magazin [asztaltársaság]  2016. december 8. csütörtök   18:02

nincsen hozzászólás

  Chavela Vargas hosszú és fordulatos élete során Mexikó egyik leghíresebb, legeredetibb és legellentmondásosabb ranchera-énekesévé vált, pedig még csak nem is Mexikóban született – és nő volt.
  
  A ranchera műfaja az 1900-as évek környékén születhetett meg, a Mexikói Forradalmat megelőzően, és a gazdag arisztokrácia ízlésével szemben a helyi népzenét, népi hagyományokat helyezte a középpontba, illetve az érzelmeket, a természetet és az ébredező, új nemzeti öntudatot. A műfajt kifejezetten férfiasnak tartották, amiben az összetört szívű hős forrón vágyakozik a nő, a szabadság, a boldogság vagy egy kocsma után – az ivást egy mexikói macho szabadon (kötelezően) művelhette, ám egy nőnek majdhogynem tilos volt.
  A Costa Ricán született Isabel Vargas Lizano ebben tudott olyan maradandót alkotni, hogy még mélyen vallásos, katolikus és hagyománytisztelő Mexikóban is megbocsájtották neki, hogy némiképp szembemegy a megszokottal. A Chavelaként elhíresült énekesnőnek pedig egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy megkérdőjelezze saját magát: csak adta, ami a lényege volt, és elbűvölte vele az egész világot.
  
  Karrierje persze nem volt ilyen egyszerű: szülőhazájából 14 évesen lépett le, miután szülei elváltak, egy nagybátyjára hagyták és átesett egy gyerekbénuláson. Costa Rica nem nyújtott megfelelő lehetőségeket az énekléssel már kiskora óta kacérkodó Chavelának, így az éjszakai életéről híres Mexikóba költözött. Utcákon és bárokban énekelt, de egészen 30 éves koráig nem vette komolyan a dolgot. Az önazonosságot annál inkább: férfiruhában járt, szivarozott, pisztolyt hordott és ivott, mint a kefekötő - mert ehhez volt kedve.
  Először az 1950-es években figyeltek fel rá művészkörökben, majd a hatvanas, hetvenes években több sikert aratott Dél-Amerikában és spanyol ajkú területeken: lemezeket adott ki, turnézott Mexikóban, az Egyesült Államokban, Franciaországban és Spanyolországban, és olyan emberek barátságát tudhatta magáénak, mint Federico García Lorca, Diego Rivera és Frida Kahlo – akivel szeretők is voltak – és José Alfredo Jiménez, a ranchera egyik legfontosabb alakja. Közös zenélés mellett körbeitták az egész országot - Chavela néha megjegyezte, hogy már nincs rendes tequlia Mexikóban, mert ők itták meg az összeset.
   A Jiménezhez fűződő kapcsolata más területen is gyümölcsözőnek bizonyult: Jiménez szerezte legsikeresebb dalait, ám az énekesnő következetesen nem változtatta meg a szövegekben a nemeket: őszintén énekelt nőkről és nőknek. Az érzelmei és az őszinteség mozgatta, nem az, hogy kihívja maga ellen a sorsot, és az a fajta bátorság sokak csodálatát kivívta - egy olyan korban és társadalomban, ahol egy férfiruhába öltözött, lányokért-asszonyokért rajongó részeges nő nehezen volt elképzelhető.
  
  Chavela pályafutása a hetvenes évek végén tört keresztbe, és majdnem véglegesen. A tehetséges és szenvedélyes énekesnő alkoholizmusa olyan súlyos méreteket öltött, hogy 15 évre eltűnt, sőt, még azt is pletykálták, hogy meghalt (Jiménez 1973-ban hunyt el májzsugorban). A szenvedélybetegségével küzdő és elszegényedett Chavelát az utcán szedte össze egy indián család, akiknek ugyan fogalmuk sem volt róla, hogy kicsoda, de befogadták és ápolták, amíg ismét talpra nem állt. Ezalatt az idő alatt kisebb kocsmákban és melegbárokban énekelt, de csak 1991-ben tért vissza a színpadra Mexikóban.
  Ekkor viszont már semmi sem mentette meg a valódi világhírtől, amit egy részben Pedro Almodóvarnak köszönhetett. A filmrendező egyik múzsájának tartotta az idősödő Chavelát, számait több filmjéhez is felhasználta, és az ő közbenjárásával léphetett fel 2003-ban, 83 évesen a Carnegie Hallban. Az énekesnő ezután több filmben is feltűnt: szerepelt többek között a Frida Kahlo életét feldolgozó Fridában és Iñárritu Bábelében.
  
  Pályafutása során 80 albumot rögzített, az utolsót 93 évesen, halálának évében. 81 évesen adta ki önéletrajzi könyvét, amiben nyíltan beszélt leszbikusságáról, bár ez senkit sem lepett meg igazán – Chavela volt annyira őszinte és nyílt világéletében.
  
  A 2012-ben elhunyt énekesnő erős és magával ragadó személyiségéből, szenvedélyességéből és rekedtes hangján énekelt szomorkás dalaiból bárki sokat tanulhat önmaga elfogadásáról és arról, hogyan lehet ezt megkérdőjelezhetetlenül a világ elé tárni.
  Az énekesnő dalai december 17-én, este 7 órakor Csiki Ágnes gitáros és Tóth Réka énekes tolmácsolásában hangzanak el a Café Des Arts & Innovation-ben, ahova szívesen várunk mindenkit, akit érdekel egy darabka érzelmekkel teli Mexikó.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: