szerző: MorelloEpica, Powerwolf 2017. január 22, Barba Negra Klub
Beindult a 2017-es évi koncertszezon, máris sorra érkeznek hozzánk a súlyos- és könnyedebb zenei színtér legnevesebb zenekarai. Január 22-én két olyan metal csapat lépett fel, akik egyáltalán nem számítanak újoncnak nálunk, sőt! A holland szimfonikus metalos Epica 2-3 évente biztosan ellátogat hozzánk, a német power metalos Powerwolf pedig az utóbbi időkben még annál is sűrűbben. Azonban amíg van közönség ezekre a produkciókra, addig senki nem mondhatja, hogy ne lennének indokoltak ezek az olykor 1 évnél is sűrűbb megjelenések. Ez ma is könnyen beigazolódott, hiszen bár nem volt teltház, igen szép létszám jelent meg a Barba Negra klubban.
Első fellépő a Beyond The Black volt, viszont már pont az utolsó hangokat játszották, mire a ruhatáras sort végigállva sikerült volna elmerülnöm az előadásukban. A második fellépő, a Powerwolf viszont már szinte rutinból érkezett a deszkákra, őket rengetegszer láthattuk az utóbbi néhány évben magyar színpadokon.
Nem véletlen a nemzetközi és hazai siker, ugyanis a német farkasok valamit nagyon elkaptak a hangulatban. Bár nótáik a kellemes, jól megírt melódiákon és a jól kitalált koncepción túl semmi eget rengető újdonságot nem hordoznak (sőt az utóbbi időkben kifejezetten önismétlésre hajlamossá vált a csapat), mégis iszonyatosan betalált a közönségnek az emlékezetes, könnyen énekelhető zenéjük. És amíg az a tendencia, mint ma, hogy a Powerwolf előadására talán még a főzenekarnál is sűrűbben ácsorogtak a jelenlévők a színpad előtt, addig igenis indokolt a sűrű megjelenésük nálunk.
A Powerwolf szokás szerint jó hangulatú, pörgős, erőteljes bulit produkált, vagyis a közönség elvárásait maximálisan kiszolgálták. Még oldalról is kifejezetten jól, harapósan szóltak, így a vérbeli metal buli hangulat biztosított volt. Színpadképük szokásosan látványosra sikerült, a tagok pedig a jól ismert maszkokban és papi ruhákban rótták a színpadot.
Egyetlen dolgot lehet felróni a Powerwolf-nak, hogy nagyon kiszámíthatóvá váltak a koncertjeik. Újra és újra ugyanazok a dalok kerülnek elő, szinte már előre, vakon le lehetne írni a setlist-jüket. El kell ismerni, hogy valóban a Blessed & Possessed, Army Of The Night, Amen & Attack, Coleus Sanctus, Dead Boys Don´t Cry, Sacred & Wild, Armata Strigoi, Resurrection By Erection, Werewolves Of Armenia, We Drink Your Blood alkotják a legjobban eltalált, legslágeresebb szerzeményeiket és nyilvánvalóan a közönség is ezeket akarja legelsősorban hallani, azonban ha időről időre nem variálnak különösebben a programban, a kiszámíthatóság nem tesz jót az ettől még elsőrangú előadásuknak.
A végére maradt Lupus Dei volt ma a legrégebbi szerzemény 2007-ből, a záró Sanctified With Dynamite és az In The Name Of God (Deus Vult) pedig abszolút slágereknek minősülnek. De mégiscsak egy 6 nagylemezre rúgó életművel rendelkező bandáról beszélünk, bátran beválogathatnának 2-3 kevésbé magától értetődő számot. Ezen kívül még a színpadi pózaik, közönséggel való játékaik is évről évre ugyanazok.
Bár élőben remekül működik az előadásuk, sőt a kiváló megszólalás miatt az utóbbi évek legjobbjai között lehet számon tartani ezt a mostanit, mégis hajlamos a hallgató úgy érezni, miután már (legalább) 3-4 alkalommal látta ugyanazt a programot a Powerwolf-tól, még egyszer már nem biztos, hogy annyira kíváncsi lesz. Szóval illene frissíteni a programot, akár új lemezzel, akár egy kicsit bátrabb dalválasztással, hogy a szavatosság fennmaradjon.
Az Epica pont nemrégiben jelentkezett vadiúj lemezzel, ők mertek bátrak lenni és mai előadásukban főleg az új nótákat preferálták. Szintén látványos színpadképet építettek fel, amely valamelyest illeszkedett is az új lemez galaktikus koncepciójához. A látványos fények, lézerek sokat dobtak a hangulaton, de azt elsősorban mégis a zenekar színpadi produkciója alapozta meg.
Az Epica szintén remek koncertbanda és egyáltalán nem csak a gyermekvállalás után is kiváló formában lévő frontasszony, Simone Simons miatt, hanem a banda minden tagja hozzátett a teljes képhez.
Természetesen a középpontban azért mindvégig Simone állt, az ő sudár alakja, nagy átéléssel előadott éneke és vad headbang-elése, hajdobálása adja az Epica sava-borsát. Azonban hasonlóképpen rendkívül aktív volt a színpadon Coen Janssen billentyűs, aki szintén nagy átéléssel játszott. Sőt, a hangszere számára kiépítettek egy kis sínt a színpadon, amely segítségével hol a jobb, hol a bal oldalra gurult át a szintetizátorával és persze látszott rajta, hogy borzasztóan élvezi a „kisvonatozást”. Olykor még egy hordozható szintivel egészen a frontra is előrejött és igyekezett a közönséget fanatizálni. Mindenképpen szeretett volna egy nagyobb pogót, circle pit-et előidézni, folyamatosan mutogatta a kört a kezével, a közönség azonban nem volt különösebben vevő rá.
A főnök, Mark Jansen is aktív szereplő volt a deszkákon, a mai programban az ő hörgős éneke is sűrűn felhangzott. Az Epicától inkább amolyan nagyzenekari, grandiózus, valóban szimfonikus metal előadást lehet várni, azonban a legutolsó The Holographic Principle album a tőlük megszokottnál is súlyosabb, gyorsabb, itt-ott még akár death metalosnak is tekinthető muzsikát rejt. És mivel a mai napon ezek a dalok voltak leginkább előtérben, a koncertjük is durvábbnak, zúzósabbnak hatott az Epicától általában megszokottnál.
A túloldalon Isaac Delahaye már 2009 óta megbízhatóan nyúzza a húrokat, ma is sokat hozzátett a gitármunkához, sőt az alkalmanként előkerülő gitárszólók is általában az ő nevéhez fűződnek. Arien Van Weesenbeek ugyancsak bejáratott bútordarab, a dobos feszes, erőteljes játékával mindvégig jó alapot szolgáltatott a zenének.
Az Epica legújabb szerzeménye Rob Van Der Loo basszer, aki 2012 óta tagja a csapatnak. Ő is képes volt további lendületet hozni a bandába, mert óriási átéléssel játszott, folyamatosan headbang-elt és a szövegeket is úgy énekelte, mintha már a kezdetek óta az Epica soraiban játszana. Szóval mindegyik arc maximálisan odatette magát.
A programnak majdnem a felét foglalták el az új dalok, elsőként rögtön a klipes Edge Of The Blade és A Phantasmic Parade számokat hallhattuk és csak utána került elő az első lemezről a Sensorium. Itt lehetett legjobban összevetni, honnan hová jutott el az Epica, ma már a gigadallamok és sűrű hangszerelés mellett a súlyos, hörgős zúzásokon is erős hangsúly van.
Elhangzott még az Universal Death Squad, szintén az újról, majd a korábbi korongok percei következtek. Az egyik legtöbbre értékelt Epica lemezt, a The Quantum Enigmát képviselte a The Essence Of Silence, a 2007-es The Divine Conspiracy-ről pedig a nyitó The Obsessive Devotion hangzott el. Eljátszották még a Storm The Sorrow című dalt, hogy a 2012-es Requiem For The Indifferent album is napirendre kerülhessen, majd pedig a grandiózus Ascension - Dream State dalt hallhattuk az új lemezről.
Egy kicsit töménynek lehetett érezni ezáltal az Epica programját, talán úgy lehetne fogalmazni, nem volt meg a koncertnek az az íve, amit átszellemülve, kellemesen andalogva végig lehetett élni, hanem szigorú darálást hallhattunk, az eredetileg elképzeltnél is harapósabb megszólalást. De mégis ott voltak azok a remek dallamok, szépen kidolgozott zenei megoldások, kitörölhetetlen refrének, amelyektől mégis Epica az Epica, szóval a hollandok mégsem léptek ki teljesen a saját megszokott stílusukból az újabb kori lemezekkel, mindössze új dimenziókkal gazdagították azt.
Volt még hátra jó néhány nóta, új is, régi is. Hallhattuk a zeneileg ugyancsak érdekes kalandozásnak minősülő Dancing In A Hurricane dalt és a látványos fényekkel megtámogatott Beyond The Matrix-ot, majd a régebbi szerzemények közül előkerült az Unchain Utopia, a Sancta Terra, és végül a szintén monumentális Consign To Oblivion. Coen Janssen ugyan próbálkozott folyamatosan (hiába), a végére azért csak sikerült összehozni egy wall of death-féleséget, bár ez is elég szenvedősen sikerült. Be kell látni, az Epica zenéje és az Epica közönsége nem az, akikkel ez igazán kompatibilis lenne.
Ha mindezekből esetleg az lenne kiolvasható, hogy nem volt az igazi az Epica koncertjének hangulata, ez távol áll a valóságtól. Kiváló előadást láthattunk, élvezetes dalokat hallhattunk, a zenekar pedig mindent megtett azért, hogy a közönség jól érezze magát. Hallhattunk slágereket (a legismertebbnek számító Cry For The Moon viszont nagyon hiányzott!), hallhattunk új szerzeményeket is, vagyis a Powerwolf-fal ellentétben egyáltalán nem volt kiszámítható a program. Az új nóták túlsúlya miatt néhány rajongónál talán a tűréshatárnál darálósabb volt ez a buli, de tudomásul kell venni, hogy az Epica nem úrikisasszonyok zenéje (sosem volt az), hanem bizony kőkemény metal koncertre megy el, aki Epicára vált jegyet.
Tulajdonképpen nevezhető akár dupla headliner-nek ez a mai este, hiszen a Powerwolf nem játszott sokkal kevesebbet, mint az Epica és lényegében ők is majdhogynem teljes programot nyomtak. Az viszont megfigyelhető volt, hogy a Powerwolf előadása bulisabb, tombolósabb, interaktívabb volt, míg az Epica ezúttal nem annyira az önfeledt bulizásra, hanem inkább a magas szintű zenei teljesítményre ment rá. De éppen ezért volt jó ez a csomag, mert két különböző mentalitású, zenei világú társaság állt össze, de mégis voltak annyira egységesek ezek a stílusok, hogy a közönség mindegyik előadást élvezni tudta.
13:53
