szerző: MonyóKing European Tour 2017- Fleshgod Apocalypse 2017. január 10. Dürer kert
Január 10-én nagy lépésre szántam el magam. A Dürer kert bejáratánál már próbáltam vegyülni a metál szubkultúra jeles tagjaival, ami nyilván kevésbé volt sikeres, mivel nem vagyok valódi szimfonikus death metál rajongó, és ez elsőre is feltűnik, még a kevésbé szakavatott szemeknek is. :) Erre az esetre találta ki a természet a női mosolyt. Várva a kihívást beljebb is merészkedtem az egész estét kitöltő, három koncertet felölelő programra, a nagy terembe.
A Nightland, négytagú, olasz formáció volt az első fellépő. A 2007-ben alakult banda tagjai nem a klasszikus barokk stílust hozták. Megjelenésükben inkább a viking kultúra jutott róluk eszembe. Az énekes, gitáros Ludovico Cioffi derékig érő hullámos haja mellett nem tudnék szó nélkül elmenni… Kosztümökben a fekete dominanciája, a vállat erőteljesebbnek mutató, szabdalt bőrpántokkal jó választás volt, amennyiben férfierő sugárzása volt a cél. A három gitár (Cioffi mellett Brendon Paolini basszer és Filippo Scrima) erőteljesen szólt, a dob (Filippo Cicoria) kevésbé volt hangsúlyos. A fiúk annak ellenére nem tűntek fáradtnak, hogy három hetes európai turnéjuk közepén járnak, ahol minden nap más nagyvárosban adnak koncertet. Színpadi koreográfiájuk a két gitáros helycseréjéből állt, de nem bántam, hogy nincs cirkuszi produkció.
Rövid technikai szünet után a Carach Angren hörgött tovább. Rögtön tudtam, hogy a srácok nem viccelnek, hiszen még a mikrofon állvány is kasza alakú volt. A banda duóként indult 2004-ben, Hollandiában. Hivatalosan háromtagúak (Dennis „Seregor” Droomers - ének, gitár, Clemens „Ardek” Wijers – billentyű és Ivo „Namtar” Wijers – dob), de a koncert turnéra még egy gitárost vendégként meghívtak, aki pont úgy lógott ki a sorból kopasz fejével, mint jómagam. A csapat négy stúdió albumot jelentetett meg idáig, és tavaly nyár óta szinte folyamatosan úton van a tengerentúlon és Európában is. A halál szimbolikája gyakorlatilag uralta a teljes előadást. Koponyák, erős fekete és fehér warpaint valamint a sötétség dominanciája mindenütt. Nekem túlzó volt összességében. Tetézve a darabos zombi mozdulatokkal, és a látszólag összefüggéstelenül, nyilvánvalóan egy szellem által mozgatott szintetizátorral, illetve a dobos szigorú fellépésével, amivel a közönséget próbálta idomítani, hogyan imádja az éppen királynak öltözött énekest. Körbe nézve ugyanannyi bólogató fejet láttam, mint azelőtt, így elkönyveltem, hogy a stílusban ez valószínűleg rendben van.
Nagyágyúként a szintén olasz Fleshgod Apocalypse érkezett, akik szinte már teltház előtt játszottak. Ők hozták a klasszikus barokkos megjelenést. Dresszkód alapján bármelyik kastélyban muzsikálhattak volna annak idején, nem kis megdöbbenést keltve. A csapat 2007-ben alakult, jelenlegi felállásban 2010 óta zenélnek. A három énekes- gitárost (Tommaso Riccardi, Paolo Rossi, Cristiano Trionfera) valódi zongorán kísérte Francesco Ferrini, amely időnként füstöt eregetett Veronica Bordacchini orra alá, aki az est egyedüli női fellépője volt. Arcát stílusosan velencei maszk takarta. Énekhangját ritkán hallottam ki, ami részben talán a hangosítás problematikái miatt alakult így. Emiatt nem éreztem a klasszikus opera metál kategóriáját. Francesco Paoli viszont úgy verte a dobokat, mintha géppuskából tüzelt volna. A nyugalom megzavarására mindenképpen alkalmas módon. Az eddig megjelent négy albumból álló repertoárból javarészt az utolsó, 2016-ban, nemes egyszerűséggel King néven kiadott lemezről válogatták a számokat. A fiúk sem pihennek sokat. Jelenleg szintén Európát járják körbe, népszerűsítve a rajongóktól is hosszú hajat, bandapólót és bakancsot követelő metál stílust. A csajok erőteljes sminkben, fűzőkben, színes hajakkal pompáztak, ami kevésbé volt egységes, de sokkal inkább izgalmas, mint a többségben lévő srácok „egyenruhája”.
Átéreztem a férfias, ellentmondást nem tűrő energetikát, a pogózás örömét, a hörgés erejét, a hajkoronák pörgetését, a ruhák extravaganciáját…. Nem olyan, mint a csikidám, az biztos. :)