Remekül jöttek össze a dolgok március 26-án a dallamos metal rajongói számára, ugyanis ezen a péntek estén a Wigwamban a műfaj igazi kiválóságai léptek színpadra. Ezek az együttesek pont arra termettek, hogy egy fárasztó hetet lezáró napon (végre nem hétköznap!) egy klubban felhőtlen kikapcsolódást nyújtsanak a közönségnek, és nem is okoztak csalódást annak, aki erre vágyva jegyet váltott a koncertre.
A svájci Crystal Ball tette a dolgát közülük a leginkább sallangmentesen. Lehet azt mondani, hogy az olyan, ezen a koncerten is elhangzott nóták, mint a Forever and Eternally, a Lay Down the Law, a My Life, vagy éppen a Dance with the Devil, nem szólnak másról, mint néhány riffről, szólókról, dögös énekdallamokról. De az is nagyon nagy dolog ám, ha egy együttes ilyen egyszerű módon képes hangulatos zenét alkotni, és ez nekik jól megy. Nem mai gyerekek már, nem gondolkodnak óriási megfejtésekben, ehelyett óriási kedvvel, mosolyogva nyomják a közönség arcára is örömet csaló nótáikat, és láss csodát: a publikum veszi a lapot - ezen az estén a Crystal Ball előadása alatt körülnézve alig lehetett üldögélő embereket látni, annál többeket viszont a színpad előtt. Igazi csapatmunka ez a muzsika, nem az egyéni villogásokról szól, hanem a dalokról, és arról, hogy mindenki - muzsikus és néző egyaránt - a lehető legjobban érezze magát. Ezt a pozitív szemléletet példázta az a kedves gesztus is, hogy az énekes megkérdezte, angolul vagy németül beszéljen inkább, mit értünk jobban, meg persze a rengeteg magyarul elmondott átkötő szöveg, amiknek a megtanulásába - az Axxis frontemberéhez hasonlóan - valószínűleg nem kevés energiát ölt.
Lehet, hogy soha nem jutnak messzebbre az előzenekarságnál (ilyen kaliberű Európa-turnén az se kis dolog!), de ami igény így támasztható velük szemben, annak maradéktalanul megfelelnek, és láthatólag maguk is élvezik jelenlegi helyzetüket. Az utolsó szám alatti csibészkedésénél is tanúi lehettünk ennek: válaszként arra, hogy a dal közben a dobszerelés 60%-át elbontották az ezalatt folyamatosan (persze a nevetéstől fulladozva) játszó ütős kezei alól, gyorsan „bosszút is álltak” a szemtelen csíny kieszelőin, a Pink Cream 69-on: ráadásképpen előkapták a főzenekartól a Keep Your Eye on the Twisted-et néhány verze erejéig. Soha rosszabb bemelegítést külföldi bandától! (Ez május 24-én a PeCsában már garantált, ugyanis akkor UDO-nak is a Crystal Ball nyit).
Az Axxis már némiképpen fifikásabb zenét játszik, remekszabott, változatos, nagy ívű dalokat írnak, amiket otthon is jól esik és érdemes hallgatni, mert tartalmas szórakozást kínálnak. Élő produkciójukat pedig még annak is ajánlanám, aki nem tartja magát a dallamos metal rajongójának, mégpedig azért, mert ez a koncert is megmutatta, hogy mind a műfaj, mind az élő fellépés követelményeinek képesek csuklóból eleget tenni. Engem már az első pillanatban meggyőztek azzal, ahogy bemutatták, hogyan kell tényleg a színpadra „robbanni”. Innentől fogva egy példaértékű élő teljesítménynek lehetett tanúja a zenekart egyébként érezhetően nem túl alaposan ismerő közönség.
Bernhard Weiss nem csak titulusában frontember: jellegzetes, felemelő dallamokra képes hangja mellett mozgása is védjegyszerű, egyúttal üde színfoltja volt a fellépésnek. A fickó humora is a helyén van, ez többször is nyilvánvalóvá vált, például amikor jócskán (ön)ironikus módon konstatálta, hogy „milyen sokan” ismerik őket, vagy amikor a közönségénekeltetésnél a „csak a lányok/csak a fiúk” részbe beleéneklő ellenkező neműekkel kezdett alkudozni azok szexuális identitásáról. (Láthatóan nagyon szereti egyébként a nőket...) A háta mögött pedig egy, mind az egyéni, mind a csapatjáték szempontjából remekül teljesítő zenekar áll, olyannyira, hogy véleményem szerint az este folyamán a többszólamú vokálok náluk működtek a legjobban. Programjukban hangsúlyos szerepet kapott az új, Time Machine című albumuk (olyan dalokkal, mint a Lost in the Darkness, a Wind in the Night (Shalom) és a Battle of Power), de számos nóta került elő a debütáló Kingdom of the Nightról is, a címadó mellett a ráadásban a Living in a World, vagy az akusztikusan előadott Fire and Ice. (E szám alatt egyébként Weiss a színpadra hívott egy lányt a közönség soraiból, aki csörgődobbal és vokálozással segített be a dalba.) Persze nem feledkeztek meg a többi lemezről sem, így bekerült a műsorba pl. a Touch the Rainbow az Axxis II-ról, vagy a Brother Moon és a Stay, Don´t Leave Me című ballada is a The Big Thrill-ről. A turné nevéhez méltóan valóban „dupla headlineres”, hiszen az Axxis is egy teljes játékidejű koncertet adott - tegyük hozzá, hogy megérdemelten és a jelenlévők legnagyobb örömére!
A Pink Cream 69-t 2000-ben már láthattuk a Petőfi Csarnok színpadán, egy fergeteges fesztiválfellépés keretében, ezúttal pedig megmutatták, hogy egy klubbuliból is éppen úgy képesek a maximumot kihozni. A műfaj egyik legnagyobb mesterének számító együttes meggyőzően bizonyította e két alkalommal, hogy a dallamos metal élőben mindkét környezetben jól „mutat”, megállja a helyét, úgyhogy én bármely keretek között szívesen viszontlátnám őket, akár már most is! Hiszen egyszerűen jólesnek a fülnek ezek a könnyen ülő, emlékezetes, önmagukat dúdoltató dallamok, sőt, így, a klub-környezetben szerintem kifejezetten „pihentetően” is hatottak, abban az értelemben, hogy energiával töltötték fel a hallgatót. Milyen dalokról is beszélünk? Olyanokról, mint az új lemezt és a koncertet is nyitó Thunderdome, az ugyanerről az albumról származó That Was Yesterday, vagy a régebbi és újabb keletű klasszikusok sora a Talk to the Moon-tól a Keep Your Eye on the Twisted-en és a Break the Silence-en át a Lost in Illusion-ig. Profi módon válogatták össze a műsort: néhány számmal bemutatták az új lemezt, és a slágerekben bővelkedő múlt is kellő alapossággal idéztetett meg, úgy pörgősebb, mint balladisztikus dalok segítségével, panaszra tehát senkinek nem lehetett oka. Az akusztikus darab nem hiányzott az ő műsorukból sem, tőlük az első lemezes One Step into Paradise-t kaptuk meg ilyen formában.
A rock and roll-gépezet persze náluk is olajozottan működik, mindenki kifogástalanul teszi a dolgát, ezzel kapcsolatban kár is volna szószátyárkodni, hisz nem is tartanának ott, ahol tartanak, ha nem tudnák magabiztosan, ízesen előadni ezeket a kiváló dalokat. A pláne inkább az a dologban, hogy még másfél évtized és milliónyi koncert után is képesek igazi bulit csinálni minden fellépésből, úgy, hogy nem azt mondod a végén, „jó-jó, de minek”, hanem fülig ér a szád. És persze, hogy mindenkinek fülig ért a szája most is az első perctől az utolsóig, meg még jóval tovább is, de főleg és különösen a záró reggae-blokk után, amiben a So Lonely-t és a No Woman No Cry-t vezették elő (még hogy White Men Do No Reggae...!). Nevéhez és híréhez méltó előadással ajándékozta meg a közönséget ez alkalommal is a Pink Cream 69.
Három zenekar is bebizonyította egy este alatt a muzsika eszközeivel, hogy egy dolog lehet éppen annyira jó, mint amennyire alapvető. A Crystal Ball, az Axxis és a Pink Cream 69 is amellett teszi le a voksot, hogy a zene szólhat minden cifrázás nélkül egyszerűen a dallamokról, az általa kifejezhető érzelmekről és a vele okozható örömről, dalok formájában megfogalmazott érveik pedig markánsak és helytállóak. Véleményük pedig szerencsére lelkes támogatókra lel a közönség soraiban, ezért is jöhetnek létre az olyan emlékezetes alkalmak, mint amilyen ez a mostani is volt.
15:15
