D. R. I., Insane, Wiener Sänger, Penalty Kick, Dark Clouds (beszámoló)

hosting: Hunet

cikkek

fotók

beszámoló [koncert] 2004. május 24. hétfő

15:27

1 hozzászólás

szerző: András
D. R. I., Insane, Wiener Sänger, Penalty Kick, Dark Clouds
2004 április 28, Kék Yuk

  Jelentősen megváltozott programmal ugyan, de végül csak sikerült tető alá hozni a D. R. I. nevű thrash-hardcore-crossover intézmény hazai koncertje köré kerekedett népünnepélyt. Két zenekar kimaradt a műsorból, jött a helyükre egy - nos, természetesen a fellépők sorrendjén megpillantott áthúzott Neck Sprain felirat sem dobott fel éppen, de amitől igazán megemelkedett a vérnyomásom, az a német A Traitor Like Judas távolmaradásának híre volt. Nem tudok semmit az esemény hátteréről, de kezdek hinni a Nomen est omen szállóige igazságában: ez a zenekar immár másodszor árult el, február után ezúttal is hiába vártam őket. A Neck Sprain helyére végül a hazai Insane ugrott be, velük viszont érzésem szerint egy kakukktojás pottyant a fészekbe. Ne szaladjunk azonban az események elébe, kezdjük az elején a (kellemetlenségek ellenére is kerek és messzemenően élvezetes) történetet.

  A nyitó Dark Clouds koncertjének megtekintésével már régóta adós voltam magamnak, mivel az utóbbi időben kétszer is kihagytam őket élőben. Lévén, hogy a legmegbízhatóbb magyar koncertbandák egyikéről van szó, nem meglepő, hogy felfokozott várakozással tekintettem a műsoruk elébe, ők pedig lazán túlszárnyalták még a legvadabb elvárásaimat is. Szó szerint hátrább kellett hőkölnöm néhány lépést, ahogyan ránk rontottak a They Pull the Strings-szel - akkora vehemenciával borították a dalt a gyülekező közönségre, hogy el se akartam hinni! A Czetvicz-Köves páros által adagolt, két karral is átfoghatatlan vastagságú riffek alá Fekete Szabolcs dobos kegyetlen duplázásokat pakolt, az énekes Tauszik Viktor pedig szokásához híven még a felvételeken dallamos témákat is brutálisan rekesztve tálalta, ráadásul amúgy is egyre mélyülő hangját végképp izzasztóvá tette egy visszhang-effekt, egyszóval gőzerővel megindult az úthenger, és végig egyenletesen is tarolt a koncert folyamán. Előgördült a Global Depressing System-ről a Diamond-Cutter, jöttek a hamarosan megjelenő új lemez dalai (The Hungarian Undeground Lifestyle, Marketing Strategy Free Zone) és persze nem hiányoztak a feldolgozások sem, melyek közül most az Entombed és a Bolt Thrower egy-egy nótája került terítékre - a Powder Burns természetesen a Tesstimony-s Tóth Balázs vendégszereplésével. Ahogyan a dalokból, úgy a zenekar előadásából sem hiányzik a vehemencia: Hugó és Gergő szakadatlanul bólogat, Norbi gitárja folyamatosan a magasban, Viktor pedig a közönség soraiban, pár centiről tolja az emberek arcába a szövegeket - nem éppen elveszett banda, az biztos! Alig fél órát, ha játszottak, de veszélyes mennyiségű energiát préseltek bele ebbe a rövid időbe. A műsort természetesen a Metálsátán című opusszal zárták - a mélyenszántó gondolatokkal magunkra hagyva elkezdhettük összeszedni magunkat a második csapásra, amit a Penalty Kick vezényelt le.

  Ez a csapat kissé eltűnt a színről - magam utoljára az Ignite előtt láttam őket élőben, azóta pedig túlestek egy frontember-cserén. Kíváncsian vártam, mit tud mutatni az új srác, ugyanis elődjének morózus hangja a lehető legpontosabban illeszkedett ehhez a szikár, csontig csupaszított old school zenéhez, a mérce tehát magasra volt téve. Ennek ellenére nagyon is jó vásárt csináltak: az újdonsült énekes semmivel sem kevésbé harapós stílusban, viszont változatosabban köpködi magából a sorokat, hol visítva vicsorog, hol pedig pitbullokat meghunyászkodni kényszerítő mély hangokat présel ki magából, ráadásul néhányszor még heveny mosholásra is ragadtatta magát - magyarul keresve sem lehetett volna jobb embert találni a posztra. Aki nem hallott volna még Penalty Kick-et, annak a legegyszerűbben talán úgy tudnám elmondani, miről is van szó, hogy a feldolgozásként előkerülő United Blood az Agnostic Front-tól tökéletesen illeszkedik a saját dalaik közé - ez bizony mindenféle hatásoktól mentes, színtiszta hardcore zene, úgy mar, harap és szaggat, hogy közben tartózkodik minden cifrázástól.
  Viszont annak ellenére, hogy nem technikázzák szanaszét magukat, korántsem egysíkú vagy unalmas a játékuk, főleg a dobos Zsolt teljesítménye érdemel külön is elismerést. Most, hogy megszilárdult a felállás, készíthetnének valami hangzóanyagot is, biztos vagyok benne, hogy nem csak én fogadnám nagy örömmel, hiszen ahogy körbepillantottam a műsoruk alatt, mindenfele elégedetten bólogató fejeket láttam.

  Az este folyamán nem csak a D. R. I.-tól kaptunk történelemleckét: a harmadikként fellépő, az ex-Kevés-énekes Csiszi körül szerveződő Wiener Sänger nevű formáció kizárólag AMD és Leukémia dalok feldolgozásának szenteli tevékenységét. Profi zenészek lévén a nagyok előtti tisztelgésük remekül sikerült, s bár a koncert közben bőszen hadakozó, a számok közben az általa kihagyott tíz év alatt állítólag eltunyult hardcore-punk közönséget szidalmazó úriember hiányolta a mocorgást, a végén azért kellemes csordaordibálásra és némi ugrálásra is vetemedett a nagyérdemű. Naná, hiszen hihetetlen erő és húzás rejlik az olyan dalokban, mint a Periféria, a Hidak, a Harcolj!, az Olvadás, vagy a végén a legnagyobb együtténeklést eredményező Pulyka és a Valami készül... - kortalan nóták ezek, s bár mind klasszikussá érett az évek során, ha nem nézzük, hogy mikor keletkeztek, akkor bizony a belőlük összeállított műsorban zenei értelemben semmi nosztalgia nincs. Korszakalkotó bandák korszakalkotó számai, melyeket érdemes felidézni, és megmutatni azoknak is, akik a szerzők előadásában nem hallhatták őket, s ez a fellépés mindenkit meggyőzhetett róla, hogy a Wiener Sänger-rel a legjobb kezekbe került a nemes feladat.

  A sorban következő Insane fellépése több szempontból is meglepő volt: egyrészt ugye az utolsó pillanatban ugrottak be, másrészt pedig (ugyan a súlyos gitárzenék világán belül, de) elég távol vannak attól, amit a D. R. I. közönsége nagykanállal zabálna, és ez meglátszott a koncerten is. Bármilyen vadóc módon is vezették elő az olyan dalaikat, mint a Voyeur, az Eat Your Brain, a Love it or Leave it, a Blood of the Machine vagy a Play, a számok között csak nagy csend volt a reakció. Érzékelte ezt a zenekar is, igyekeztek gyorsan lezavarni a műsort, ahogyan a frontember Knapp Oszkár is - meglehetősen önironikusan - megjegyezte két szám között: Hamar túl leszünk az egészen.... Elég megdöbbentő volt látni, hogy gyakorlatilag ugyanazzal a produkcióval, amivel nem egészen két héttel korábban a Budapestrockandroll fesztiválon taroltak, ezúttal némi idegenkedésen kívül semmit sem sikerült kiváltaniuk a közönségből. Teljesen érthető, hogy nem mondtak nemet egy legenda előtti fellépés lehetőségére, s a maguk stílusában tökéletesen helytálló is, amit művelnek, de ez az este nem az övék volt.

  Ahogyan vert seregeink levonultak a brazil-magyar 4:1 után a pályáról, úgy szállingóztak át a kivetítőtől az addig futballmeccset nézők is a koncertterembe, így senki nem maradt le a D. R. I. jó hosszúra nyúló soundcheck-jéről, mely 80%-ban természetesen a dobhangzás belövéséből állt (a tavalyi Sepultura óta ilyenkor már szokásos Igor-Igor kórus is felharsant a közönség soraiban). A hangsúlyt persze ennek ellenére is a gitárok horzsolására helyezték, s a maratoni beállás eredménye egy eszméletlenül hangos koncert lett, valószínűleg még a Margit híd budai hídfőjénél is lazán meg lehetett állapítani, hogy éppen melyik számnál tart a zenekar. Persze csak annak számára volt ez lehetséges, aki alaposan beleásta magát a texasi eredetű, San Francisco-ban székelő legenda életművébe, ugyanis Spike Cassidy-ék több mint 30(!!!) nóta segítségével keresztül-kasul bebarangolták a teljes munkásságukat, elidőzve minden egyes albumnál.

  A színpadra való felsorakozásukat követően fel is harsant a szokásos koncertnyitó kérdés: Who Am I?, s megindult a nem egyszer négyesével-ötösével egybefűzött opuszokból álló mintegy másfél órás darálás, melynek során valószínűleg senki nem maradt kedvencek nélkül. A Suit and Tie Guy, Thrashard, Beneath the Wheel, Probation, Abduction és társai által képviselt kifejtősebb dalaikat olyan rövid támadásokkal váltogatták, mint az A Coffin, a Dead in a Ditch, a Problem Addict vagy a Dry Heaves. Különösen szívet melengető volt a műsor első harmadában pillanatok elfűrészelt ős-blokk (Mad Man, Couch Slouch, Equal People, Yes Ma´am, The Explorer, Karma), de ettől eltekintve keletkezésük idejét nézve ugyanúgy ugráltak a dalok közt, mint hossz, vagy tempó szempontjából, így aztán a D. R. I. stílusában meglehetősen változatos műsornak lehettünk tanúi.

  Sem az előadásmód, sem pedig a kiállás alapján nem mondhatjuk, hogy középkorú urak múltidéző zenélgetése zajlott volna a Kék Yuk-ban, mindent elsöprő, fergeteges lendülettel hasogatta az arcunkba a négyes a dalokat, amit az egyébként kissé tétovának látszó publikum önmagát meghazudtolva, időről-időre felkavarodva heves circle pit-ekkel és vetődésekkel honorált. Külön öröm volt ilyenkor a gyurmázás háttereként a bőgős Harald Oimoen cserzett arcán elterülő kaján vigyort befogni a látómezőmbe: a többnyire bagóval a szájában reszelő figuráról lerítt, hogy ha nem lenne dolga a hangszerével, legszívesebben maga is belevetné magát a fortyogó emberhalmazba - ennél pedig semmi sem bizonyítja jobban a banda maximális hitelességét. Minden fronton tökéletes elszántsággal és csuklóból előrázott profizmussal teljesített a zenekar: a már említett Entombed-pólós Oimoen (maga A rock and roll) remekül játszott össze az őrülten püfölő Rob Rampy-val, a jobbon a Homer Simpson-felsős, elképesztően fiatalos Spike hol gitárjára szegezett tekintettel, hol pedig elképesztően grimaszolva sorjáztatta a riffeket, Kurt Brecht pedig karjaival vezényelve, többször térdre vetve magát süvöltött a mikrofonba. Ez a zenekar ma is egy körfűrész intenzitásával vési mindenkinek az agyába a leckét - néha ugyan visszább vesznek a fordulatszámból (mint mondjuk a nálam abszolút csúcspont Five Year Plan-ben), de ilyenkor is egyenesen és egyenletesen haladnak előre, toporgás és fontolgatás nélkül. Körülbelül 90 percben miszlikbe aprítottak mindent és mindenkit, megmutatva, miért is övezi odaadó tisztelet a nevüket immáron két évtizede.

  Ahogyan azt már a bevezetőben leírtam, a D. R. I. egy intézmény, elválaszthatatlan része és formáló tényezője a gitárzenék történetének, s ennek még 22 év után is képesek tanúbizonyságát tenni. Leaders, not followers.