hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2004. május 24. hétfő   15:27
1 hozzászólás

szerző: András
D. R. I., Insane, Wiener Sänger, Penalty Kick, Dark Clouds
2004 április 28, Kék Yuk

  Jelentősen megváltozott programmal ugyan, de végül csak sikerült tető alá hozni a D. R. I. nevű thrash-hardcore-crossover intézmény hazai koncertje köré kerekedett népünnepélyt. Két zenekar kimaradt a műsorból, jött a helyükre egy - nos, természetesen a fellépők sorrendjén megpillantott áthúzott Neck Sprain felirat sem dobott fel éppen, de amitől igazán megemelkedett a vérnyomásom, az a német A Traitor Like Judas távolmaradásának híre volt. Nem tudok semmit az esemény hátteréről, de kezdek hinni a „Nomen est omen” szállóige igazságában: ez a zenekar immár másodszor árult el, február után ezúttal is hiába vártam őket. A Neck Sprain helyére végül a hazai Insane ugrott be, velük viszont érzésem szerint egy kakukktojás pottyant a fészekbe. Ne szaladjunk azonban az események elébe, kezdjük az elején a (kellemetlenségek ellenére is kerek és messzemenően élvezetes) történetet.
  
  A nyitó Dark Clouds koncertjének megtekintésével már régóta adós voltam magamnak, mivel az utóbbi időben kétszer is kihagytam őket élőben. Lévén, hogy a legmegbízhatóbb magyar koncertbandák egyikéről van szó, nem meglepő, hogy felfokozott várakozással tekintettem a műsoruk elébe, ők pedig lazán túlszárnyalták még a legvadabb elvárásaimat is. Szó szerint hátrább kellett hőkölnöm néhány lépést, ahogyan ránk rontottak a They Pull the Strings-szel - akkora vehemenciával borították a dalt a gyülekező közönségre, hogy el se akartam hinni! A Czetvicz-Köves páros által adagolt, két karral is átfoghatatlan vastagságú riffek alá Fekete Szabolcs dobos kegyetlen duplázásokat pakolt, az énekes Tauszik Viktor pedig szokásához híven még a felvételeken dallamos témákat is brutálisan rekesztve tálalta, ráadásul amúgy is egyre mélyülő hangját végképp izzasztóvá tette egy visszhang-effekt, egyszóval gőzerővel megindult az úthenger, és végig egyenletesen is tarolt a koncert folyamán. Előgördült a Global Depressing System-ről a Diamond-Cutter, jöttek a hamarosan megjelenő új lemez dalai (The Hungarian Undeground Lifestyle, Marketing Strategy Free Zone) és persze nem hiányoztak a feldolgozások sem, melyek közül most az Entombed és a Bolt Thrower egy-egy nótája került terítékre - a Powder Burns természetesen a Tesstimony-s Tóth Balázs vendégszereplésével. Ahogyan a dalokból, úgy a zenekar előadásából sem hiányzik a vehemencia: Hugó és Gergő szakadatlanul bólogat, Norbi gitárja folyamatosan a magasban, Viktor pedig a közönség soraiban, pár centiről tolja az emberek arcába a szövegeket - nem éppen elveszett banda, az biztos! Alig fél órát, ha játszottak, de veszélyes mennyiségű energiát préseltek bele ebbe a rövid időbe. A műsort természetesen a Metálsátán című opusszal zárták - a mélyenszántó gondolatokkal magunkra hagyva elkezdhettük összeszedni magunkat a második csapásra, amit a Penalty Kick vezényelt le.

  Ez a csapat kissé eltűnt a színről - magam utoljára az Ignite előtt láttam őket élőben, azóta pedig túlestek egy frontember-cserén. Kíváncsian vártam, mit tud mutatni az új srác, ugyanis elődjének morózus hangja a lehető legpontosabban illeszkedett ehhez a szikár, csontig csupaszított old school zenéhez, a mérce tehát magasra volt téve. Ennek ellenére nagyon is jó vásárt csináltak: az újdonsült énekes semmivel sem kevésbé harapós stílusban, viszont változatosabban köpködi magából a sorokat, hol visítva vicsorog, hol pedig pitbullokat meghunyászkodni kényszerítő mély hangokat présel ki magából, ráadásul néhányszor még heveny mosholásra is ragadtatta magát - magyarul keresve sem lehetett volna jobb embert találni a posztra. Aki nem hallott volna még Penalty Kick-et, annak a legegyszerűbben talán úgy tudnám elmondani, miről is van szó, hogy a feldolgozásként előkerülő United Blood az Agnostic Front-tól tökéletesen illeszkedik a saját dalaik közé - ez bizony mindenféle hatásoktól mentes, színtiszta hardcore zene, úgy mar, harap és szaggat, hogy közben tartózkodik minden cifrázástól.
  Viszont annak ellenére, hogy nem technikázzák szanaszét magukat, korántsem egysíkú vagy unalmas a játékuk, főleg a dobos Zsolt teljesítménye érdemel külön is elismerést. Most, hogy megszilárdult a felállás, készíthetnének valami hangzóanyagot is, biztos vagyok benne, hogy nem csak én fogadnám nagy örömmel, hiszen ahogy körbepillantottam a műsoruk alatt, mindenfele elégedetten bólogató fejeket láttam.
  
  Az este folyamán nem csak a D. R. I.-tól kaptunk történelemleckét: a harmadikként fellépő, az ex-Kevés-énekes Csiszi körül szerveződő Wiener Sänger nevű formáció kizárólag AMD és Leukémia dalok feldolgozásának szenteli tevékenységét. Profi zenészek lévén a nagyok előtti tisztelgésük remekül sikerült, s bár a koncert közben bőszen hadakozó, a számok közben az általa kihagyott tíz év alatt állítólag eltunyult hardcore-punk közönséget szidalmazó úriember hiányolta a mocorgást, a végén azért kellemes csordaordibálásra és némi ugrálásra is vetemedett a nagyérdemű. Naná, hiszen hihetetlen erő és húzás rejlik az olyan dalokban, mint a Periféria, a Hidak, a Harcolj!, az Olvadás, vagy a végén a legnagyobb együtténeklést eredményező Pulyka és a Valami készül... - kortalan nóták ezek, s bár mind klasszikussá érett az évek során, ha nem nézzük, hogy mikor keletkeztek, akkor bizony a belőlük összeállított műsorban zenei értelemben semmi nosztalgia nincs. Korszakalkotó bandák korszakalkotó számai, melyeket érdemes felidézni, és megmutatni azoknak is, akik a szerzők előadásában nem hallhatták őket, s ez a fellépés mindenkit meggyőzhetett róla, hogy a Wiener Sänger-rel a legjobb kezekbe került a nemes feladat.

  A sorban következő Insane fellépése több szempontból is meglepő volt: egyrészt ugye az utolsó pillanatban ugrottak be, másrészt pedig (ugyan a súlyos gitárzenék világán belül, de) elég távol vannak attól, amit a D. R. I. közönsége nagykanállal zabálna, és ez meglátszott a koncerten is. Bármilyen vadóc módon is vezették elő az olyan dalaikat, mint a Voyeur, az Eat Your Brain, a Love it or Leave it, a Blood of the Machine vagy a Play, a számok között csak nagy csend volt a reakció. Érzékelte ezt a zenekar is, igyekeztek gyorsan lezavarni a műsort, ahogyan a frontember Knapp Oszkár is - meglehetősen önironikusan - megjegyezte két szám között: „Hamar túl leszünk az egészen...”. Elég megdöbbentő volt látni, hogy gyakorlatilag ugyanazzal a produkcióval, amivel nem egészen két héttel korábban a Budapestrockandroll fesztiválon taroltak, ezúttal némi idegenkedésen kívül semmit sem sikerült kiváltaniuk a közönségből. Teljesen érthető, hogy nem mondtak nemet egy legenda előtti fellépés lehetőségére, s a maguk stílusában tökéletesen helytálló is, amit művelnek, de ez az este nem az övék volt.
  
  Ahogyan vert seregeink levonultak a brazil-magyar 4:1 után a pályáról, úgy szállingóztak át a kivetítőtől az addig futballmeccset nézők is a koncertterembe, így senki nem maradt le a D. R. I. jó hosszúra nyúló soundcheck-jéről, mely 80%-ban természetesen a dobhangzás belövéséből állt (a tavalyi Sepultura óta ilyenkor már szokásos „Igor-Igor” kórus is felharsant a közönség soraiban). A hangsúlyt persze ennek ellenére is a gitárok horzsolására helyezték, s a maratoni beállás eredménye egy eszméletlenül hangos koncert lett, valószínűleg még a Margit híd budai hídfőjénél is lazán meg lehetett állapítani, hogy éppen melyik számnál tart a zenekar. Persze csak annak számára volt ez lehetséges, aki alaposan beleásta magát a texasi eredetű, San Francisco-ban székelő legenda életművébe, ugyanis Spike Cassidy-ék több mint 30(!!!) nóta segítségével keresztül-kasul bebarangolták a teljes munkásságukat, elidőzve minden egyes albumnál.

  A színpadra való felsorakozásukat követően fel is harsant a szokásos koncertnyitó kérdés: „Who Am I?”, s megindult a nem egyszer négyesével-ötösével egybefűzött opuszokból álló mintegy másfél órás darálás, melynek során valószínűleg senki nem maradt kedvencek nélkül. A Suit and Tie Guy, Thrashard, Beneath the Wheel, Probation, Abduction és társai által képviselt kifejtősebb dalaikat olyan rövid támadásokkal váltogatták, mint az A Coffin, a Dead in a Ditch, a Problem Addict vagy a Dry Heaves. Különösen szívet melengető volt a műsor első harmadában pillanatok elfűrészelt ős-blokk (Mad Man, Couch Slouch, Equal People, Yes Ma´am, The Explorer, Karma), de ettől eltekintve keletkezésük idejét nézve ugyanúgy ugráltak a dalok közt, mint hossz, vagy tempó szempontjából, így aztán a D. R. I. stílusában meglehetősen változatos műsornak lehettünk tanúi.
  
  Sem az előadásmód, sem pedig a kiállás alapján nem mondhatjuk, hogy középkorú urak múltidéző zenélgetése zajlott volna a Kék Yuk-ban, mindent elsöprő, fergeteges lendülettel hasogatta az arcunkba a négyes a dalokat, amit az egyébként kissé tétovának látszó publikum önmagát meghazudtolva, időről-időre felkavarodva heves circle pit-ekkel és vetődésekkel honorált. Külön öröm volt ilyenkor a gyurmázás háttereként a bőgős Harald Oimoen cserzett arcán elterülő kaján vigyort befogni a látómezőmbe: a többnyire bagóval a szájában reszelő figuráról lerítt, hogy ha nem lenne dolga a hangszerével, legszívesebben maga is belevetné magát a fortyogó emberhalmazba - ennél pedig semmi sem bizonyítja jobban a banda maximális hitelességét. Minden fronton tökéletes elszántsággal és csuklóból előrázott profizmussal teljesített a zenekar: a már említett Entombed-pólós Oimoen (maga A rock and roll) remekül játszott össze az őrülten püfölő Rob Rampy-val, a jobbon a Homer Simpson-felsős, elképesztően fiatalos Spike hol gitárjára szegezett tekintettel, hol pedig elképesztően grimaszolva sorjáztatta a riffeket, Kurt Brecht pedig karjaival vezényelve, többször térdre vetve magát süvöltött a mikrofonba. Ez a zenekar ma is egy körfűrész intenzitásával vési mindenkinek az agyába a leckét - néha ugyan visszább vesznek a fordulatszámból (mint mondjuk a nálam abszolút csúcspont Five Year Plan-ben), de ilyenkor is egyenesen és egyenletesen haladnak előre, toporgás és fontolgatás nélkül. Körülbelül 90 percben miszlikbe aprítottak mindent és mindenkit, megmutatva, miért is övezi odaadó tisztelet a nevüket immáron két évtizede.
  
  Ahogyan azt már a bevezetőben leírtam, a D. R. I. egy intézmény, elválaszthatatlan része és formáló tényezője a gitárzenék történetének, s ennek még 22 év után is képesek tanúbizonyságát tenni. Leaders, not followers.



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 moshfan 2011. augusztus 04. 22:58  #1
Ott voltam,miszlikbe aprította az agyamat a dri.Jólkiugráltam magamat,ha jol emlékstem egy hétig izomlázam volt.

 kapcsolódó linkek: 

Vörös Yuk

 programajánló: 
2019. október 4.
Friss lemezzel tér vissza októberben Paul Gilbert
2019. október 7.
As I Lay Dying, Unearth, Chelsea Grin Budapesten
2019. október 19.
ZORÁN - ARÉNA 2019 (Papp László Budapest Sportaréna)
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Julian Sas Band
Evanescence, Veridia
Luis Fonsi
FEZEN ´19
Iggy Pop
Rockmaraton 2019 - 2. rész
Rockmaraton 2019 - 1. rész
EFOTT ´19
Steel Panther, Atomic Playboyz
 kiemelt 
Loudness: heavy metal legenda a Durer Kertben
  
Jövő áprilisban egy igazi heavy metal legenda érkezik Budapestre, egyenesen a felkelő nap országából: a japán Loudness 1981 óta működik, de még sosem járt Magyarországon

Friss lemezzel tér vissza októberben Paul Gilbert
A Sportarenaban lesz tavasszal a Parkway Drive
Marko Hietala: Budapesten a Nightwish basszerosa
Darkest Hour: 25 Years Darkness koncert Budapesten
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 papa roach    falco    ghostpoet    riverside    corrections house    deep inside    aeverium    james franco    voodoo allen    tv manci    lich king    kasabian    nofx    blood red throne    tales from the grave in space    prong    egri jános    contour    az élet fája    ivan & the parazol    control human delete     bourne    a diktátor    the southern oracle    hangmás  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2019 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!