hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2017. március 17. péntek   17:17
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Anthrax, The Raven Age
2017. március 12, Barba Negra

  Nem akármilyen koncertekkel indul ez az év, márciusra például rögtön a legendás amerikai Big Four tagja, az Anthrax érkezett hozzánk, hogy egy egészen különleges bulival kedveskedjen a magyar rajongóknak. A csapat hosszas vargabetűk után ismét összeállt Joey Belladonna énekessel, és a 2010-es ismételt, immár tartósnak tűnő egymásra találás óta már két, nem is akármilyen nagylemezzel örvendeztették meg a nagyérdeműt. Egyszersmind azt is bizonyították, hogy ha volt is pár unszimpatikus húzása a zenekarnak, zeneileg egyszerűen kikezdhetetlenek.
  Azonban most nem a bivalyerős visszatérésnek számító, 2011-es Worship Music albumot és nem is a tavaly megjelent, egészen tökéletesre csiszolt For All Kings lemezt állították a fókuszba. Hanem a kereken 30 éve megjelent mesterművüket, az Among The Living korongot, amely az Anthrax diszkográfiájának megkerülhetetlen pontja. Szerintem minden rajongó egyetért abban, hogy ez az album volt pályafutásuk legkiemelkedőbb pontja, tehát azzal, hogy a lemez összes dalát élőben eljátsszák, gyakorlatilag lehetetlen volt tévedni.
  
  Noha mondhatjuk, hogy a (ma már) meglehetősen álkategóriának számító Big Four legkevésbé közismert és neves tagja érkezett most hozzánk (mind a Slayer, mind a Megadeth karrierje valamelyest magasabb szinten van, kereskedelmi értelemben is, a Metallica pedig még mindezeket összegyúrva is nem hogy külön kategória, inkább külön dimenzió), de a Barba Negrát így is szépen megtelítették. A látogatók természetesen nem csak úgy betévedtek a helyre, hanem pontosan tudták, hová és miért jönnek - az itt jelenlévők mindegyike biztosan sokat tudna mesélni az Among The Living albumhoz fűződő élményeiről. Természetesen a 30 éves jubileum azt is jelenti, hogy a 30-as, 40-es korosztály képviselte magát leginkább, de az Anthrax azért képes a fiatalabbakat is megmozgatni.
  Rendkívül szimpatikus kezdeményezésként, igazi közösségi szellemben született meg Dudich Ákos szerkesztésében Scott Ian magyar nyelvű önéletrajza, „A gitáros faszi az Anthraxből” címmel, amely természetesen a helyszín bejáratánál megvásárolható volt. Így akár irodalmi, akár zenei szinten akart valaki művelődni, jó helyen járt a Barba Negrában.
  
  Szerencsére nem húzták az időt, csak egy előzenekar volt, a The Raven Age, így semmi sem vonta el a figyelmet az Anthrax-ről. Illetve nem teljesen igaz, mert annyi időhúzás mégis volt, hogy a brit társulat a tervezetthez képest valamivel később került a deszkákra. Élvezhető produkciót nyújtottak, bár a zenei világuk nem igazán illett az Anthax elé. Amolyan dallamos metalcore-t kell elképzelni, tiszta énekkel, tehát hörgések, üvöltések nélkül, ahol az olykor melankolikus, bús dallamokról a finn Insomnium villant be itt-ott nekem.
  Nem kifejezetten magával ragadó (ahhoz emlékezetesebb számok kellenének), de jó hangulatú előadást láthattunk, kifejezetten lelkes, szimpatikus tagokkal. A közönség lelkesedése is szép lassan megjött, de olyanok is voltak, akik szemmel láthatóan ismerték már a banda munkásságát. Ilyen modernebb hangvételű, a metalcore műfaj felé kacsingató zenénél szinte meglepetésszámba megy a folyamatos tiszta ének, de ezzel is megbirkóztak. Az énekesüket valahogy sehová sem tudtam rakni, egészen a koncert végéig nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem amit hallok. Mintha folyamatosan náthás lett volna, olyan tompa orrhangon hangon énekelt (vagy a hangosításon múlt ez?), a dallamokat viszont jól hozta, ezáltal mégis működött a dolog.
  
  Direkt így a végére írtam, mivel a banda neve nekem előzőleg nem mondott semmit, így kvázi „szűz” füllel tudtam őket végighallgatni. De később megtudtam, hogy az egyik gitáros srác bizony nem más, mint az Iron Maiden főnök Steve Harris fia. Ez tökéletes volt így, mert egészen biztos vagyok benne, hogy az infók birtokában más szemmel néztem volna az előadásukat.
  Az Iron Maiden persze még nyomokban sincs benne ebben a zenében, de a banda karrierjében és a zeneipar állapotát tekintve biztosan van/lesz jelentősége annak, hogy George Harris-nek hívják az egyik gitárost, és nem mondjuk Dan Wright-nak (ja, de pont így hívják a másikat. De a kedves olvasó fantáziáját sem ez a név mozgatta meg, ugye?)
  
  Az Anthrax-re már mindenki tűkön ült, de addig is a közönség fennhangon szórakoztatta magát az átvezetésként megszólaló Slayer és Iron Maiden dalokra. Aztán végre tényleg a színpadra robbantak Scott Ian-ék és megkezdődhetett a múltidézés. Rögtön a jubiláló korong került terítékre, így máris az Among The Living pattogós ritmusaira indulhatott be a közönség.
  A legrégibb motorosok, Scott Ian és Frank Bello mellett ott volt természetesen Joey Belladonna és a 2013 óta szólógitáron szereplő Jonathan Donais. Charlie Benante-t viszont megint hiába kerestük a dobok mögött, az Anthrax egyik szellemi atyja ezúttal sem tudta vállalni az egész európai turnét, így az „örök beugró”, Jon Dette püfölt a dobok mögött. Közel sem rosszul, teszem hozzá rögtön, de Charlie karaktere azért mégis hiányzott innen.
  
  Az igazi felpörgést a sorrendben a másodikként következő Caught In A Mosh hozta el. Az a jellegzetes, karcos gitárriff Scott Ian bárdjából semmivel össze nem keverhető, és pláne amikor Dette dobpörgetései után igazán beindult a címnek megfelelő mosh, onnantól már pontosan tudta mindenki, hogy ez egy óriási este lesz. A vad zúzás adott volt, mind a közönségben, mind a színpadon, utóbbi terén Ian, az örökmozgó Frank Bello és a szintén nagy élvezettel a deszkákat rovó Belladonna vitte a prímet.
  Meglepett, hogy a már szinte elfeledettnek tekinthető One World dal érkezett most, a „fejemben lévő lejátszó” szerint ennek később kellene következnie. De mint kiderült, a banda itt-ott finoman variált a sorrenden, szóval nem ragaszkodtak a CD-re préselt menetrendhez. Jött aztán az I Am The Law, ami pont egy elég gyakori koncertdal, az előző nótával éles kontrasztot alkotva. A rajongók továbbra fennhangon énekelték a veretes sorokat, a zúzás pedig folyt tovább.
  
  Scott Ian-ről lehetett tudni, hogy van beszélőkéje (a zenélés mellett még szöveges előadásokat is tartott korábban), de ma azért szerencsére nem vitte túlzásba a dumálást. Inkább a zenélésre koncentráltak. Azért egy kis Trump poént nem állhatott meg, valamint elmondta, hogy a soron következő (élőben szintén mellőzöttnek számító) A Skeleton In The Closet a kedvenc nótája erről a lemezről. Hát ha ez így van, akkor ideje lenne később is többször előszedni élőben, Scott! Jól szólt a harapós riffelésű, ököllengetős csordavokállal ellátott dal, a kémia tökéletesen működött a színpad és a nézőtér között.
  Jött aztán egy jól ismert, mókás dal, az egyszerűbb lelkek részéről N.F.L.-nek, a bonyolultabbak számára Efilnikufesin-nek nevezett nóta. Ütött, ahogy kellett. Belladonna szinte lubickolt a színpadon, látni lehetett, mennyire elemében van ezekkel a dalokkal. Jonathan Donais-szal láttam már párszor a bandát, de talán mostanra érett be igazán az Anthrax soraiban. Most is egy kicsit távolságtartónak tűnik a színpadon oda-vissza szaladgáló többiekhez képest, de a kezdeti alkalmakhoz képest már nem úgy tűnik, mintha csak muszájból hegesztene a rendezői bal oldalon, hanem már nagyobb beleélés látszik rajta.
  
  A Shadows Fall-ban is nagyot alkotó gitáros inkább a szólókkal sziporkázott, ez az ő igazi terepe. Technikailag is talán ő nevezhető a legképzettebb gitárosnak az eddigi Anthrax bárdisták közül. Egy kis magánszámra is lehetőséget kapott, amíg a többiek szusszantak egyet, ebből aztán az A.D.I. / Horror Of It All bontakozott ki. Ez sem egy tipikus tétel az élő programban, de a legtöbben (jómagam is) talán az Indians nótát várták a legjobban, ami a leginkább definitív Anthrax dalnak tekinthető.
  Nagyot szólt természetesen ez is, a nézősereg együtt ropta a „wardance”-et. Belladonna sajnos nem hozta el a legendás indián fejdíszét, de az előadás ettől még szakított. És hogy végül pontot tegyünk erre a (maga korában, de még ma is) nem mindennapi albumra, a záró tétellel, az Imitation Of Life-fal zúzták le a hallójáratokat, ez a szám egyszerűen mészárolt! Nagyon ritkán kerül műsorra élőben, de muszáj lenne felfrissíteni, mert eszméletlen energiabomba volt ez az Among album prezentálása során.
  
  Szerintem sok rajongó már ezzel a programmal is tökéletesen elégedett lett volna a mai koncerten, de az Anthrax nem hagyta nyugodni a hallgatóságot. Hiszen van nekik még jó néhány kiváló nótájuk és korongjuk, mind a régmúltból, mind a jelenből. És ha már egyszer itt vannak, végre teljes programmal (nem csak előzenekarként egy 7-8 számos szettel, mint például az Iron Maiden előtt), akkor még további Anthrax gyöngyszemekkel is kiszolgálták a rajongóikat.
  A ´80-as évekből most hirtelen a jelenbe ugrottunk egy időre, a Joey visszatérését jelentő 2011-es Worship Music-ot képviselte a Fight ´Em ´Til You Can´t. Remek, vérbeli Anthrax nóta, nem csoda, hogy nem tud kikopni a programból. A Breathing Lightning pedig a legutolsó For All Kings lemezen található, amit szintén illett ma egy kicsit megismertetni a közönséggel, így több dal is előkerült róla. De ez a második szakasz nem csak az újabb keletű számokról szólt, mert érkezett például a Madhouse 1985-ből, egy szintén legendásnak mondható Anthrax dal.
  
  Szóval kaptunk még újat is, régit is, egyáltalán nem csak az opálos tekintetű nosztalgiafaktorra épített a műsor. A John Bush korszakbeli nóták persze teljesen kimaradtak, amit nagyon sajnálok, mert némelyiknek bérelt helye lenne az életműben. De el kell fogadni, hogy az Anthrax frontemberi karakter immár Joey-hoz tartozik és ez valahol mindig is így volt. Izgalmas és különleges korszak volt Bush-sal, de a new yorki banda szemtelen, humorosan őrült stílusához Joey Belladonna nyughatatlan figurája illik igazán.
  Az eddigi tempós, harapós, thrash-es nóták után kicsit visszavette a tempót a Blood Eagle Wings, de ez is remekül működött a csapat előadásában. Majd pedig egyetlen riffből már pontosan tudta mindenki, mi fog következni. A Be All, End All szintén megérdemli, hogy legnagyobb Anthrax nóták között tartsák számon, iszonyatosan eltalált tétel. Dúdolható, énekelhető és persze a zúzás sem marad ki.
  Utoljára pedig mi más maradna, mint az a feldolgozás, amely mégis az Anthrax definitív nótájaként futott be ismertséget, a mindenkit éneklésre késztető Antisocial. Joey-ék persze rá is játszottak, hogy hallhassák a közönség hangját és a rajongók természetesen örömmel teljesítették a kívánságukat. Ezzel az igazi örömzenével búcsúzott az Anthrax, amely talán a valaha volt legjobb setlist-jét hozta el hozzánk. Egyszerűen képtelenség belekötni a ma előadott programba.
  
  Mint már fentebb többször szó volt róla, akár tetszik, akár nem, Joey Belladonna karaktere forrt össze az Anthrax örökös frontembere szereppel. A kortalan fazonú, a ´80-as évekbeli frizurájához féltékenyen ragaszkodó énekes nagy szenvedéllyel és rendkívül jókedvűen rótta a deszkákat, a közönség felé is folyamatosan eregette a mosolyokat és szuggerálta a résztvevőket. Az énekteljesítményébe se lehetett belekötni, teljesen korrekt produkciót nyújtott. A visszatérés utáni lemezeken pedig egészen elsőrangú dallamok fűződnek a nevéhez. Remélem, most már hosszú távon is tartós lesz az együttműködése az Anthrax magjával.
  A legjellegzetesebb karakter, Scott Ian persze ezúttal is nagy átéléssel, fogcsikorgatva nyűtte a húrokat. Nem igyekezett folyamatosan előtérben tetszelegni, valódi zenekarként működik tehát az Anthrax, ahol nyilván megvannak a főnökök (Ian és Benante), de mégis az összteljesítmény adja el ezeket a bulikat. Remekül szólt a gitárja, vaskos riffjei szinte a húsába martak a hallgatóságnak. Donais-ról pedig már szóltam fentebb, talán most érett be úgy igazán az ő Anthrax tagsága.
  
  Frank Bello pedig Belladonnához hasonlóan kortalan figura, egy vagány, szeleburdi, őrült örökifjú, aki még mindig ugyanolyan átéléssel üvölti a mikrofonba a vokálokat és eszeveszetten zúz a basszusgitárján, mint a 20 éves önmaga. Ha a többiek esetleg ma már nem annyira tornádóként közlekednek a deszkákon, mint a kezdeti időkben, Frank Bello-tól ez még ma is természetes.
  Jon Dette-ről pedig szintén csak az elismerés hangján lehet szólni, a dobos feszes tempót diktált az egész csapatnak, egyáltalán nem lehetett őt és a stílusát idegen testként tekinteni a zenekarban. Amíg valahogy össze nem kapja magát Charlie Benante, addig Dette tökéletes helyettesítőként funkcionál. És hogy ne csak örökös vándormadárként tartsuk őt nyilván, érdemes meghallgatni a Meshiaak nevű saját bandáját, remélhetőleg itt már huzamosabb ideig megtelepszik a dobok mögött.
  
  Az Anthrax abból a szempontból is különleges zenekar, hogy bár megvolt mindig a jellegzetes stílusuk, a thrash metal műfaj komoly úttörői voltak, de ez a stílus mégis egyedi és különleges volt a többi thrash bandához képest, a maga vagány, rövidgatyás lazaságával és izgalmas zenei világával. Bush csatlakozásával egy dallamosabb, rockosabb irány is helyet kapott, az újbóli Belladonnás korszak pedig megtartotta a dallamosabb formát, de már sokkal inkább a heavy metal eszköztárából, mintsem a szigorúan vett thrash metal panelekből. És mégis mindvégig Anthrax-es tudott maradni a végeredmény.
  Ez és az elsőrangú élő teljesítmény a legnagyobb erénye tehát a zenekarnak. Ha jól emlékszem, én a 2003-as Summer Rocks fesztiválon találkoztam először a csapattal, utána viszont mindvégig fesztivál vagy előzenekari szerepkörben jártak errefelé. Ez a mostani egész estés klubkoncert, az Among The Living album végigjátszásával és egy csokorra való további dallal a legütősebb új és korai szerzemények közül, azt hiszem hasonlóan tartós élmény marad, mint az említett 2003-as buli.


Kulcsszavak:
  anthrax     the raven age 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó cikkek: 

Ezúttal szabadtéren játszik az Anthrax

Az Anvil énekese szerint Joey Belladonna az Anthrax legnagyobb zenei teljesítménye

Júniusban ismét Anthrax: szabadtéren dupláz a thrash brigád

Budapesten az Anthrax!

Rock In Vienna 2016 – 1. nap (Rammstein, Apocalyptica, Slayer, Babymetal, Anthrax)

 programajánló: 
2017. augusztus 23.
Amon Amarth augusztusban, a Barba Negra klubban (Barba Negra Music)
2017. augusztus 25.
WAKE (CA), BACKSLIDER (US) a ROBOTban
2017. augusztus 31.
15 éves a KiSTeHéN
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Nervosa, Beyond, Zinfield, Nucleanus
EFOTT 2017
Gojira, Omega Diatribe
Nova Rock 2017 - 3. rész
Nova Rock 2017 - 2. rész
Nova Rock 2017 - 1. rész
Dream Theater - Images, Words & Beyond
Lacuna Coil, Infected Rain
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying
Flotsam And Jetsam, Dew-Scented, Izegrim és sokan mások
Scott Bradlee’s Postmodern Jukebox
Asking Alexandria
VHK, New Model Army
 kapcsolódó fotók: 

ANTHRAX - 2017. március 12. BARBA NEGRA - AMONG THE KINGS TOUR

THE RAVEN AGE - 2017. március 12. BARBA NEGRA - AMONG THE KINGS TOUR
 kiemelt 
James Newton Howard Budapesten- 3 Decades of Hollywood Music
  
Hollywood legnagyobb zeneszerzője Magyarországon koncertezik A „Micsoda nő!”, „Az éhezők viadala” és további számos sikerfilm zeneszerzője, James Newton Howard Budapestre is ellátogat 2017-ben első élő koncertturnéjával

Blood Incantation, Spectral Voice
GATECREEPER [USA]; RATLORD [D]; NADIR a DURERben
WAKE (CA), BACKSLIDER (US) a ROBOTban
Amon Amarth augusztusban, a Barba Negra klubban
 friss hozzászólások 

Interjú Petrás Jánossal az Europica zenekar születéséről (2)
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Mike Portnoy szívesen csatlakozna a Dream Theater - Images, Words & Beyond turnéjához (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 odin    billy idol    saoirse ronan    onerepublic    oliva    tius norma    steven soderbergh    sing sing    cynic    liam gallagher    jay chou    simon pegg    past perfect    street dogs    the wall street    exarsis    mortillery    livesound    molotov solution    absu    óriásgonzó    endless main    dreyelands    udo    redheart  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!