szerző: RossikaDark Clouds, Monastery, Dark Day Dungeon, Ektomorf, Pro-Pain 2004 április 03, Mega Pub
Április elején alig néhány nappal a fergeteges Darkest Hour bulit követően a Nuclear Blast bandáiból - némi hazai kiegészítéssel - ismét hatalmas bulit köszönthettünk, de ezúttal a Mega Pubban. A főzenekar a Pro-Pain volt, de az új albumos Ektomorf és a svájci Dark Day Dungeon is csemegének ígérkezett.
De kezdjük az elejéről. Hozzászokván, hogy a bulik rendszeresen csúsznak hét után pár perccel mentem csak le, de a Dark Clouds már nagyban nyomta belassult deathmetalját. A több, mint tíz éve alakult budapesti csapat, nem hazuttolta meg önmagát, s a mára kiforott zenéjüket nagyfokú precizítással igyekeztek átadni a közönségnek. Sajnos a technika és a közönség közbeszólt, az előbbi elég gyengén adta vissza az igazi Dark Clouds hangzást, az utóbbi meg még nem volt jelen. Néhányan lézengtek ugyan, de az „igazi” közönség csak jóval később futott be. Viktor pusztító mélységből feltörő hörgésére, s Norbi témáira ugyan fel-fel kaptam a fejemet, de sajnos nem volt annyira átütő erejű a fellépés, hogy ténylegesen odarögzítsenek a színpadhoz.
A Monastery több szempontból is hasonló cipőben járt, mint a Dark Clouds. Előszőr is a közönség még mindig hiányzott, másodszor az ő zenéjük sem tartozik a kedvenceim közé. Nem rosszak a számok, de az például nagyon zavar, hogy még a felkomfok is hörgésektől fröcsögnek, s a nem szakavatottak azt se tudják melyik szám dübörög éppen keresztül az agyukon. A zalaegerszegi csapat, nem mai gyerek a szakmában, hosszabb szünet után tértek vissza a magyar underground színtérre, s deathmetaljukkal próbálnak minél nagyobb szeletet kiszakítani a hazai piacból. A tavaly megjelent négyszámos EP dalait véltem felfedezni, s a Fuck This World nótával zárták a produkciót, de ez a reszelős death szerintem nem illet nagyon a többi csapat adta képbe.
Végre színpadra lépett az a banda amiért lementem aznap este. A svájci hardcore brigád Know Your Enemies korongja napi vendég a cd-játszómban. Klasszis album, tökéletes dalokkal. A csapat egyébként már hat éve él, és 2002-ben dobták piacra az előbb említett CD-t a Let It Burn Records gondozásában, melyen a korábban a Cataract-ban is megforduló Christian „Mosh” Ebert felel a vokálért. Az akkori csapatból ketten már kicserélődtek, de a mostani felállás is éppoly erős, s az új anyagok is oly tökéletesek, mint a régiek. A magyar származású Attila ismét megcsillogtatta nyelvtudását annak idején Gödöllőn is magyarul szólt a közönséghez az új dobos és basszer pedig bebizonyíthatták, hogy nem véletlenül esett rájuk a választása a régi tagoknak. A Passion nagyon betalált nálam, ebben a világ kettősségén mereng el Christian, s a refrénre már a testem is átadta magát a svájciak akaratának. Sajnos a közönség erre sem nagyon indult be pedig itt már a dallamok, a lendület s a mondanivaló is a helyén voltak. Piotr egyébként ő a basszer egy nagy figura. Hatalmasakat pózólt a ládákon, s mindkét lábát éktelen nagy vicsorgó arcok díszítették. (Az egyiken egy szörny arc, a másikon egy összevart szájú arc díszelgett) A „balladásabb” The Ones To Trust daluk nagyon erősen skandinávos beütésekkel és himnikus részekkel kergetett minket az őrületbe, s a fiatalok média által való befolyásoltságát kritizálja illetve alapvetően azt a tényt, hogy „mi” emberek többre értékeljük az egyszerű kereskedelmi adók műsorát, mint mondjuk egy sétát a természetben. A Burning Symbols-ban az emberiség meggyilkolása, az emberi szimbólumok lerombolása, a természet oktalan pusztítása és a kontrol elvesztése van megénekelve olyan dallamba ágyazva, hogy azt Jesperék is megirigyelhetnék. (Jesper Strömblad az In Flames gitárosa) Akit meg nem győztem meg ennyivel, annak feltétlenül ajánlom, hogy szerezze be a KYE albumot, mert oly tiszta egyszerűséggel gyilkol, hogy ennek öröm áldozatául esni.
A következő fellépő az az Ektomorf volt, akiknek már számtalan „esélyt” adtam, hogy meggyőzzenek produkciójukkal, de mindezidáig ez nem sikerült. Erős anyaggal rukkoltak elő ez volt az ötödik a sorban ha jól tudom s a Sepus trash íz, törzsi és néhol cigány zenei elemekkel vegyítve igen érdekes párosításnak tűnik. Az album tökéletes megszólalása Tue Madsen volt a hangmérnök/producer ellenére az élő kép sem volt rossz, de annak ellenére, hogy a Seput és a Soulflyt is nagyon szeretem, nem jött be megint az arcok zenéje. Az új korongot Destroy címmel jött ki adták le szinte teljesen. Hallhattuk a címadó dalt - melyben kiderül, hogy azt a rothadó, hazug, felszínes életet kell pusztítani amiben tengetjük mindennapjainkat - majd az album többek által legjobbnak tratott nótáját a Gypsyt is. Ebben a dalban tulajdonképpen egy roma „éretté” válását követhetjük nyomon, ha lehet így fogalmazni. Arról van itt szó, hogy mennyi mocskolódást, s hazugságot kell elviselniük a romáknak csak azért mert más a bőrszínük, mint a többieké. Már egész kisgyerek koruktól fogva lenézi, s alacsonyabb rendűekként kezeli őket a társadalom, s az ebből fakadó düh „jutalma”, hogy a szám végére egy ökölbeszorított, felbőszült „bika” képe rajzolódik ki előttünk. Szerintem nagyon korrektül van megfogalmazva, milyen is lehet a romákhoz való hozzáállás, s azt hiszem többeknek érdemes ezen elgondolkozniuk. Volt itt még nagyon sok minden, többek között „Úton vagyunk Európába” bekiabálások, k..va anyázások tömkelege sajnos erről még nem sikerült leszokni a fiúknak s további új és régi nóták egyaránt. De az Only God-on és az Everything-en kívül, megszólaltak olyan klasszikusok is, mint a Fire az I Scream Up To Sky-ról s búcsúzóul természetesen a Testvérdal. Érdekes eddigre már telt ház énekelte együtt a szám refrénjét, s az Ektomorfnak sikerült igazi örömünnepet összehozni a közel egy órás koncertje végére.
Már csak az est fő bandája, a Pro-Pain volt hátra, és mindenkiben ott éktelenkedett a kérdés, milyen is lesz ez a kultikus HC csapat élőben. Az 1992-es Foul Taste Of Freedom sokunk zenei ízlését meghatározta. Az azóta eltelt idők alatt több, mint 2000 fellépésen 8 albumon és számtalan problémán átesett csapat, most is a régi lendülettel, teljes szívükkel nyomják az ipart, s ez magas szinten visszatükröződik zenéjükben. Az új anyag Fistful Of Hate címmel jött ki tavasszal a Nuclear Blast-nál dalaival indítottak, s nem sokat kellett várnunk arra ha esetleg még nem hallottuk volna az új dalokat -, hogy az erő és a könyörtelenség nem veszett ki a csapatból. Megmondom őszintén, én egyáltalán nem számítottam ekkora kompromisszummentes tarolásra. Gary, mintha még huszonéves lenne, olyan energiával teli szereplést küldött, hogy öröm volt nézni. De a többiek is beladtak minden tőlük telhetőt. Hibátlan, vér profi produkciót láthattunk, s persze gondoltak a régi arcokra is az amerikaiak, így olyan nótákat is hallhattunk élőben, mint a Fuck It a Round 6-ről vagy a Stand Tall a három évvel ezelőtti Road Rage-ről. A nagyszámú nézősereg persze vette a lapot, örületes „birkózások”, stagedivingok tarkították a programot. A Shine-ban van egy nagyon korrekt szöveg: „Burn the bridge, And severe all ties to the right, Kiss the kids, Cause daddy´s gone off to fight” (Nekem nagyon tetszik ezért gondoltam, hogy megosztom veletek is.) Sajnos nagyon hamar elröpült az idő, csak akkor ocsúdtam fel a gyönyörűségből s zuhantam kábultan vissza ismét mikor az egykori nagy kedvenc a Foul Taste Of Freedom kezdő akkordjai felcsendültek, s az egész terem egyként zengte a refrént. Természetesen visszakönyörögte őket a közönség, s egy kis jammelés boogie time után még leküldtek pár csodát.
Rendkívül jól alakult az est második fele, s a pazar Dark Day Dungeon mellett a Pro-Pain iszonyat nagy hatással volt rám. Őrület, hogy vannak még ilyen lelkes, tisztességes csapatok, s hatalmas szerencsénkre el is jönnek kicsi hazánkba. Nem kéne nekünk is megízlelnünk az igazi szabadságot?