Késő volt, aratott egy régi ismerős: A Fájó Emlékek Ura, Bevilágította a sírkertet a Hold, Ezüstbe bújt a kis kupola.
Mozdulatlanok a falevelek, szélcsend volt, (Halkan ütötte el az óra az éjfélt), Szerette, ahol nyugalom honolt, És a padon ült, aki már nem remélt.
Apró neszek, zöld villanások Csalták elő ősi látomását, Sok régi esték, tipródások Várták lelkének száradását.
Egy pipa parazsának fényében Meglátta Őt, az Igazságot, Aki immár legyőzte szerelmében A reszkető tisztaságot.
A keresztek tövében sok halott virág, Szürke rózsák, fonnyadt szirmok Sikították az éjbe az elmúlást És ontották feléje a szitkot.
Nem mozdult ő se, Aki végül hajnalig maradt, A súlyos vaskapu megmozdult, És megölt egy kis madarat
Enyészet
Lassan arat az enyészet, Fáradt fogas ring kinn a szélben; Mégsem nyugszik a természet: Élet zeng a deszkák közti repedésben.
A vidéki ház most megint csendes, Az ősi lármák zaja elcsitult, November összes könnye az ereszen verdes, Egy elszáradt virágszirom a földre hullt.
Egyedül a vidéki házban, én És az apró rovarok, pókok. Lármáznak. A falvédőből kezek nyúlnak át felém, Már nem segítői a letűnt láznak.
Az ódon kályha lángjai közt Kiviláglik arcod ritka sugárerdeje, Fénye boldogságban füröszt, Árnyéka simogatva borul fejemre
Kihűlt a vasajtó, véget ért a tünemény, Elhamvadtak az utolsó szikrák, Nem izzik többé sem fa, sem remény, Eltűntek a nyári éjszakák
Most, hogy véget ért a varázs, És szertefoszlott az emléke végleg, Emléke fáj, mint egy kígyómarás, Amikor a ködös hegyek fölé nézek
S a kis vidéki ház tovább hallgat, A párkányról engem néz egy kiszáradt szitakötő, A teraszon tovább reped a vakolat Illatát, hangját, lényét elmossa az idő
Utolsó zuhanás; Hiányod
Utolsó zuhanás
Még utoljára körbenézel, Agyadba vésed a képeket, formákat, Még egy nagyot lélegzel, És magadba szívod az elmúlt órákat. Lehunyod szemed. Kilépsz innen, Bele az ismeretlen és rettentő jövőbe. Végzeted belülről sejted. Kezed a kilincsen, Ha tehetnéd, kidobnál mindent örökre. Szokatlan hangulat lesz úrrá rajtad, Lépned kell, pedig nem akartad. Felgyorsulsz, mint egy zuhanó meteorit: Egyre gyorsabban elégnek hajdani vágyaid. Beleolvadsz a végtelen sötétbe Kapaszkodnál, de csak kezed szorul ökölbe. És újra markolja a semmit, Az elpárolgó reménytelit. Elindulsz le a lépcsőn, Vákuumban kell immár élned, Leforrázva lépsz; érted már, csak későn, Hogy többé nem szabad remélned. Még egyszer körbenézel, Megérintesz egy téglát, És mindentől búcsút veszel: Indulhat a magányos színház.
Mint egy tavat a vihar, Mint homokot a forgószél, Hangod újra felkavar, Lelkem megint könyörög lelkedért.
Mint halott katicabogár A kifeszített víztükör felszínén, Úgy sodor tovább engem a dagály A kegyetlen Balsors tengerén
Nem mesepalota, nem sziklakert, Nem is virággal teli rét Életem. Törvénye ránevelt: Itt élet vagy halál a tét.
Igazad volt, s utolért átkod: Higanyban lépek, vákuumban élek. S most megbélyegezve térden állok És csak a Pokolnak a szemébe nézek.
Hiszen nem változik semmi, S mégis minden más; Megpróbáltam elfelejteni, De egy új évszak: egy újabb csapás.
S e kristálytiszta órán, elporladt vágyakon Ráébredtem létem végső értelmére; Egy gondolat keze pihen a vállamon: Vesztesek: álljatok az útból félre!
A tükörszobában
Versenyt futok magammal, Próbálom túllépni árnyékomat. Mihez kezdjek most a ledőlt falakkal, Hova temessem az eltört szárnyakat? Versenyt futok magammal, Tükörszobába lépek, Üveglapok repednek halkan, Többé már semmitől nem félek. Forgok a tengelyem körül, Ördögi kacaj tör elő belőlem, Az idő hozzám képest eltörpül, Egy távolodó csillag e ketrecben. Ez az utolsó tánc: finom és légies, Millió mozdulat a tükrökben, Egy pillanattá olvadt végtelen és véges: Millió szem néz le rám: Bennük kihűlő értelem Őszrianás
Hidegebbek az éjszakák, A napsütés már bágyadtabb, Feledésbe merülnek a séták, Arcpírod emléke sápadtabb.
Újra egyedül a hideg lepedőn, A tűzfalon hosszabbak az árnyékok; Vízszintesen is csúszok a lejtőn, Előttem ismeretlen tájékok.
Dúl a vénasszonyok nyara, Selyemszellő ölel körül, Mindent megértettem ma, Mától Góliát is eltörpül.
Minden csoda három napig tart, De a fájdalom tovább. Örökké. Álmomban érezhetem csak a kart, Mely nem karol át többé.
Bezárultak a körök, Végigjártam minden utat, Vihar készül, az ég dörög, Lezárom a múltat.
Falak vannak mindenütt, Áthatolhatatlanok. Temérdek sóhaj nekifeszült: Hiába. Láthatatlanok.
Nincsen más kiút, Csak az az egyetlen; Nem folytatódhat az út Nélküled szerelmem
Beléptem a mézarany őszbe, Óvatosan megyek már, hisz tart még a rianás; Neved vésem egy fatörzsre, S a zizegő avar hangját elnyomja a sírás.
Időugrás; Kilépők
Időugrás
Fussunk, essünk túl rajta, Mielőbb! Sietessük múlását A gyilkos időnek.
Jussunk túl az egészen még ma, Érezzük komor fenségét A hideg sírkőnek.
Bukjunk végre túl már, Ezen a kontár színházán, A szótlan űrnek.
Ma olcsón elvihetsz Halál, Vigyél mindent. Nem sajnálnám Az elmúló szépet.
Dobj csak oda silány alamizsnát Az utadba tévedőknek: Hamis szerelmet.
Akasszad le nyakadból, Amit naponta magadra veszel: A bűnös keresztet.
Mossad le arcodról, Amit szégyelltél ezerszer, A sós esőcseppet.
Gyerünk! Futás, nagyobbat lépj, Csak előre nézzél, érezd és lásd A nyirkos véget.
Szakítsd át a szalagot, s ne félj; Míg zihálva célod eléred, hallod jajszavát A balga közönségnek.
Várj némán, fújd ki a levegőt, S örvendj méltósággal. Üdvözöljed Az áldásos percet
Kilépők
Nem kaptak több esélyt, Elegük lett. Feladták. Unták már a sok mesét, Kiitták életük méregpoharát.
Ellöktek megannyi segítő kezet, Nem vártak már több Csalárd fényt, bölcs intelmet, Hazugságot maguk előtt.
Eldobták, mint egy üveggolyót, Szélsebesen repültek Repesztették a levegőt, Fodrozták a folyót és a felhőket.
Süvített a szél, tehetetlenül zuhantak Elhagyatva. Nem volt senkijük. Régóta már egyedül száguldtak, Számtalan üveggolyó repült mellettük.
Meghagyták nekik a vigaszt S valaki vadul vihogott; A sok sebről letépték a tapaszt, Hadd lássák a szégyenfoltot!
Egyáltalán nem tétováztak, Semmi sem tartotta itt őket, Csak fohászkodtak az Odaátnak, Hogy engedje be az újabb kilépőket!
Aranyszívű alkonyat; Bűvös határ; Az Éj Hangja
Aranyszívű alkonyat
Mindannyian itt vagyunk, A végtelen hideg ég alatt, Egyszer mind meghalunk, A maja fátyla akkor elszakad.
Mint egy villanykörte, Mely felragyog, mielőtt kiég, Mint egy meglőtt madár röpte, Akit megölt a sebesség.
Ne habozz, ha menni kell, Csak bátran lépj előre. Ne törődj már semmivel, Nevess rá hegytetőre!
Most neked szaval a csönd, És torkod kicsit elszorul; Az őszi szél álmaiddal elsöpört, Egy keret nélküli kép elvonul.
Gyűjts össze mindent, Semmit se hagyj ki. Öltözz, Ölelj át ismerőst és idegent, S emelt fejjel költözz!
Néhány morzsa a kezdőknek, Kik utánad jönnek még Marad itt. Az eget fürkészed: Még gyönyörű égszínkék...
(Ne félj hát, ha eljő a pillanat, Töröld meg könnyes arcodat! Légy hálás, ha majd elragad Az aranyszívű alkonyat)
Bűvös határ
A remény bordó hiánya az őszies szélnek, Gyertyát gyújt a citromsárga Feledésnek.
Körös-körül tökéletlen testek Eltévednek a sötétben, Rosszul lépnek, elesnek, Remegnek a fák tövében.
Füstillatú ködben nyíló Fehér liliom, pipacs, tavirózsa, Áldásukat szórják a mindent lezáró Fekete koporsóra.
Megannyi csodája az éjnek, Nádsuhogás és szentjánosbogár Tudom, hogy semmi nem ment meg, Már pirkad: indulnom kell korán.
Kitárom lelkem súlyos kapuit, Mert elkövettem a legnagyobb hibát; Összeszedem a boldog percek hamvait, Hogy átlépjem a bűvös határt.
A folyó felett elborul az ég, A sirályok rikoltoznak, Amit tettem, arra nincs mentség, S a démonok végre elragadnak.
Az Éj Hangja
Nézem, ahogy az Éj fekete leple Lassan betakarja a várost. Érzem, ahogy az Éj sötétje Csendben rabul ejt most.
Betakar jótékony szárnyaival, Nem kérdez, s nem akar. Az őszben édes illat kering: Az Elmúlás Lehelete az.
Amíg parázslik az Éj, S távolban lobban egy láng, Addig folytatnom kell még: Míg utolér a Halál.
S én folytatom az utam a semmibe; vadul vágtatva Állaton, emberen át; Hosszú teleken, nyarakon keresztül, Míg elérek Hozzád.
Mert míg parázslik az Éj, És lobban az a láng Bár a lelkem a holnaptól fél, Mennem kell tovább
Hamarosan megvirrad, És szertefoszlik a sötét lepel, A mécses-mágia elillan majd, De fénye helyetted is átölel.
Búcsúztató; Ami állandó; Tegnap, Ma, Holnap
Búcsúztató (Emlékeknek élni)
Simítsd meg haját, Most szorítsd a kezét, Töröld le homlokát: Hamarosan átlép.
Nézd csak sima arcát: Rajta már ránc sincs; Készítsd a gyertyát, S ha fáj is: ne sikíts.
Nem látsz több barázdát, Arca szép s nyugodt. Lassan bezárja szíve kapuját S eldobja a kulcsot.
Megemelte kalapját Tél-herceg, S megrázta a kietlen tájat. Varjúhang kínozza a csendet, Hópelyheket olvaszt a bánat.
(Csak az emlékeknek élt. Már csak néha enni, És inni kért. S Istent: mielőbb elmenni.
Fázott, begubózott. Bámulta a szürke felleget. Szeme becsukódott. S nem érzett többé szerelmet.)
Ami állandó
Csak a változás az, Ami örökké állandó. Csak a serkenő gaz Ami folyton elszáradó.
A soha nem szűnő harc, Ami örökké állandó; Az iszapba süppedő arc, Minek szépsége múlandó.
Csak az ingázó lélek, Amit néha elkerül a manír; Csak a kibillenő mérleg, Ami mindig stabil.
Csak a havas domb, Aminek képe belém égett, Csak az átölelő karod Zúzta szét e képet.
Az örökös pusztulás Ami soha nem változik, S a lidérces látomás Ami ébren is álmodik.
Epilógus Egy újabb fejezet lezárult, Azt hiszem ez volt a végső. Az igazság karja kitárult - Korán van még, De már túl késő. Fotók, melyek fiókokat töltenek meg; Hangok, melyek szíveket emésztenek. Elpárolgó könnycseppek. Felöltözök ünnepekhez Bárányfelhőkbe burkolózok, Mosolyt vágok fényképhez, S bizarr grimasz leplezi, Hogy belül zokogok. Állok lenn a parton, Naplementében, Sétálok az aranyhídon, Gyászruhában, Feketében
Tegnap, Ma, Holnap
A Ma is meghalt a Tegnap után Az éjbe fordult csendesen, Te is csak egy néző vagy csupán Érzéstől, gondolattól mentesen.
Újra darabokra hullsz, Szóródsz egyre szerteszét, Karod a lelked után nyúl És széttöri megint az estét
Már nem értesz semmit: Gondolatod az űrbe veszett; Már nem érzel semmit: Minden vágyadat érdes bánat temet.
Tavaszi napsugár, csók-meleg Rajtunk már nem segíthet; Hosszú nyári esték, tücskök Nem feledtetik bűnünk.
A Holnap is meghal azután, De fial majd újakat, S kergeti őrületbe egy zord pusztán A szerelmes ifjakat.
Tűzijáték; Ámítás és igazság; Csak éljen!
Tűzijáték
A fárasztó nap után Hazaérkeznek Az újdonsült Szerelmespárok. Szájuk egymást keresi, Sután. Mert félnek. Elkezdődnek a hamuban sült Szokások. Gyertyát gyújtanak Az őszi holdfénynek; Sír az ördög, gurulnak A viaszcseppek Ruha bomlik, sóhaj szakad, A nap gondjai elrepülnek. Ezek minden szépet bemocskolnak: Vadul üzekednek. Felragyognak az égen A megfáradt csillagok, És feláldozzák egymást E boldogtalan fiatalok! Újra és újra felsikít az ég Az ablakon át beszakad a A mindenkit túlélő sötétség! Férfi és nő már alszanak Újra és újra felsikít az éj. Ki tudja miről álmodnak? Mára kihunyt a tűzijáték, Holnapra jön egy újabb nap Újra és újra felsikít az éj, Végetért a leggonoszabb rituálé! Senki sem tudhatja még Az élet ajándéka szebb-e, Vagy a Halálé
Pár lépés Pár lépés csak, De mérföldeknek tűnik. Felcsillan a Nap A plafonon, majd Eltűnik. Kaján mosoly az arcomon, Most vége mindennek. Kulcszörgés az ajtómon: Jól tudom, Értem jönnek. Pár lépés csak, S megtalálom őt, Az egyetlen Igazat; És nem menthetem már A megmenthetőt. Pár lépés csak, Pár pillanat, Semmi ez a világ, Múló álom. Utoljára láthatom Hogy kel fel a Nap
Ámítás és igazság
Azt mondják, bátraké a szerencse, De a szerencse forgandó, Azt mondják a gyengék elhullnak, De hisz mindenki halandó.
Te voltál az ok s okozat, Válaszom sok-sok miértre, S lettél végül a kárhozat, Vaspánt a koporsófedélre.
Azt mondják, az Idő meggyógyít, Begyógyíthat minden sebet, De a heg nyoma nem kopik, S elcsúfítja lelkemet.
Te voltál az életfonál, Amire álmaimat fűzhettem, Oltalmazó öled a mentsvár, Ahova fejemet temettem
Azt mondják, előre kell nézni, Még a szokás rabja vagyok; De amiről nem lehet beszélni, Arról inkább csak hallgatok
Csak éljen!
Az ég ráborul, Zápor veri testét, Egy csípős gondolat feljajdul, S az égnek tárja tenyerét.
Nem számít hol volt, S hogy mit tett, Nem számít a múlt: Érzése győzött az Ész felett.
Egymagában áll, Ott, ahol illatoztak orgonák; Csak az számít, hogy tovább lépjen, Azt akarják, hogy csak éljen!
Nem számít hova megy, Hogy kihez, s miért: mindegy. Nem számít, hogy reménye sincsen, De elvárják tőle, hogy éljen!
Az ég ráborul, Könny fullasztja lelkét, De mielőtt elindul, Az égnek szegezi tekintetét
Csillagpor; Éjnek évadján; Kitaszítva
Csillagpor
Csillagok permetje száll mélán, Bordó kínba ringat amott az esti csók. Karomat rügyek sebzik e sétán, Az ezüsthíd tompán ékíti a folyót.
Ma éjjel lerántanám az eget Az összes csillagával együtt, Hogy láthassam, mit rejteget, A csillagporba még mi vegyült.
Szótlan szerelmespár suhan el S macskaméz csurog a gesztenyefán; Megtörik a lélegzetvétel, Rést üt a páncéltestű éjszakán
Férfi és nő már messze jár, Ki tudja meddig még Velem sóhajt a táj, Velem sóhajt már rég.
Hű barátom - a csillagpor szitál, Betömi az ordító lélek-szájakat, Hisz Te már máshoz szóltál, Más hallhatja hangodat
Végtelen ékszer pulzál, Enyém mind, s enyém a harmat, S már nem érdekel mit mondtál, Mert egyszer mindenki elhallgat
Éjnek évadján
Csattanva leesek, letarolva, Mint az összes kuglibábu, Beleég a szó az ujjamba, Durranva dörgök, akár az ágyú.
Mert mást nem tehetek: Hadakozhatok és kérlelhetek, Recsegnek ropogó lemezek, Fohászkodva áttelelhetek.
Vacogó vackomban véres viasz; Sűrű a homály, de meleg A gyertyaláng, mellettem virraszt, Füstjén futnak titkos szekerek
Nincsenek könnyű álmaim. Lemondtam róluk, s tán ezért Vergődök siralmas tájain, Ezért rút, ami pedig szép.
Furcsa koboldok a társaim. Soha nem látott vendégek ők, Hívatlanul jöttek kacér szárnyain A végzetbe kergetők.
Kitaszítva
Nem szóltál, s nem kérted, Hogy kitaszítva a Létbe kelljen élned. Kizökkent a mérleg, Minden nap egy újabb csepp méreg.
S te nem érted, Sorsodat miért kell félned
Reszketve kelsz, reszketve fekszel, Hátha erős leszel még egyszer. Érzed a kínokat, a szenvedést, A reménytelen szerelmet, a lázas vergődést.
S te még nem érted, Sorsodat miért kéne félned?
Nyugodt éveidnek immár vége! Vibrál a levegő, s benne a Gondolat Söpri játékaid félre: Őrült dervisként tombolhat!
S te még nem érted, Sorsodat miért kéne félned?
Még átfut az agyadon Egy baljós sejtés, Valami távoli derengés, Mielőtt mindennel felhagysz: S csordultig bűnökkel egy őszi hajnalon Végleg leroskadsz.
(S most már érted: Sorsodat miért kellett félned.)
Tét nélkül…; Lakatlan esték; Beszélő könnyeid
Tét nélkül
Tét nélkül élni.
- Mit is jelent ez? Semmitől sem félni. Nyugodtan kelsz.
Nem várni a csodát.
Mosolyogni rosszra és jóra; Nem kérdezni az okát Miért és mikor áll meg az óra.
Kívülről látni önmagad.
Nézni másokat is, Nevetni, ahogy halad A sok megtévedt hamis.
Lebegve létezni.
Kapaszkodás nélkül Mindenről lemondani. Egyszer talán megtérül.
Elengedni a múltat és a jövőt.
Elhagyni, ami elveszett. Nem szeretni többé a nőt, Akit szerettél, s aki szeretett
Lakatlan esték
Nyakamra tekeredik az este, Szépen, lassan roppantja szét a csontjaim. Megfojt az éj hideg szeme, Barackfalevelek zizegnek ujjain.
Kinézek az ablakon, Messze, túl az üveghegyen is túlra, A szótlanság szava ül cserép-ajkamon, A jövő-fátylat átszakítja rémítő múltja.
Kár erőltetni, kár feltölteni A képet, melyből kiégtek a színek; (- Valaki ellopta őket?) Azt hiszem színt kell vallani: Fekete-fehérré hűltek ki a fények.
Megérintesz, de én már nem érzek semmit. De hallgasd csak! A Hold szólni akart! Létezni boldogan? Nem, ezt nem engedik, Igaz élted a csók csodájáig tart.
Eliszkol előlem, elfogy az este A füst-illatú; eltűnik, mint a gyertya Vacsorámat a könnyel telt véredények Öntözik e hajnalórán sósra.
S mint nevető csörgőkígyó, Úgy tekeredik rám a lakatlan este; S megint hiába minden szó, Elnyeli őket a kopár, Elmúlás-szagú szerelem teste
Beszélő könnyeid
Hangtalan sírsz a falnak fordulva Sajgó csontjaiddal párnádba kapaszkodsz, Napjaid széttörve, felborulva: Felejted a tegnapot s holnapot.
Feloldódsz a Semmiben, Végül te is azzá válsz; Máskor nem hagynád ennyiben, De most vágyod már a halált.
Megváltást reméltél Naivul és ostobán Túl későn eszméltél, Árnykép után rohantál.
És most már vége. Boldogságod elmúlt, Arcodon izzik a szégyen, Ahogyan lángszívedbe szúrt.
Hasztalan sírsz a falnak fordulva Égő ujjaiddal egy fényképbe kapaszkodsz Terveid széttörve, gúzsba szorítva; Csókjára gondolsz, Amikor eldobod a holnapot
Akinek tetszettek a versek, az a Beszélő könnyek kötetet megvásárolhatja a Last Exit boltban (1081 Bp., Légszesz u. 4. - a Keletitől pár percre).
16:35
