesztett, nyámnyila – ha úgy tetszik, „ellinkinparkosodott” – friss albumokat már én se tudtam meghallgatni. Meg ez az ostoba SZTK szemüveges, favágó dizájn is borzasztóan taszító, amit Anders Fridén énekes mostanában erőltet.
  Történhetnek persze stílusváltások, alakulások a bandák zenei világában, amiknek meg lehet a maga helye és ideje, de mostanra már én is eljutottam oda, hogy talán nem In Flames néven kellene kiadni a legújabb kori korongjaikat és nem is lenne itt semmi baj.
  
  Azzal tisztában voltam, hogy a régi, ´90-es, 2000-es évekbeli albumokról inkább csak mutatóban lesz pár nóta, de nekem már az is elég, ha ez a néhány kedvenc elhangzik. Esetleg még a fesztiválprogram oldhatja kicsit az új albummal való turnézást.
  Összességében pozitív meglepetés ért, mert bár a legutolsó albumról játszották el a legtöbb dalt, mégis jó néhány korábbi tétel helyet kapott a programban. Sőt mi több, még az újabb keltezésű dalok közül is néhány egészen jól, szerethető módon szólt a koncerten. Igazából csak azok a szerzemények nem tetszettek, ahol túlzásba vitték az elektronikát és amelyek egyébként is erőtlen módon szólaltak meg. Ez nem a hangzás miatt volt, mert az mindvégig pengeélesen volt keverve, nagyon jól kihozta a karcosabb riffeket. Szóval ami ilyen hangzás mellett is gyéren szól, az valószínűleg önmagában is béna dal.
  
  A semmitmondó Wallflower után az Alias már kedvemre való volt, a szintén sokat kritizált A Sense Of Purpose album legélvezetesebb tétele. A Before I Fall, Leeches, All For Me, Where The Dead Ships Dwell dalokkal oda-vissza ugráltak a 2000-es évek utáni albumok között, aztán meglepetésre jött a Moonshield és a The Jester´s Dance, egyaránt 1996-ból. Ezek már egyértelműen a régi rajongók ízlését szolgálták ki, de mindezt fokozták a Clayman klasszikusával, az Only For The Weak-kel, illetve az In Flames teljes diszkográfiájának talán első számú slágerével, a Cloud Connected-del.
  Bár biztosan sokan az új lemezekkel kedvelték meg az In Flames-t (vagyis a zenekarnak nem kell attól tartania, hogy az esetlegesen csalódottan lemorzsolódó rajongók helyébe ne érkeznének újak), szemlátomást ezeket a dalokat élvezte és énekelte leglátványosabban a közönség. Innentől már a Deliver Us, Here Until Forever, The Truth, Paralyzed, The End, Take This Life inkább csak levezetésnek voltak tekinthetők, de ezek is abszolút élvezhetően szólaltak meg a zenekar által. Szóval pozitív meglepetést okozott az In Flames, el kell ismernem, hogy élőben továbbra is nagyon tudnak.
  
  Az érdem elsősorban Björn Gelotte és Niklas Engelin gitárosoké, mert az ő ízes gitármunkájuk adta igazán a sava-borsát ennek a fellépésnek. Jesper Strömblad távozásával a látványosan megöregedett Gelotte vette át a stafétát, basszusgitáros poszton pedig egyelőre session zenésszel lépnek fel.
  Sokan igazából pont a frontembert, Anders Fridént tartják a gyenge pontnak a zenekarban és ebben van némi ráció. Fridén sosem volt egy torokcsoda, a dallamos énektémák ma is inkább az „elmegy” kategóriába estek, de frontemberként is eléggé esetlen a kommunikációja. Vagy nem tudom, mi volt vele, egy kissé el volt varázsolva...
  Az mondjuk szimpatikus volt, hogy az egyik dalt a nemrég motorbalesetben elhunyt (épp a pár hét múlva esedékes esküvőjére készülő) zenekari ismerősnek ajánlotta, illetve nem felejtett el megemlékezni Gene Simmons (KISS) elmebeteg szabadalmi ötletéről a metalvillázással kapcsolatban. Jobb volt ez az In Flames koncert, mint vártam, de ettől függetlenül a friss dalaikat sajnos továbbra se fogom hallgatni.
  
  És akkor jöjjön az este záróakkordja, a Slayer. Őket szokás a világ egyik legütősebb koncertbandájának tekinteni, de pont a legutóbbi rossz tapasztalat óta én már egy kicsit óvatosabb vagyok. A tavalyi Rock In Vienna fesztiválon pont sikerült kifogni egy borzasztóan harmatos, erőtlenül szóló, életunt koncertjüket, ami óriási csalódás volt. Nagyon reméltem, hogy ez csak valami átmeneti kilengés volt és nem kell végérvényesen leírnunk a Slayert. Szerencsére ez a mai fellépés megnyugtatott, hogy a kraft továbbra is ott van a bandában.
  Mivel a Slayer tagjai mindannyian képesek csúcsteljesítményre, utólag nézve úgy látom, inkább azon áll vagy bukik egy Slayer koncert sikere, hogy 1. sikerül-e a zenekarhoz méltó, húsbavágóan éles, agresszív hangzást kikeverni, 2. Tom Araya énekes hangulatban van-e, vagyis képes-e szikrázó szemekkel ordítani a gyűlölettel teli szövegeit, vagy csak muszájból letudja a kötelezőt? Szerencsére ma mind a két faktor a helyén volt, így nem csoda, hogy nagyon ütős zárását tombolhattuk végig ennek a napnak.
  
  Bár a Slayer-nek megvannak a kötelező slágerei, ez a koncert mégsem volt annyira magától értetődő, és ez örömteli. Az új lemez címadójával, a Repentless-szel való kezdés adja magát, majd pedig egészen 1983-ig ugrottunk vissza a The Antichrist-tal. Az arcletépő riffeket természetesen kiválóan adagolta Kerry King és Gary Holt, de Araya volt az egészen meglepő, aki még a legendás sikoltásokig is elmerészkedett ezeknél a régi daloknál. Innentől már éreztem, hogy nem lesz hiba ebben a koncertben, mert maga Araya is a maximumot nyújtja.
  A folytatásban pár kötelező tétel, a Disciple, Mandatory Suicide és a War Ensemble erejéig, amelyek tökéletesen felkorbácsolták a közönség lelkesedését. Folyamatos volt a pogó és a circle pit a színpad előtt. Majd egy meglepő választással jött a When The Stillness Comes az utolsó lemezről. Jót tett a koncert változatosságának ez az alattomosan hömpölygő, szokatlanul lassú dal, amely nem a thrash-es agresszivitásra, hanem az ijesztő horror hangulatra épít, ami szintén jellemző a Slayer-re.
  
  Majd felgyorsították a tempót, szintén egy újabb szerzeménnyel, a You Against You-val. Innentől viszont már majdnem végig csak a klasszik Slayer volt a porondon, olyan örök érvényű dalokkal, mint a Postmortem, a Born Of Fire (hopp, ez megint csak nem egy gyakori vendég élőben!) vagy a brutális Dead Skin Mask.
  A 2009-es World Painted Blood album a kiváló Hate Worldwide-dal képviseltette magát. A címadót is szívesen meghallgattam volna, de az ma sajnos nem került terítékre. Jött viszont ismét egy lassabb szám, a vészjósló Seasons In The Abyss 1988-ból. Majd pedig ugyanerről a korongról a világbajnok Spirit In Black, ami elő-előkerül olykor élőben, de azért nincs bérelt helye a koncertprogramban. Ennek a dalnak is kifejezetten örültem.
  
  Jöhetett még a jéghideg borzongás a South Of Heaven képében, minden thrash metalok archetípusa, a Raining Blood, az 1984-es energiabomba, a Chemical Warfare, végül pedig a szokásos zárószám, a széttrancsírozó Angel Of Death, újfent Araya sikoltásával kísérve.
  Kiváló setlist, bivalyerős előadás, megfelelő hangzás. Ennyi elég volt ahhoz, hogy a Slayer ismét régi fényében tündökölhessen. King és Holt munkáját nem kell különösebben méltatni, ők kiválóan hozták a világbajnok riffeket és a nyivákoló szólókat.
  Paul Bostaph-ra sem lehet panasz a dobok mögött, mert hozta a tempót ahogy kell, de vele kapcsolatban unos-untalan megjegyzik, hogy Lombardo játékában mennyivel több a feeling és a fantázia. Most, hogy épp ugyanaznap dobolt ő is a Suicidal Tendencies-ben, ezt azért meg tudom erősíteni. Innen látszik, mennyit számít ez az apró, igazából meg se fogalmazható mágia. De Bostaph-nak tökéletes helye van a Slayer-ben, vele is remekül működik a gépezet.
  Tom Araya feltűnően jókedvű volt a mai nap, ez sokat lendített a koncert hangulatán. A dalok közben persze fennhangon szórta az átkokat, de két szám között kedélyesen mosolygott és viccelődött a közönséggel. Most azt találta ki, hogy a nézőtér egy kalimpáló zombihordához hasonlít, ezt a paródiát többször is előhozta a koncert folyamán, a rajongók nem kis derültségére. Tökéletes zárása volt ez a buli a csütörtöki napnak.
  
  3. nap


Kulcsszavak:
  nova rock     devildriver     suicidal tendencies     the dillinger escape plan     danko jones     architects     gojira     alter bridge     mastodon     a day to remember     in flames     slayer 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó előadók: 

Danko Jones

 kapcsolódó cikkek: 

Gojira, Omega Diatribe

Itt a Suicidal Tendencies új klipje Dave Lombardo-val

Nova Rock 2017 - 3. rész

Nova Rock 2017 - 1. rész

Az Ørdøg a Mastodon előtt
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Nervosa, Beyond, Zinfield, Nucleanus
EFOTT 2017
Gojira, Omega Diatribe
Nova Rock 2017 - 3. rész
Nova Rock 2017 - 1. rész
Dream Theater - Images, Words & Beyond
Lacuna Coil, Infected Rain
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying
Flotsam And Jetsam, Dew-Scented, Izegrim és sokan mások
Scott Bradlee’s Postmodern Jukebox
Asking Alexandria
 kapcsolódó fotók: 

GOJIRA - 2017. július 5. BARBA NEGRA TRACK

MASTODON - 2017. június 14. BARBA NEGRA TRACK
 kiemelt 
GATECREEPER [USA]; RATLORD [D]; NADIR a DURERben
  
Szeptember 12-én a Dürer Kert egy nagyon konkrét death metal bulinak fog otthont adni, ahol a közös turnén lévő GATECREEPER és a RATLORD fog sújtást mérni mindazokra, akik ellátogatnak a Tukker Booking és a No Regret közös eseményére

WAKE (CA), BACKSLIDER (US) a ROBOTban
Amon Amarth augusztusban, a Barba Negra klubban
Anti-Flag a Durerben
An evening with PAT METHENY
 friss hozzászólások 

Interjú Petrás Jánossal az Europica zenekar születéséről (2)
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Mike Portnoy szívesen csatlakozna a Dream Theater - Images, Words & Beyond turnéjához (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 túl jó nő a csajom    barney és a nők    crescend    adept    adimiron    beatrice    kowalsky meg a vega    dirty dogs    southern oracle    ego project     hayley williams    ludditák    invader    real lies    black spiders    witherspoon    eredet    lgt    volt fesztivál    kőváry zoltán    hátsó ajtó    dereng    jetsam    casey affleck    k3  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!