beszámoló [koncert]  2004. április 26. hétfő   15:46

nincsen hozzászólás

  Egészen különleges élménynek lehetett részese az a maroknyi ember, aki ezen a vasárnapi napon nem sajnálta a fáradságot és ellátogatott a Vörös Yuk-ba. Jóllehet Ska Jamboree-ként volt meghirdetve az esemény, amit a skót Terminal Blue kerekített belőle, az magasan fölébe kerekedik a zenei stílusok bármiféle kategorizálásának, de a koncertekről alkotott hétköznapi fogalomnak is. Ne szaladjunk azonban a dolgok elébe, hiszen a három magyar fellépő részéről igenis összeállt az a bizonyos Jamboree, még ha nem is vegytiszta, de mindenképpen markáns ska-hatásokat magukon viselő előadások formájában.
  
  Már az estét nyitó Skambulance sem 100%-os ska zenét játszik, inkább valahol félúton vannak e stílus és a punk között, amit bizonyít az is, hogy Rancid- és Specials-feldolgozásokat is hallhattunk tőlük. Nagyon fiatalok, bőven van még hova fejlődniük, főleg a szövegek terén, amik egyelőre még inkább infantilis, semmint humoros módon feszegetnek olyan témákat, mint a tűzoltók vagy a szuperhősök élete, netán egy depressziós légy lelki bántalmai. A zenei oldal egyébként nem rossz, de lehetne még sokkal jellegzetesebb is. Néhány embert minden esetre már így is sikerült táncra perdíteniük, alkalmasint még a saját szájharmonikásukat is, aki, ha épp nem volt fújnivalója, lejött a színpadról egy kis bugira.
  
  A Skalambo kutyája zenéjébe is sokkal több minden fér bele, mint kizárólag a ska, náluk azonban egyértelműen szándékos és átgondolt a dolog, és jól is sül el, érett, kerek dalok formájában jut kifejezésre. Köszönhető ez a kreativitás egyértelmű meglétén túl annak is, hogy kiváló tudású zenészek alkotják a csapatot, akiknek nem esik nehezére gördülékenyen hozni akár egy Angelo Badalamenti szerzeményeire is emlékeztető, jazz-es betétet sem. Legkönnyebben talán úgy írhatnám le a muzsikájukat, mint a ska és a régi, innovatív alternatív bandák zenéjének egyfajta keverékét. Ironikus szövegeik és fanyar humorú előadásmódjuk remekül illik ehhez a muzsikához, egy szó mint száz, abszolút figyelemre érdemes banda a Skalambo kutyája, izgalmas színfolt a hazai zenei palettán.
  
  jutni.

  A Testi egyenleg aztán tényleg kedvére tett a rongylábúaknak! (A legtöbben rájuk is voltak kíváncsiak.) A képlet egyszerű: fergetegesen jó dalaik vannak, tele a legjobb dallamokkal, szólókkal, ötletes rímekbe szedett, tényleg poénos szövegekkel, mindez pedig profi és vidám, laza előadók kezében, akik olyan gördülékenyen, spontán módon tálalják ezt a pompás talpalávalót, hogy arra tényleg minden végtagnak moccannia kell! A saját nóták mellett persze nem hiányoztak a Ska-P dalok sem a repertoárból, a tisztelt publikum pedig rendületlenül ropta, akármi is került terítékre, és ebben teljesen igaza is volt. Nagyon bízom benne, hogy rövid időn belül messzebbre jut a Testi egyenleg, szerintem nagyon jól mutatnának nagyobb színpadokon is (a Zöld Pardont főleg el tudnám képzelni velük nyárestéken), de egyetemi-főiskolai bulik fellépőinek is javasolnám őket. Egyébként pedig helyszíntől függetlenül mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, vadássza a nevüket, látogasson el a koncertjükre, aztán induljon a tánc!
  
  A Terminal Blue-ról már a koncert legelső percében kiderült, hogy nem egy hétköznapi zenekar. Amikor megjelent a színpadon egy tetőtől talpig narancssárgába öltözött, napszemüveges alak, és hihetetlen mozgással kísért gitározásba kezdett - a többi jelenlévőhöz hasonlóan - nem tudtam, sírjak, vagy nevessek. A többi tag felbukkanása nemhogy oldotta, inkább tovább fokozta a kíváncsisággal vegyes megrökönyödést: előbb begörgettek a színpad elé egy hatalmas olajoshordót, aztán partvist, seprűt ragadva nekiláttak kitakarítani a nézőtéren. „Ebből mi lesz?” - szerintem nem csak nekem futott át a fejemen a gondolat ezekben a pillanatokban.
  
  És ami lett belőle: az egyik legkellemesebb és legnagyszerűbb meglepetés, ami általam addig nem ismert zenekar koncertjén valaha is ért. A Terminal Blue zenéje annyira sokfelől építkezik, és mégis olyan egyértelmű, egységes, hogy kifejezetten nehéz elmondani szavakkal, milyen is valójában. Azt gondolom, ez már eleve egy nehezen megközelíthető szint a zenélésben: olyan egyéni, eredeti, újszerű muzsikát teremteni, ami nem innen-onnan összehajigált stíluselemek kutyulmánya, hanem valami egészen természetesnek ható és mégis páratlan, nagybetűs Zene.

  A Terminal Blue-ban éppúgy ott vannak a pszichedelikus zenék experimentális törekvései, lebegő hangulatai, mint a legjobb indie bandák szenvedélye (játékmódjuk is az ilyen zenekarok magával ragadó fellépéseit idézte), enyhe jazz-es beütések, kifejezetten súlyos elemek, alternatív felhangok, és még ki tudja, mi minden. Talán eleget elmond róluk az, hogy éppen akkor, amikor valaki megjegyezte két szám között, hogy „ebben a zenében semmi ska nincs”, az énekes bejelentette: „Most táncolhattok, ha akartok”, azzal hátrament dobolni, az ütős meg előre jött szaxofonozni, és elnyomtak egy akkora ska-nótát, amire minden jelenlévő pepitaszívű elégedetten csettintett. Hangsúlyozom, hogy ezzel együtt sem lóg ki sehol a lóláb, tökéletesen érthető és feldolgozható, amit tőlük (és csak tőlük!) hallhatunk. Talán annak köszönhető, hogy organikus egységet alkotnak zenéjükben a legkülönbözőbb hangulatok és témák, hogy mindent szerényen, mértékletesen adagolnak, kerülik a hivalkodást.
  Egyszerűbben megfogalmazva: belőlük ez jön, ők így zenélnek, máshogy valószínűleg nem is tudnának és nem is akarnának, mert ez van a szívükben. Ugyanis ez a zene pontosan onnan jön. És ennél fogva súlya van, komolyan kell venni, oda kell rá figyelni. Ráadásul érdemes is, hiszen olyan dolgokra akarják felhívni a figyelmet, mint a kommunikáció, az emberi kapcsolatok fontossága, a rasszizmus értelmetlensége és veszélye, és részükről ez nem csak üres papolás. Amellett, hogy a zenéjüket is áthatja ez a (fontos megjegyezni, hogy minden kényszerítő erő nélküli, inkább elgondolkodtató, mintsem tolakodó) „felkiáltójeles” hangulat, a fellépéseiken is megtesznek mindent, hogy kifejezésre jusson a véleményük, hogy létrejöjjön a kommunikáció a közönség és a zenekar között, hogy több legyen az egész egy hagyományos koncertnél. És több is, de még mennyire!

  Hisz hol látunk még olyat, hogy az énekes, hangosbeszélőbe szónokolva lemegy a színpadról és körbejárja az egész klubot, beleértve az ivót és a nézőteret is? De hasonlóan meglepő jelenet volt az is, amikor a színpad előtt termett egy srác (aki egyébként egy-két számban zenélt is velük), és elképesztő zsonglőrmutatványba kezdett, vagy amikor a gitáros - némi ökörködést követően - nekiállt egyszerre két furulyán játszani, az egyiket a szájával, a másikat az orrával(!) fújva. A csúcs azonban még csak nem is ez volt, sőt nem is az, hogy a vége felé előkaptak egy jókora kartonpapírt, rajta az éppen játszott szám refrénjével, hogy mindenki együtt énekeljen velük, hanem a legutolsó dal befejezése, amikor a már emlegetett olajoshordót betolták a nézőtér közepére, kiosztottak vagy hat-nyolc pár dobverőt a publikum között, és belekezdtek egy hipnotikus, sulykoló témába... Ezek után nem is csoda, hogy a kezdeti döbbenetet szenzációs zenéjükkel és előadásukkal szépen lassan lelkesedéssé változtatták, ugye? Még egy adalék azzal kapcsolatban, hogy mennyire komolyan veszik, amiről beszélnek: nem volt hagyományos merch-pultjuk sem, ehelyett inkább a koncert végén mindegyikük megmarkolt néhány cd-t és egyenként mindenkinek felkínálták őket. Kaptam az alkalmon, és nem is bántam meg: lemezen pontosan olyan izgalmas és zseniális a Terminal Blue, mint élőben.
  
  Ez a koncert is azt bizonyította: megéri járni az undergroundot, ellátogatni akár „látatlanban” is egy-egy koncertre, mert fantasztikus meglepetések érhetik az embert. Ezentúl, ha tökéletesen szabad, intelligens, innovatív, vagy különleges rockzenéről hallok, a Terminal Blue neve mindig eszembe fog

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: