hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2004. május 5. szerda   13:35
nincsen hozzászólás

szerző: András
Devon Graves (Dead Soul Tribe), Nemesis, Perfect Symmetry, Wendigo, Neverwood, R-Clone
2004 április 3, Pécs, Ifjúsági Ház

  Bánat és öröm egyszerre tanyázott bennem a Pécs felé vezető úton, hiszen a várva várt Dead Soul Tribe-koncert elmaradt, helyette viszont egy egyedülálló Devon Graves-fellépés megtekintésére készülhettem. Nem is mondok többet elöljáróban annál, hogy Devon előadása után a két érzésből csak az öröm maradt bennem, és ez hosszú napokig nem is változott meg.
  
  A számos magyar fellépő révén egész kis fesztivállá kerekedő programot az R-Clone nyitotta. Ha röviden kéne jellemeznem őket, azt mondanám: olyan a zenekar, mint amilyennek a „progresszív” címke alapján a nagy többség el szokott képzelni egy bandát. Igaz ez rájuk úgy zeneileg, mint a bolygók születésével, Egyiptommal és hasonló témákkal foglalkozó szövegek szempontjából, vagy akár a kiállásukat tekintve. Sajnos elég szerencsétlenül alakult első találkozásom a zenekarral, ugyanis csapnivaló hangzás mellett léptek színpadra, ráadásul érzésem szerint túl sok effektet is használtak, ami által nagyon hullámzóvá, sziluettszerűvé vált a hangzásuk. A progresszív bandák esetében állandó viszonyítási alapul szolgáló bandák mellett néha egészen haloványan a Bedlam neve is felsejlett előttem a dalaik hallatán, de azért még nagyon-nagyon sokat kell fejlődniük ahhoz, hogy egy lapon lehessen említeni őket a legendás csapattal. Főleg az éneken és az (akár az egyszerűség árán is) emlékezetes témák frontján kellene erősíteni, ebben irányadó lehet az a néhány jól eltalált billentyűfutam, ami már most is része a muzsikájuknak.
  
  A Neverwood-ot már egy fokkal tisztább hangzás mellett hallgathattam meg. Náluk jobban összeállnak a dalok, sok emlékezetes témájuk is van, inkább csak az énekkel voltak gondjaim - néha a hangterjedelmén kívül eső próbálkozásokra ragadtatja magát a frontember. Én azt javasolnám, ezeket inkább mellőzze, akkor sokkal egységesebbé válik az egész produkció. A zenéjükben sok progresszív csapat hatását véltem felfedezni, az olyan alapvető nevektől kezdve, mint a Dream Theater és a Fates Warning, egészen az olyan kevésbé nyilvánvalókig, mint mondjuk a Symphony-X. Ehhez képest egészen meglepően választottak feldolgozást: a Megadeth-től az A Secret Place igazán frappáns ötlet volt, de egy kicsit elveszett az eredeti dal húzása a kezeik között. Ennek ellenére érdemes a figyelemre a csapat, máris született néhány kellemes dolog a műhelyükben, s minden bizonnyal fog is még.

  A Bátky Zoltán (ex-Stonehenge) és volt Da Capo-tagok által fémjelzett Wendigo rendesen meglepett, egyúttal első hallásra meg is győzött. A (maximálisan kellemes) meglepetés abban állt, hogy billentyűs nélkül álltak színpadra, ennek megfelelően elég nagy tér jutott a zenéjükben a gitároknak, kifejezetten súlyos muzsikájuk azonban mindvégig megmaradt a szó legnemesebb értelmében véve progresszívnek, vagyis újító jellegűnek, rétegzettnek, izgalmasnak. Előre lehetett tudni, hogy profi csapatot fognak alkotni ezek a kipróbált muzsikusok, azt azonban nem sejtettem, hogy éppen ebbe a -számomra nagyon szimpatikus - irányba fordulnak majd. A jól megfogott ütemekre organikusan épülő, masszív, az emészthetőség határain belül maradva megtekert, ötletes gitártémák uralkodnak a Wendigo zenéjében, és ezen BZ sem enyhít okvetlenül: ugyan hozza a tőle megismert szépen szárnyaló dallamokat is, azonban rá eddig nem jellemző szigorúságú, vadabb ütemezésű, kiabálósabb témák is elhagyják a torkát. A kiváló saját nótákból álló műsorukat méltó módon zárták a nevüket adó Stonehenge-dal előadásával. Amit itt láttam-hallottam, az alapján azt kell mondjam, hogy valami nagy dolog van készülőben. Amellett, hogy a régi bandáik táborának érdeklődésére mindenképpen számot tarthatnak a továbbiakban is, megvan rá az esély, hogy új emberekhez is eljuttatja őket ez az irányvonal. Őszintén ajánlom mindenkinek, hogy már a kezdeteknél bátran tegyen próbát a Wendigo-val, mert ez a csapat máris zseniális.
  
  A Perfect Symmetry szépen lassan az egyik kedvencemmé válik a magyar progresszív csapatok közül. Régebben többen mondták - mondtuk - rájuk, hogy inkább otthonhallgatós zenét játszanak, az utóbbi időben azonban (talán a műsorukban egyre nagyobb teret nyerő új dalokkal?) többször rácáfoltak erre - én először pont a Dead Soul Tribe előtti Mega Pub-beli fellépésük kapcsán értékeltem át korábbi véleményemet. A Perfect Symmetry zenészei fölényes tudásukat nem fitogtatják, hanem használják, méghozzá arra, hogy érzelmekben bővelkedő, fülnek és szívnek, de a zenerajongó finom és nagy ívű megoldásokra éhes ízlésének is kedves dalokat írjanak és játsszanak. Ráadásul változatos repertoárjukat nem zilálja szét a magyar nyelvű dal, az instrumentális tétel és a feldolgozás (Fates Warning - We Only Say Goodbye) sem, az ilyen különlegességek náluk rendeltetésüknek megfelelően tovább gazdagítják a Perfect Symmetry-ről kialakult képet. Előadásmódjuk egyszerre vidám és szerény, s ezzel a huncut eleganciával a pécsi Ifjúsági Ház falai közé is páratlan hangulatot varázsoltak.

  Mindenki tudhatta, hogy ha ellátogat erre a koncertre, akkor olyan élményben lesz része, amiben valószínűleg senki másnak a világon, hiszen Devon Graves csak amiatt jött el hozzánk, hogy akusztikusan előadott dalokkal kárpótoljon minket azért, mert a debreceni és pécsi Dead Soul Tribe koncertek Adel Moustafa dobos súlyos betegsége miatt elmaradtak. (Mint azt Devon a koncert elején elmondta, Adel, aki az előző turnét kificamodott bokával dobolta végig, lábra sem tudott állni, egyszóval senki ne sejtsen más okot a sajnálatos események mögött!) Ilyen különleges szituációban egy ilyen különleges embertől csakis valami különlegességre számítottam, de Ő még túl is szárnyalta a várakozásaimat. Én ugyanis annyiban voltam biztos, hogy egy fantasztikus koncerten meghallgathatom Devon hátborzongatóan gyönyörű dalait különleges, akusztikus köntösbe öltöztetve. Ehhez képest, ahogyan Ő maga is fogalmazott, ez nem (én teszem hozzá: nem csak) koncert volt, hanem egy óriási buli, amibe a zenén túl sok minden más is belefért (legfőképpen Devon - előttem eddig ismeretlen - zseniális humora). Egyúttal igazi csoda is volt ez az esemény, amire a legtúlzóbb állítás is igaz volna, mégis tartózkodni akarok az ilyesmitől. Ugyanis ez a csoda tökéletes természetességgel történt meg. Ettől egyrészt még hihetetlenebb, ha visszagondolok rá, másrészt viszont az a hétköznapiság, amivel Devon ilyen dolgokkal ajándékozza meg az embereket, arra is felhívja a figyelmet, hogy felesleges túlzásokba esni e koncerttel kapcsolatban, mert azzal az egésznek a lényegét másítanánk meg.
  
  Már a kezdést is pontosan ez a nemes egyszerűség, természetesség jellemezte: Devon kisétált a középen egy fénnyel megvilágított színpadra, leült, szólt néhány mondatot Adelről, meg arról, hogy nem tudott készülni a koncertre, úgyhogy majd együtt kitaláljuk, mit is játsszon, aztán nekivágott a zenélésnek. Az első Dead Soul Tribe album Empty dalával kezdte a műsort, aminek kábé fele-kétharmada állt az új zenekara nótáiból. Hadd ne kelljen csúcspontot kiemelnem olyan dalok közül közül, mint az Under the Weight of My Stone, a Black Smoke and Mirrors, a Cry for Tomorrow, az Into the Spiral Cathedral, a Once, vagy a Some Things You Can´t Return... Legnagyobb kedvencemet, az eredetileg is akusztikus Time-ot csak félig adta elő, mivel egyszerűen nem emlékezett rá (azt mondja, azóta nem játszotta, amióta rögzítették), de ebből a dalból nekem három hang is elég, hogy akár hat láb mélyről újra talpra álljak. Eljátszott egy készülőben lévő új nótát is, ami alapján igazán nem kell gondolkodnom azon, hogy ki fogja az év három albumának egyikét letenni az asztalra. Ezt is csak részben nyomta el egyébként, egyik pillanatról a másikra abbahagyta, bejelentve, hogy „Ennyi van kész belőle”... Na, hát például ezért írtam, hogy olyan természetességgel történt ez a csoda. Mert akár a legnagyobb átéléssel előadott dal közepén is képes volt elnevetni magát, ha úgy érezte, hogy elcsúszott a hangja, vagy megbillent alatta a hihetetlenül kényelmetlen szék. De ettől egyáltalán nem tört meg a varázs, éppen hogy még varázslatosabb lett tőle az egész! Az tette ezeket a dalcsodákat igazi csodává, hogy láttuk, tapasztaltuk, hogy egy hús-vér ember írja, énekli őket, aki a következő számra érkező javaslatok között bekiabált Wish You Were Here-re vigyorogva bejelenti: „Yes, wish I were here...”. Eddig ahányszor láttam, mindig visszahúzódó embernek tűnt, de aznap este kiderült, hogy egy fergeteges humorú figura, aki lehet, hogy nem vigyorog állandóan, de ha jó kedve van, akkor biztos, hogy két perc múlva mindenkinek az lesz a környezetében.

  Közben persze szokásához híven folyamatosan a hangmérnök idegeit próbálgatta a megszólalással kapcsolatos igényeivel, aztán egy idő után ráunva a dologra, kikapcsolta az erősítést, félreült a mikrofontól, megkérdezte, hogy halljuk-e, és minden ketyere nélkül játszott el pár dalt. Azért erre már a hátul beszélgetők is elhallgattak...
  
  A DST nótákon kívül olyanoktól játszott feldolgozásokat, mint Hendrix (külön elnézést kért, amiért egy „Stratocaster song”-ot nem Stratocasteren játszik el...), Jethro Tull, vagy Led Zeppelin, de elővett néhány számot egy amerikai bandától, bizonyos Psychotic Waltz-tól is... Legendás régi zenekarának olyan hátborzongatóan fantasztikus szerzeményei csendültek fel, mint az I Remember, a Locust, illetve pontként az i-n a Perfect Symmetry tagjaival közösen a maga tökéletes teljességében előadott Morbid. Ez volt a záródal, és jobban semmi sem illhetett volna ide: egyrészt ezután már kár lett volna bármibe is belekezdeni, másrészt remekül előrevetítette, mi is történik majd augusztusban a Summerground fesztiválon, amikor a teljes Dead Soul Tribe lép színpadra. Már tavaly a Mega Pubban is fergetegesek voltak, de csak a „törzsközönségüknek” játszottak, most azonban egy fesztiválos koncerttel mindenkit le fognak venni a lábáról, aki arra jár!
  
  A már így is kerek este nem ért véget ennyivel: jött a Nemesis, és megmutatta, hogy még egy ilyen lenyűgöző és rabul ejtő produkció után is képesek megfogni az embert. Ugyan eleinte nehezen álltam rá a dologra (szinte lehetetlennek tűnt szabadulnom Devon előadásának hatása alól), ahogy sorjáztak a jól ismert dalok (December ajtaja, Arc nélküli ellenség, Belső tűz, Négy tükör, Predesztináció és társaik), lassan mégis megadtam magam nekik. Sűrűn koncertező bandáról lévén szó, nem hiszem, hogy bármelyik érintettnek is ecsetelnem kéne az egy szóval is (profizmus) nyugodtan jellemezhető élő tevékenységüket, az új basszusgitárost azonban illik bemutatnom, hiszen ő (legalábbis Nemesis-tagként) itt debütált. Krecsmarik Gábor személyében ismét emberükre akadtak: újoncsága ellenére nemcsak kikezdhetetlen pontossággal, de szemmel látható örömmel és magával ragadó elánnal játszott hangszerén. Koncertjüket, s egyúttal az egész estét is a Deep Purple Burn című klasszikusának feldolgozásával zárták, és engem épp olyan lelkesedéssel töltött el az örökérvényű dal ezen interpretációja, mint két héttel korábban a Wigwamban a magától Glenn Hughes-tól és veterán társaitól hallott verzió. A Nemesis megérdemelten a legnépszerűbb magyar progresszív metal zenekar.
  
  Ez a felejthetetlen este megerősített abban, hogy a Dead Soul Tribe vagy Devon Graves kedvéért a világ végére is elutaznék, szerencsére azonban nem kell messzire mennem, sem sokat várnom, hogy újra hasonló élményben legyen részem. Legnagyobb örömömre nem azzal kell zárnom soraimat, hogy remélem, hamarosan újra hazánkban üdvözölhetjük Devont (és zenekarát is), hanem a ténnyel: augusztus 20-án Dead Soul Tribe a Summerground fesztiválon!



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 programajánló: 
2019. augusztus 28.
Woodstock 50 - Hungary Festival
2019. augusztus 30.
A hot jazz virtuózai - The Rollini Project
Először rendezik meg a New Millennium Nemzetközi Kamarazenei Fesztivált és Mesterkurzust
 a rovat legfrissebb cikkei: 
FEZEN 19´
Iggy Pop
Rockmaraton 2019 - 2. rész
Rockmaraton 2019 - 1. rész
EFOTT ´19
Steel Panther, Atomic Playboyz
Dead Can Dance
Whitesnake - Flesh & Blood World Tour 2019
 kiemelt 
Evanescence szeptemberben Budapesten
  
A legújabb európai turnéja keretében, Budapestre is ellátogat az amerikai Evanescence zenekar, 2019

Human Target EU/UK Tour 2020- Thy Art Is Murder, Carnifex a Barba Negra Music Clubban
Maxxwell; CoreLeoni (Leo Leoni-Gotthard) a Durerben
Mustasch, Motorjesus, Dynamite a Durer kertben
Hammerfall Budapesten - World Dominion Tour 2020
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 emily blunt    flynn    demjén ferenc    bérczesi róbert    chris hemsworth    tolcsvay lászló    leander kills    puf    kylesa    in extremo    tom stormy trio    secrets of the moon    viharsziget    abnormality    morgoth    heaven steet seven    aws    julio iglesias    deals death    józsef attila    tristania    kings of leon    orden ogan    mission: impossible 4    rubicon  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2019 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!