A koncertek szempontjából már-már mesébe illő március végére is jutott egy szenzáció: a Living Colour budapesti fellépése. Az évekig tartó hallgatás után újjáéledt banda az örömteli összeállást követően megjelent Collideoscope turnéjával eljött Magyarországra, és megcsinálta a happy end-et a hónap elején az Opeth által megkezdett történethez. Pedig eleinte kétségesnek látszott a végkimenet: a kapunyitáskor a nagyérdeműt csak néhány lézengő képviselte. Mire azonban színpadra lépett a kvartett, jóra fordult minden: a szépen egyenletesen szivárgó közönség kellemes tömeggé duzzadt, a Living Colour pedig laza két és fél órában bemutatta, miért is bőven elég, ha előzenekarok nélkül, egyedül lépnek színpadra. Azért, mert teljesen felesleges lenne bármivel is köríteni, kiegészíteni vagy előkészíteni azt, amit Living Colour-nek hívnak. Abban ugyanis egymagában benne van annyi minden, hogy amúgy sem győzi az ember kapkodni a fejét, kézben tartani az állát, és amikor visszagondol rá, hogy mi minden is történt a két és fél óra alatt, még azon is elcsodálkozik, hogy egyáltalán ilyen rövid időbe belefért az egész. Akár zeneileg, akár hangulatilag, akár emberileg nézve a dolgot.
Mi fért tehát bele ebbe a két és fél órába? Az esszenciája annak, amit a Living Colour képviselt és képvisel. Az, ami miatt annak hívják őket, aminek; az, amiért benne van az új lemezük címében is az utalás a kaleidoszkópra: a határokat nem ismerő, végtelenül színes, de mégsem harsány, hanem éppen hogy harmonikus összképet mutató zene. Volt itt a szó legszorosabb értelmében vett sláger (Cult of Personality), „tüskésebb” darab óriási jammeléssel (Sacred Ground), kristálytiszta, egyszerűségében gyönyörű dal (Flying), dob-bőgő felállásban előadott nóta az Asian Dub Foundation-t megszégyenítő zenei alapokkal és George Bush terrorizmusáról értekező szöveggel. Volt elképesztő dobszóló sampler alapokra, közönségénekeltetés (vagy -ordíttatás: Elvis is Dead), elektronikával vegyített modern rock (In Your Name), ökörködés a jamaikai színekben pompázó, rasztákkal díszített sapkában nem éppen kívánatos testét ringató turnémenedzserrel, hard rock, reggae, dub, funky, meg amit akartok (akartunk). Voltak régi dalok (pl. Glamour Boys, Time´s Up, Ignorance is Bliss) és velük teljesen egyenértékű újak (Operation Mind Control, A ? of When, stb.). Sőt, volt kisebb incidens is: egy magát túl jól érző rajongó előbb a koncertet nem Darkest Hour-módra élvezni próbálókkal, majd a biztonságiakkal és a zenekarral is kénytelen volt egyeztetni a szórakozásról kialakított álláspontját. Azt megértem, hogy nem vagyunk egyformák, de azt az életben soha nem fogom megbocsátani ennek a jógyereknek, hogy miatta félbehagyta a csapat az A ? of When-t, ami pont az egyik kedvencem. Ez az egész persze egy légypiszoknyi dolog ahhoz képest, amivel a Living Colour elhalmozott azon az estén, úgyhogy inkább legyen is róluk szó.
Az érem egyik oldala az, hogy zenészfenoménekről van szó, akiket nem lehet hasonlítgatni senkihez, mást hozzájuk meg egyszerűen nem szabad. A koncert előtt elkezdtem számolgatni a gitáros Vernon Reid mikrofonja mögött U alakban elrendezett pedálokat, de nagyvenvalahánynál inkább feladtam a dolgot. Átkalandozott hát a tekintetem Doug Wimbish bőgős területére, ott azonban már neki sem kezdtem a fenti műveletnek. Ő ugyan valamivel alulmaradt Vernon-nal szemben a torzítók számát nézve, viszont 8 darab basszusgitárt használt, plusz egy elektromos nagybőgőt. A dobos Will Calhoun szerelésével kapcsolatban pedig még mindig nem tudom kiverni a fejemből a kérdést, hogy mi a fenéből is készültek azok az átlátszó neonzöld meg -piros színű cinek. Aztán a teljes hangszerparkhoz tartozott még két laptop is a széleken, amikről valószínűleg a Marsra szállás is levezényelhető lett volna. Eddig a „száraz” tények. Az éremnek azonban van másik oldala is, és az értékét ez jelzi igazán. Ez pedig az, hogy ezen az őrületes felszerelésen nem valami öncélú őrjöngést vezettek elő, hanem szívből jövő, finom csavarásokkal, improvizatív részekkel, izgalmas szólókkal fűszerezett örömzenét. Nem ragadtak hozzá a kütyüikhez, nem a pedáljaikat nézegették, hanem mozogtak, pörögtek, s végig ott volt a szemükben, hogy az élteti őket, hogy játszhatnak, meg az, hogy a közönség micsoda kitörő lelkesedéssel reagál, és nem az, hogy milyen sok eszközt használnak. Mert ezek tényleg csak eszközök, a Living Colour pedig az emberről szól: arról a négyről, aki zenél (az énekes Corey Glover az előzőekben kimaradt, mert az ő eszköze egyszerűen az aranyból öntött torka, de énekesként ugyanolyan zseni, mint a többiek a hangszereiken), és arról a rengetegről, akik hallgatják ezt a zenét.
Akik hallgatják, azok pedig a banda nevéhez és zenéjéhez méltóan színes társaságot alkotnak: popzenésztől metalmuzsikusig, tizenhatévestől negyvenesig, elborult zenerajongótól a zenekart a klipek révén megismerő MTV-nézőig, Entombed-pólóstól a divatdiktátorig mindenkivel lehetett találkozni az A38 gyomrában, és még ennél is jobb volt látni, hogy (majdnem) mindegyikük egyforma örömmel, felszabadultsággal tudott együtt bulizni a Living Colour-rel. A távozást azért annyira nem kellett volna elsietni: a pár perc alatt, amíg a színpadról levonult zenekar kérette magát, jópáran elhúzták a csíkot, kimaradva így a ráadásban a Hendrix-féle Cross Town Traffic-ből kibontakozó What´s Your Favorite Color?-ből, de azért még így is rendesen harsogott a publikum felől a kérdésre adott egyértelmű válasz.
Elképesztő, hogy mi minden történt ezen a koncerten, olyan kiadós, olyan ámulatba ejtő volt, hogy egyes pillanatai még napok múlva is ott motoszkáltak bennem. Utána egész héten Living Colour-dalok jártak az eszemben, és azóta is kísér az az érzés, amiben benne van az egésznek az öröme, és az a tudat, hogy gyarapodtam tőle, több lettem, jól esett, sőt hasznomra is vált. Ez az, ami miatt újra szeretném átélni. Ugye lesz rá módom?
16:15
