beszámoló [koncert] 2016. november 4. péntek 19:57
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloSuicidal Angels, Skull Fist, Evil Invaders, Mortillery 2016. október 26, Barba Negra klub
Talán vannak még páran, akik emlékeznek, milyen nehéz volt a görög thrasher Suicidal Angels első magyarországi koncertjét összehozni. Számos utolsó pillanatban való koncertlemondás után végre megtört a jég, azóta viszont szinte évenkénti visszajáró lett a görög társulat. A nagylemezeket is adogatják ki szorgosan, az idén megjelent Division Of Blood immár a hatodik a sorban. Tavaly februárban a Dürer kisteremben letaglózó erejű bulival kedveskedtek a közönségnek, most egy hasonlóan intenzív estét vártunk tőlünk, ezúttal némileg nagyobb színpadon, a Barba Negrában.
A mostani turnévendégek szintén az intenzív, oldschool zúzások szakértőinek nevezhetők, bár mindegyikük némileg más irányvonalat képvisel. A kanadai Mortillery jelentette a főbanda mellett az igazi keményvonalas thrash metalt, ráadásul az ő soraikat két hölgy is erősíti. Persze nem ártatlan kinézetű, áriázó nebántsvirágokra kell gondolni, Cara McCutchen énekesnő láncokban, szegecsekben, felvarrós mellényben zúzott, ahogy azt illik. A kiabálós, acsarkodós témákat jól hozta, kellően lelkesen kommandírozta a társaságot, de néhány számban a dallamosabb kezdeményeket inkább hanyagolni kellene. A másik hölgy, a basszuson Miranda Wolfe ezzel szemben eléggé visszafogottan zenélt, egy helyben ácsorogva, a haja mögé temetkezve. Említésre méltó még a ritmusgitáros Alex Gutierrez, aki délies kinézetével, bongyor frizurájával kiköpött úgy nézett ki, mint Kirk Hammett a Metallicából az 1983 környéki koncertfelvételeken.
A nyers, olykor gitárszólókkal dúsított thrash metaljukat jól fogadta a közönség. Inkább a gyorsabb számok arattak sikert, néhány hosszabb, kimértebb tétel talán nem volt annyira koncertre való. A hasonszőrű bandák közül igazából csak a hölgyjelenlét emeli ki őket, ami tudom, hogy zenei értelemben nem nyom semmit a latban, de mégis tőlük lesz valamennyire emlékezetes a banda. Az oldschool thrash műfaj fanatikus rajongóinak jó szívvel ajánlható a Mortillery, de saját stílusukon belül is vannak náluk jóval izgalmasabb csapatok.
A belga Evil Invaders is a féktelen zúzásról ismert, viszont náluk talán nem is a szó szoros értelemben vett thrash metal a helyes meghatározás, hanem inkább speed metalnak mondanám őket, ami ugyan ma egy eléggé bekategorizálhatatlan műszó, de a ´80-as években még viszonylag jól rá lehetett aggatni a gyors, zúzós thrash és a dallamosabb heavy metal között félúton meghúzódó bandákra. Nagyjából ekkor is volt utoljára reneszánsza a hasonló stílusban alkotó bandáknak, ma a speed metal kifejezést még mindig azokra lehet használni, akik már a ´90-es, 2000-es évek modernitását is a metal elárulásának tartják...
Ilyen az Evil Invaders is, akik mind zenében, mind fizimiskában, mind kiállásban a ´80-as években élnek. Semmi fölösleges modernkedés. Tőlük lehetett elsősorban olyan bulit látni a mai estén, ami alapján magunk elé tudjuk képzelni, hogyan nézhetett ki egy vérbeli, pörgős metal buli 1985-88 tájékán valamelyik apróbb, dohányfüstös San Francisco-i klubban.
A színpadon folyamatos volt a megállás nélküli szaladgálás, egyszerűen minden pillanatban történt valami. Ebben az egyszerűség kedvéért Joe névre hallgató frontember (valójában Johannes Van Audenhove) vitte a prímet, de a többiek se álltak le egy pillanatra se. Igazi adrenalin löket volt a koncertjük, talán az Airbourne intenzitását lehet csak hozzájuk mérni, noha az ausztrálok teljesen más műfajban alkotnak. A belgák pont tavaly adtak egy letaglózó erejű bulit itt nálunk (éppen a Skull Fist társaságában) és bizony meg is látszott, hogy a közönség egy jelentős része az ő előadásukat várta legjobban.
A Mortillery egészen jól szólt, az Evil Invaders hangzásából viszont pont az a harapósság hiányzott, ami igazán feltüzelhette volna a nézőközönséget. Joe gitárja elég halkan és tompán szólt, eleinte olyan érzése volt az embernek, hogy nem szól egyáltalán. Ez sajnos pont az élét vette el az egyébként kiváló bulijuknak, de ettől függetlenül se a bandára, se a közönségre nem lehetett panasz. Példaértékű tombolást mutattak be a rajongók. Senki nem bánta, hogy nem szól tökéletesen a koncert, a hangulat mindvégig a tetőfokára hágott. Ez a buli talán egy kisebb, családiasabb teremben ütött volna a legnagyobbat (mint tavaly), a Barba Negra tágas küzdőterében egy kb. kétszer ekkora közönség adta volna vissza ugyanazt a hangulatot.
Következett egy dallamosabb vonulat Kanadából, a Skull Fist, akiknek szintén volt már előzményük nálunk a fent említettek szerint. Érdekes módon ezúttal egy külön énekes is a színpadra állt velük, aki később elmondta, a gitáros/énekes Zach Slaughter torokproblémákkal küszködik, így ő csak kisegítő jelleggel volt jelen. Így viszont egy elég speciális Skull Fist bulit láthattunk.
A srácokban persze ezúttal sem kellett csalódni, szép sorjában adagolták az alapvetően pörgős, de emlékezetes melódiákat ugyancsak tartalmazó nótáikat. Mindkét nagylemezükről és a legelső EP-jükről egyaránt szemezgettek, a Mean Street Rider, Head Öf The Pack, You´re Gonna Pay, Hour To Live, Ride The Beast, Get Fisted, Chasing The Dream, Bad For Good, Sign Of The Warrior, No False Metal dalok tökéletesen alkalmasak voltak a közönség feltüzelésére. Látszott, hogy a Skull Fist és az Evil Invaders koncertjeire készültek leginkább a jelenlévők, ezekre volt a legnagyobb tombolás.
Persze a színpadon se kellett félteni a társaságot. Bár Zach ez esetben pár háttérvokálon kívül nem igazán énekelt, a színpadi jelenléte és a gitármunkája elsőrangú volt, az időközben félmeztelenre vetkőzött beugró énekes, Brian Stephenson pedig korrekt módon megoldotta a feladatát. Igazi őrült társulat, még egymás nyakába mászva is eregették a gitárszólókat. A közönséget maximálisan kiszolgálták, szemmel láthatóan sokan a szövegeket is együtt énekelték a bandával, szóval a kiváló élő teljesítmény a jelek szerint elhivatott rajongókat eredményez.
Az este főzenekarára, a Suicidal Angels-re erősen szellősebbé vált az (esemény volumenéhez képest) amúgy is tágas terem. Nem tudtam megfejteni ennek az okát, mert a görög kvartett kiváló lemezeket tett le az asztalra és élőben is remek előadásokat produkálnak. Talán az Evil Invaders / Skull Fist páros vonzotta a legtöbbeket erre az estére, tőlük várta a legnagyobb durranást a közönség (ami egyébként így is történt), de akkor is furcsa, hogy miért távoznak vagy vonulnak háttérbe pont a főbanda előtt ennyien. Nick Melissourgos-ékat nem zavarta a tátongó küzdőtér (vagy csak nem mutatták), belecsaptak a programjukba.
Ugyan a Suicidal Angels sem ad semmi újat ahhoz az agresszív, reszelős, arcbamászó thrash metal műfajhoz, amit mások ne csinálnának akár náluk is jobban, de van jó pár olyan remekül megírt, vad headbangelésre és léggitározásra ingerlő nótájuk, amelyek mind lemezen, mind élőben maximálisan hasítanak. Ráadásul pont ezekből válogattak össze egy szép csokrot a mai estére.
Sajnos pont az említett hasítás, a rajongók vérét felforraló nyers riffek nem jöttek össze ezen a fellépésen, mert a Suicidal Angels is egy elég gyenge hangzást kapott osztályrészül. A gitárok tompán, erőtlenül, halkan szóltak, pont az a nyers erő hiányzott belőlük, ami a Suicidal Angels nóták igazi erőssége. Így az olyan harapós tételek, mint a Capital Of War vagy a Bloodbath is úgy szóltak, mint amelyeknek kihúzták a méregfogát. Vagyis nem volt igazi a harapás.
Szerencsére azért nem volt teljesen drámai a helyzet, a koncert bőségesen élvezhető volt, de azt a kirobbanó hangulatot mégsem sikerült elérni, mint ami a tavalyi Dürer kistermes bulit jellemezte. A számokat pedig jól válogatták össze, tényleg sikerült a legütősebb, leginkább koncertre való szerzeményeket előszedniük. A program felét alkották a legújabb lemez, a remekül sikerült Division Of Blood tételei, de a legelső korong kivételével mindegyikről előkerült legalább egy szám.
A magával ragadó tempójú, jól ritmizált Capital Of War és Bloodbath után jött egy régebbi zúzás, a Bleeding Holocaust a 2010-es lemezről, majd pedig ismét a friss lemez pillanatai következtek a Division Of Blood és az Image Of The Serpent képében. A tempóváltás miatt jó az előző lemezt, a Divide And Conquer-t képviselő, kimértebb Seed Of Evil, de némileg túlnyújtottsága miatt én nem ezt erőltetném élőben erről a korongról.
Mennyivel nagyobbat ütöttek ismét a Division Of Blood-ról a Set The Cities On Fire, Front Gate és az Eternally To Suffer dalok, ezek ismét felpörgették a lendületet. Nick-ék komoran, kevés kommentárral horzsolták a riffeket, ezekhez a vérgőzös dalokhoz egyébként sem illett volna a marháskodás. A frontember néhányszor próbálta nagyobb aktivitásra bírni a közönséget, egy wall of death-t is kialakított, de kevés jelenlévőnél ezek nem igazán működnek annyira jól.
Nem hibáztatom Nick-éket, mert ők megtették amit kellett, sőt a jelenlévők aktívabb tagjai is zúztak rendesen a nótákra, egyszerűen csak egy ekkora teremben, ekkora létszámú közönséggel (nem mellesleg, ilyen tompa hangzással) nem érvényesült a vérforraló hangulat. Volt még hátra néhány dal, a Reborn In Violence 2010-ből, a pogózásra ingerlő Moshing Crew és a banda egyik legjobban eltalált, minden szempontból kiváló tétele, az Apokathilosis, amely mára az egyedüli képviselő a 2009-es Sanctify The Darkness albumról.
Meg kell mondani, a Skull Fist és az Evil Invaders ellopták mind a showt, mind a közönséget a Suicidal Angels elől, de a görögök is megtették amit tudtak ma este. Lemezen még mindig a Suicidal Angels nótái állnak a legközelebb hozzám a mai felhozatalból. Élőben viszont talán az Evil Invaders előadása vitte számomra a prímet, egy hajszálnyira a Skull Fist előtt, és csak utánuk tudnám elhelyezni a főbanda előadását.
A Suicidal Angels esetében már több más előadáson, fesztiválfellépésen észrevételeztem, hogy az igazi erejük egy kisebb színpadon jön át, a nagyobb teret nem tudják valahogy kitölteni, kihasználni. Úgy látszik, ezen több év óta sem sikerült változtatniuk. Valamint ugyanez a nézőtéri létszám, ami ma a Barba Negrában megjelent, itt egy éppen hogy nem kínos, szellős érdeklődést jelentett, egy Dürer kisterem viszont felrobbant volna a hangulattól. Ez egyébként mindegyik mai fellépőre igaz. Remélem, az elkövetkező években is látni fogjuk még hazai színpadon ezeket a csapatokat, azonban máskor nem lenne indokolt ekkora színpadra szervezni őket.
19:57
