beszámoló [koncert] 2016. december 15. csütörtök 13:55
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloAmon Amarth, Grand Magus 2016. december 6, Barba Negra klub
Ha esetleg az Amon Amarth énekese, Johan Hegg egy mikulás sapkával a fején lépett volna ma a Barba Negra színpadára, bátran mondhattuk volna, hogy a ´Mitulát báti hotta´ ezt a koncertet. Ilyen színpadi szerkó ráadásul illett is volna Hegg bozontos fizimiskájához, a rajongók biztosan sokféle vágyat sorolnának fel neki, milyen setlist-et húzzon elő a puttonyból. Az Amon Amarth viszont már bejáratott koncertprogrammal érkezett hozzánk, így a kíváncsiskodók részére bár nem szolgáltak meglepetéssel, azért mindenképpen elsőrangú produkcióra számíthattunk tőlük.
A svéd csapat elérte azt a szintet, ami a death metal stíluson, annak népszerűségi lehetőségein, korlátain immár túlmutat. Az alapvetően durva műfajnak mindig is volt egy lélektani üvegplafonja, ami az efféle hörgős, agresszív, rádióban leadhatatlan zenekarok lehetőségeit eleve behatárolták. Sok más próbálkozó közül az Amon Amarth jutott el oda, hogy sikerült kitágítaniuk a műfajuk kereteit olyan módon, hogy olyan érdeklődőket is sikerült megszólítaniuk, akik számára korábban elképzelhetetlen volt, hogy hörgős zenék iránt is rajongjanak.
Mindez nem csak az Amon Amarth jellegzetes koncepciójának, a mindig izgalmas nordikus, vikinges tematikának köszönhető. Hanem hogy a továbbra is minden aspektusból death metalnak tekinthető zenei világukat sikerült annyira dallamossá, annyira magával ragadóvá tenniük, nem mellesleg remek dalszerzői vénával, hogy még a dallamos heavy metal rajongói is képesek szeretni a nótáikat (legyünk őszinték, itt-ott akár egy jó torkú heavy metal énekest is simán a himnikus dallamok mögé lehetne hallani. Ez megint a csapat dalszerzési vénájának és ötletes témázgatásainak nagy elismerése). Bár vannak olyan régebbi, klasszikus death metal csapatok, akiknek a neve mindenki számára ismerősen cseng, az Amon Amarth viszont a műfaj tágíthatatlannak vélt határait is képes volt tágítani, ezáltal sokkal színesebb rajongói kört tudhat maga mögött.
Az idei Rockmaratonon már bemutatta új lemezét a csapat, mindezt gigantikus színpadképpel, így a mostani koncert inkább csak egy jutalomjátékot jelentett. Az előzenekarként hozott Grand Magus viszont jó választás volt, mert sokan biztosan az ő nevük miatt váltottak jegyet a koncertre. Úgy vettem észre, a szintén svéd trió eléggé megosztja a hallgatóságot: egyesek szuperlatívuszokban, a legizgalmasabb svéd heavy metal bandák között emlegetik őket, mások szerint viszont egyáltalán nem olyan nagy durranás a Grand Magus zenéje és élő teljesítménye. Mivel én még egyáltalán nem láttam őket, kíváncsian vártam, végül mely véleménnyel tudok egyetérteni.
Nos, végül nekem is azt kellett mondanom, a Grand Magus-ból pont a mágia hiányzott... Jellemzően középtempós vagy éppen lassabb heavy metaljuk nem volt éppenséggel rossz, de teljesen el is ment a hallgató nélkül anélkül, hogy bármi megmaradt volna belőle. Még egy komolyabb színpadi jelenlét, amely felizzítja a nézőtér hangulatát, esetleg megmenthette volna a dolgot, de sajnos e téren is teljesen átlagos volt a csapat.
A trió szépen kiállt a színpadra és zenélt. Ennyi maradt meg a Grand Magus koncertjéből. JB Christoffersson hangja valahogy élőben nem az igazi, érződik rajta, hogy távol áll egy igazán képzett énekhangtól. Közel sem volt persze vállalhatatlan, de az átlagból még így sem emelkedett ki. Számomra kicsit csalódásnak hatott ez a koncert, de lehet hogy csak azért, mert többet vártam. Aki kívül-belül ismeri a Grand Magus diszkográfiát, az egész biztosan jól szórakozott a kedvenc nóták felidézésével.
Az Amon Amarth-ban épp az a lendület van meg, ami a Grand Magus-ból hiányzott. Ők ha színpadra robbannak, akkor egyszerűen nincs megállás. Nem csak az általában gyors, harapós nótáiknak köszönhető mindez, hanem a csapat valóban él a színpadon. Ezúttal nem kaptunk egy akkora viking hajót, mint a Maratonon, hanem egy izzó szemű viking sisak formálta a színpadképet, ahol az oldalt lévő emelvényekre szintén fel tudtak lépdelni a zenészek, hogy még inkább uralmuk alatt tartsák a közönséget.
Hogy manapság éli-e legerősebb korszakát az Amon Amarth, vagy a csúcson már azért valamennyivel túljutottak, arról megoszlanak a véleményem. A mai setlist viszont bebizonyította, hogy így, hogy lényegében az utolsó 4-5 nagylemezről válogatták az elhangzott dalok elsöprő többségét, egyszerűen lehetetlen volt üresjáratot találni a produkcióban. Még a közmegegyezés szerint (szerintem is) kicsit halványabbra sikerült legújabb Jomsviking albumról is sikerült pont azokat a nótákat kiválogatni, amelyek masszívan tartották a színvonalat a többi, ma már akár kultikusnak is nevezhető nóták között. És az, hogy 2005, 2010 utáni szerzeményeket van merszem kultikusnak nevezni, szerintem mindent elmond az Amon Amarth-ról. Ereje teljében van bizony ez a csapat!
Egy régi nagy klasszikussal, a The Pursuit Of Vikings-szel indítottak, a rajongóknak ennél nagyobb örömöt persze nem is okozhattak volna. Be is indult rögtön a vad tombolás. Majd pedig az utóbbi évek csúcspontjait kezdték el sorolni, jött a melódia-hegyekben bővelkedő As Loke Falls, majd pedig a legutolsó album szerzeményei, amelyek – ahogy említettem – egyáltalán nem lógtak ki a sorból. A First Kill, a The Way Of Vikings és az At Dawn´s First Light abszolút működtek élőben, egy pillanatra sem hagyott alább a lendület. Az is lehet, hogy az eleinte kissé fintorgó rajongóknak több hallgatás után végül beértek ezek a dalok is, így koncerten már hasonló ováció fogadta az új számokat, mint a korábbi albumok nagy kedvenceit.
Fontos részévé vált a koncertprogramnak a Cry Of The Black Birds a 2006-os With Oden On Our Side albumról, a Deceiver Of The Gods pedig egyszerűen elsöprő volt. Az utolsó lemez talán legemlékezetesebb tétele, az On A Sea Of Blood ugyancsak hengerelt, nem volt hiba a produkcióban. A Surtur Rising korongról előszedett Destroyer Of The Universe is működött, a legtávolabbra pedig a Death In Fire-rel merészkedett vissza az időben a banda, egészen 2002-ig.
Bár nyilván érezhető egy folyamatos fejlődés, dalszerkesztési finomodás a csapaton, ezek a korai nóták is jól mutatják, hogy egyáltalán nincsenek ma sem távol azoktól a motívumoktól, amiket már régóta használnak. Vagyis egyrészről a régi dalok egyáltalán nem lógnak ki a programból, másrészről pedig elpuhulással, a zeneiparnak való letérdeléssel sem vádolható az Amon Amarth, mert nem adták fel a jellegzetes stílusukat. Talán 1-2 még korábbi, 2000-es évek elején vagy azt megelőzően született szerzemény is színesíthette volna a programjukat, de ezt már tényleg csak az ínyencségekre vágyó rajongó mondatja velem.
A Jomsviking albumot idézte fel a One Thousand Burning Arrows, innentől pedig olyan slágerek kaptak helyet, mint a zseniális Father Of The Wolf, a With Oden On Our Side-ról származó Runes To My Memory és a gyors, zúzós War Of The Gods. Illetve a végére pedig az új lemez leginkább ököllengetésre ingerlő slágere, a Raise Your Horns, illetve az ezeddig méltatlanul mellőzött Twilight Of The Thunder God album két legfontosabb tétele, a Guardians Of Asgaard és a Twilight Of The Thunder God.
Az Amon Amarth egy vérbeli koncertzenekar, akik nem csak a számok lehető legprecízebb interpretálására törekednek, hanem a körítésre is mindig adtak. A viking sisakot formáló színpadképen túl többször is a deszkákra lépett olykor két talpig beöltözött, marcona viking és hol ádáz csatát vívva ütlegelték egymást karddal és pajzzsal felszerelve, hol zászlót lengettek, hol egy kifeszített íjjal pásztázták a közönséget, mint stílszerűen a One Thousand Burning Arrows-nál. Régebben volt divat az Amon Amarth-nál efféle színpadi csatározás, egy ideje nem láttunk már hasonlót, így jó volt, hogy újra előszedték az ötletet.
A csapat természetesen maximálisan odatette magát, de ezt már megszokhattuk. Az új dobos, Jocke Wallgren sajnos teljesen eltűnt a dobszerkó mögött, de a gitárosok, különösen a mindvégig nagy átéléssel játszó Olavi Mikkonen azért alaposat zúztak a színpadon. Azért ők se fiatalodnak, ritkulnak már a hajak, az Amon Amarth-ra jellemző csodaszép propellerezés már azért nem olyan látványos, mint egykoron.
A csapat frontján Johan Hegg természetesen van annyira markáns jelenség, hogy elvigye a hátán az egész produkciót, könnyen etette a tenyeréből a közönséget. A mindvégig csillogó szemű, vidám mosolyaiból én arra következtetek, hogy valójában egy jókedélyű, laza, mókás figura bújik meg a torzonborz szakáll és ápolatlan haj mögött. A marcona viking közönség felé áradó hálája ugyanis ezt mutatta.
Jól összeállított programmal, telt ház előtt remek koncertet adott ismét az Amon Amarth. Nem véletlenül válnak lassanként ha nem is a legismertebb, de kétségtelenül a legnagyobb közönséget megmozgató death metal zenekarrá. Nem tudom eldönteni, hogy csak épp a legütősebb számokat válogatták most össze a legutolsó Jomsviking albumról, vagy pedig tényleg kellene még néhány hallgatás a lemeznek, hogy felzárkózhasson az előzőkhöz. Szerintem teszek vele még pár próbát.
13:55
