Őszintén szólva, erről a napról elég kevés mondanivalóm van. Már tavaly is szimpatikus húzása volt a Rockmaratonnak, hogy a hasonló stílusokban mozgó bandákat nem szórták szét különböző napokon, profitmaximalizálási céllal, hanem nagyjából tematikus napokba próbálták összesűríteni az egyes műfajokat, hogy azok rajongói a lehető legtöbb élvezetet leljenek a koncertekben. Ma is nagyjából hasonló volt a dolog, ez a hétfői nap látványosan a black/death metal, valamint a punkzene rajongóinak szólt.
Mivel én magam semelyik által nem éreztem megszólítva magam, így inkább némi lazítást ütemeztünk be az eddigi több napos zúzás után, szükséges is volt erre egy 10 napos rendezvényen. Szóval a délután nagy részét inkább a strandon töltöttük, ahol persze órákat lehetett marháskodni, labdázni, úszkálni, napozni. Több kutyus is vidáman fürdőzött, labdázott a vízben, akik minden kétséget kizáróan a fesztivál legcukibb látogatói voltak. Viszont nem tudom, mennyire lehetséges őket felügyelet alatt tartani, hiszen a sátrak közé piszkítást a fesztiválozók egész biztos, hogy nem tolerálják (a kutyusok védelmére legyen mondva, sajnos ehhez nem kellettek kifejezetten ők, néhány illuminált kétlábú is kényelmesebbnek látta így intézni a dolgát, nem kevés idegeskedést kiváltva ezzel).
A mai nap elsősorban a svéd vikingekről, a Manegarm-ról, a Shining helyett érkezett osztrák black metal társulatról, a Belphegor-ról és természetesen a black/death műfaj egyik legerőteljesebb képviselőjéről, a Behemoth-ról szólt. A műfaj rajongóit természetesen bőségesen kiszolgálták, akik pedig valami könnyebbre vágytak, azoknak ott volt a Hatóságilag Tilos, Prosectura, Hétköznapi Csalódások. Én meg inkább más elfoglaltságot találtam, illetve a kisebb színpadokon lett volna pár banda, akiket szívesen megnéztem volna, de végül csak a Room Of The Mad Robots előadására estem be. A Tool legrelevánsabb hazai helytartója gyér közönség előtt, de nagy átéléssel adta elő a műsorát. Nehéz közelebbről behatárolni az ő zenei világukat, ezért jelenti a végletesen elvont Tool talán a legjobb megközelítést, de összességében a magyarok súlyosabb, riffelősebb zenét játszanak. Jó előadást láthattunk, még így a késő esti órákban is.
Július 12 – kedd
A mai napon punk bandák szállták meg a nagyszínpadot, a többi színpadon viszont több olyan zenekar is helyet kapott, amelyek sokkal közelebb állnak hozzám. Kezdődött mindez a Cadaveres-szel, akik a Rádió Rock programját indították be. A csapat híresen jó koncertbanda és ez még akkor is nyilvánvalóvá vált, ha a napfényes 18 óra nem volt kifejezetten ideális a közönség felpörgetésére. Már ekkor viszonylag sokan elhelyezkedtek a színpad előtt, de nagy tömeg azért így se volt. A banda mindegyik lemezét megidézte a 2006-os Soul Of A New Breed-től kezdve, még az Evilution-ről is előkerült egy dal, pedig ez általában ritkán kerül programba. Jól megfigyelhető volt a kezdeti Soulfly-os és a mai, kicsit áramvonalasabb, dallamosabb irányvonal közötti különbség.
A Digitalstream című albumon átdolgozott magyar nyelvű nótákat furcsa volt hallgatni, miután angol nyelven szoktam meg a Mindstream-en. De gondolom aki ezekkel ismeri meg a Cadaveres zenéjét, azoknak pedig ezek a verziók lesznek az alapértelmezettek. A legnagyobbat így is ezek a nóták, valamint az Elixir, Twenty-twelve, Soul Of A New Breed számok ütötték. A banda ismét csak remek formát mutatott, még a pogózók által felvert por sem zavarta őket, szóval a Cadaveres kétségtelenül a hazai metal színtér egyik legjobb koncertzenekarának tekinthető.
A Blind Myself szintén fontos, mondhatni kultikus banda a budapesti undergroundban, amely kétségtelenül szegényebb lesz az ő feloszlásukkal. Bár nekik mindig fix helyük van a Rockmaraton fellépői között, a fentiek miatt ez az előadás különlegességnek minősült. Én mégis inkább a Virrasztókra mentem át a Hammerworld színpadra, egyrészt mert ugyan jó koncertbanda a Blind Myself, engem mégsem ragadott meg különösebben a munkásságuk, másrészt a pécsi halottidézők sokkal izgalmasabb zenei világot képviselnek.
Azt talán már nem is kell külön elmondani, hogy a Hammerworld sátor hangzása ezúttal is elég gyengén muzsikált, a gitárból és a női énekből nem sok hallatszott, de a résztvevők így is élvezték a bulit. Az énekeslányok úgy tűnik, viszonylag sűrűn változnak a Virrasztók tagságában, most is más állt a mikrofon mögött a legutóbbi találkozáshoz képest. A Lianna névre hallgató hölgy talán nem énekelt ki mindent tökéletesen, viszont maximális beleélést és kőkemény hajlóbálást prezentált, kétségtelenül ő volt a legaktívabb a deszkákon a korábbiakhoz képest. A többiek a szokásos arcfestésben játszották az elektronikus elemekkel megbolondított, zakatolós, zúzós témákat, Scrofa szokás szerint nagy átéléssel tolmácsolta a holtak üzenetét.
A Virrasztóknak rövidesen megjelenik egy válogatás albuma, az életművet felölelő szerzeményekkel és pár extrával, ebből is adott ízelítőt a banda, valamint elhangzottak még olyan dalok, mint az Élve Eltemetve, Szigeti Veszedelem, Bánatmalom. Nem maradt el a pálinka itatás sem a közönséggel, ezzel idézve fel a holtak emlékét. Nyilván jobb megszólalással, nagyobb közönséggel még ütősebb buli kerekedhetett volna, de a lényeg ebből az előadásból is átjött. Olyannyira, hogy a rajongók „nagyszínpad-nagyszínpad” skandálással búcsúztak a bandától, valóban megérdemelnék a Virrasztók a komolyabb figyelmet.
Ugyanitt következett volna a Niburta, akik kiadtak egy briliáns lemezt, annak népies, balkáni dallamvilággal felvértezett súlyos világával, aztán egészen furcsa vizekre kezdtek evezni. A tavalyi Rockmaratonos koncert például nagy csalódás volt a teljesen semmitmondó, feleslegesen modernkedő új dalokkal és a teljesen oda nem illő új énekeslánnyal. Azóta történt egy énekescsere, így kíváncsi lettem volna, ma mit jelent a Niburta, mert hogy már én se igazán tudom...
Sajnos ez ma sem derült ki, ugyanis egy teljesen más banda kezdett el zenélni a deszkákon, semmi utalás nem történt arra, hogy mi lesz a Niburta koncerttel. Így inkább elsétáltam a Rádió Rock színpad mellett, ahol sokak régi kedvence, az Alvin És A Mókusok koncertje mozgatott meg elég sok embert. Ők egyáltalán nem érdekeltek, ahogy a „rumos” bandák, a Rumjacks és a Rumproof sem különösebben, a nagyszínpad sztárja, a Bad Religion buliját viszont látni kellett.
A ´90-es évek eleji lemezeik néhány száma még a mai napig is a fejemben van, még ha nem is voltam sosem különösebb ismerője a banda életművének. De „metálkodásom” kezdetén a könnyedebb hangulatú kaliforniai punk rock nagyjait kifejezetten szerettem, másfelől ha magát az alapvetően igénytelen, nem egyszer meglehetősen primitív punkzenét nézzük, ezen belül a Bad Religion kimondottan igényes, sőt komolyan vehető mondanivalóval felvértezett csapat volt, már csak emiatt is szimpatikusak voltak. Greg Graffin énekes egyetemi, doktori szerepvállalása még tovább hangsúlyozza a punk rockban szokatlan intellektuális jelleget.
Ugyanakkor a Bad Religion-ben semmi komolyabb megfejtés nincs, az olykor tényleg elgondolkodtató szövegek mellett ez színtiszta napfényes hangulatú, kaliforniai punk, amitől rögtön képes jókedvre derülni a hallgató. Persze a korai ´80-as évek óta elég sok minden történt a banda táján, ma már nem azok a dühös fiatalok, akik meg akarták váltani a világot, de a Bad Religion még most is egy olyan zenekar, amely remek, jó hangulatú élő koncertekkel örvendezteti meg a rajongóit.
Ma sem volt ez másképp. A közönség óriási örömmel fogadta azt a dal özönt, amit a Bad Religion zúdított ránk, tényleg nem lehetett senkinek hiányérzete. Engem máris megnyertek a Fuck Armageddon... This Is Hell-lel, de a későbbiekben előkerülő Atomic Garden, Stranger Than Fiction, Big Bang, No Control, Suffer, 21st Century Digital Boy, Recipe For Hate, Sorrow, Punk Rock Song, American Jesus dalokkal szintén a legjobb időszakjaikat idézték meg. De gyakorlatilag a teljes diszkográfiájukat felölelték, maximálisan kiszolgálták a rajongókat.
Persze nem ők a világ legváltozatosabb zenéje, nem is kell az őszülő, kopaszodó 50 éves fazonoktól csodákat várni, de a Bad Religion koncertje – azon túl, hogy kétségtelenül egy ikonikus bandát láthattunk – arra is jó volt hogy bizonyítsa: igenis létezik igényes punkzene!
Július 13 – szerda
A szerdai napon még inkább beindultak az események. Először a Bloody Roots-ot néztem meg a Rádió Rock színpadon, és Smiciék szokás szerint nem okoztak csalódást. A Moby Dick-nél gyorsabb, kíméletlenebb tempójú thrash metal már este 6-kor is beindította a bulizni vágyókat. A két eddig megjelent nagylemez nótáit váltogatták, volt Isten Kezében, Rossz Jellel Születtünk, Hazugságok Oltárán, Késői Fohász, Népek Útján, A Gyűlölet Mezején, Ígéretek Földjén, Ne Add Fel. A Moby Dick-től elhangzott az Ilyen Ez A Század, illetve egy Sepultura – Roots Bloody Roots feldolgozás is belefért. Thrashereknek igazi mennyország a Bloody Roots életműve, pont az a fajta zene, amiről ez a műfaj szól. Gyors, harapós, adrenalinnal dúsított és kőkeményen társadalomkritikus. Jöhetne már a harmadik lemez!
Átnéztem a nagyszínpadhoz, ahol az est első külföldi fellépője, az amerikai Battlecross kezdett. Találkoztam már többször a nevükkel, de a zenéjükhöz még nem volt szerencsém. Mint kiderült, valószínűleg azért, mert a Battlecross zenéje nem kifejezetten izgalmas, inkább eléggé semmitmondó thrash/metalcore egyveleg. A színpadon ugyanakkor lelkesek voltak, nagy elánnal szolgáltatták a témáikat. A nagyszakállú Kyle Gunther jól kommunikált a közönséggel, és végül is a műfaj rajongóinak tényleg betalálhatott az intenzív előadás, de nem hinném, hogy valaki az első számú kedvencek között kezdené sorolni a Battlecross meglehetősen sablonos zenei világát.
A másik színpadon a Wisdom már elég komoly rajongótábort gyűjtött össze, belföldön és külföldön egyaránt. Az ő zenéjükre is igaz az, hogy nem ad sok meglepetést a maga műfaján belül, de a jellegzetes heavy/power metalos fordulataikat olyan jól kombinálják, hogy az könnyen betalál a rajongóknál, illetve a banda dallamérzékenysége ugyancsak mindig is erős volt. A legutolsó Rise Of The Wise lemez viszont most először mutatja a megtorpanás jeleit, szóval valamit lépnie kell a bandának (legalább annyit, hogy következőre még erősebb dalcsokorral érdemes jelentkezniük), hogy a kétségtelenül hűséges hazai rajongókon túl a külföldi érdeklődők figyelmét is képesek legyenek fenntartani.
Ma nem vitték túlzásba a Rise Of The Wise albumot, a Ravens´ Night szólalt meg róla nyitásként, később pedig még a címadó is felcsendült. De inkább a Judas album himnuszai (Judas, Live Forevermore, Somewhere Alone) illetve a Marching For Liberty legjobb tételei (God Rest Your Soul, War Of Angels, Take Me To Neverland) hangzottak el, az ars poeticának számító Wisdom mellett, illetve a tavaly csatlakozott Battle Beast gitáros, Anton Kabanen tiszteletére egy általa írt dal, a Black Ninja is előkerült.
A Wisdom mindig hozza a minőséget a deszkákon, ezúttal is kiváló előadást láthattunk. NG egészen magabiztos frontemberré nőtte ki magát, sőt a maga meglehetősen fárasztó humorát is gyakran megcsillantotta a színpadon, pláne ha a többiekkel vagy saját magával szembeni élcelődésről volt szó. Lehet, hogy ez a fajta humorizálás nem mindenkinek fekszik, szerintem viszont egy kis lazításként, némi könnyedebb hangvételt is visz a Wisdom koncertjébe. NG énekteljesítményére sem lehetett panasz, illetve a csapat összjátéka is minden fronton kielégítő volt. Nem tudom, a Battle Beast-ben fő dalszerzőként szereplő Anton Kabanen mennyire lesz szabadjára engedve dalszerzés terén, de szerintem új izgalmakat hozhat a Wisdom zenéjébe, ha a finn gitáros személyisége és az általa hozott zenei világ ugyancsak felbukkannak az elkövetkezendő szerzeményekben.
Nagy tolongással fogadták a rajongók a német Equilibrium gárdáját, akikkel szemben a legfőbb kritika az, hogy a fesztiválon ekkora már magukat meglehetősen jól érzők számára gyakorlatilag lehetetlen kimondani a nyelvtörőnek is beillő nevüket. De persze nem ez a lényeg, hanem az a hol folkos, hol dallamos, hol black metalosan zúzós zene, ami ennyi érdeklődőt csábított a színpad elé. A folk metal tehát továbbra is igen népszerű nálunk, az Equilibrium pedig olyan banda, akik élőben is mindig ki tudják szolgálni a közönség ízlését.
A német csapat a viszonylag jellegzetes fordulatokkal operáló viking/pagan folk metal műfajnak a fontos képviselője, akik ráadásul élőben is intenzív előadásra képesek. Különösen Robert Dahn énekes járta be a színpad minden sarkát, hogy a rajongókat buzdítsa. Leginkább a 2014-ben megjelent Erdentempel albumukat állították fókuszba a Was Lange Währt, Waldschrein, Karawane, Apokalypse, Uns´rer Flöten Klang dalokkal, de voltak korábbi nóták is, mint az Unbesiegt vagy a Blut Im Auge.
Alig pár nap múlva, augusztus 12-én jelenik meg az Armageddon címre hallgató új albumuk, így ez még értelemszerűen nem került prezentálásra, azonban ízelítőként megkaptunk egy vadiúj dalt, Prey címmel. A koncert során a legemelkedettebb hangulatot viszont a Skyrim játék főtémája, a Himmelsrand című dal jelentette (Jézusom, de borzasztóan hangzik így leírva a Skyrim német megfelelője...), a videójátékok rajongóit ezzel egy csapásra megnyerte magának a banda. Jó hangulatú, erőteljesen szóló, ütős bulit adott az Equilibrium, biztos vagyok benne, hogy sokan még azok közül is ott lesznek szeptember 29-én, az Armageddon album budapesti lemezbemutatóján, akik a mostani Rockmaratonos koncertjüket is végigtombolták.
Ismét vissza a másik színpadhoz, kezdődött a Pokolgép. Kukovecz Gáborék koncertjeiről általában sok mindent nem lehet már írni, hiszen túl nagy meglepetéseket nem szoktak okozni. A mai buli viszont egy kicsit más volt, ehhez az apropót a legendás debütalbum, az 1986-os Totális Metál jubileuma adta, aminek tiszteletére néhány olyan dalt is előhúztak a lemezről, amelyek nemigen szoktak a koncertprogramban szerepelni. Így hallhattuk a Mennyit Érsz? és az Átkozott Nemzedék nótákat, természetesen magas színvonalon tálalva, ez igazi kuriózum és ajándék volt a rajongók számára. Persze a már bejáratott slágerek sem maradhattak el, a Pokoli Színjáték, Ítélet Helyett, Újra Születnék, A Háború Gyermeke, Az A Szép..., Éjféli Harang, Hol Van A Szó és persze a hosszú idő után megjelent Metalbomb lemez sem maradhatott ki a sorból.
A banda szokás szerint színvonalas előadást produkált, Tóth Attila élő teljesítményét nem lehet eléggé méltatni, a főnök Kukovecz Gábor néhány gitárszólóba ugyan kissé belezavarodott, de továbbra is remekül kommandírozza a zenekart. Akit viszont külön ki kell emelni, az Kleineisel Márk dobos, aki egészen elképesztő intenzitással püfölt. Nagyon régen láttam már olyat, hogy a dobos folyamatosan hajat pörgetve, a játékba belefeledkezve doboljon a színpadon, de Márk a régi ´80-as évek koncertvideóit juttatta eszembe. Le a kalappal előtte, remélem az ő stílusa a jövőre nézve is alaposan hozzá fog járulni a Pokolgép színpadi és lemezes teljesítményéhez.
Ide kapcsolódóan még egy kis személyes epizód: néhányszor átnéztünk a fesztivál terület melletti színvonalas étterembe ebédelni. Az egyik alkalommal épp valamilyen ezüstlakodalom, vagy hasonló rendezvény volt, ahol a (kissé már illuminált) prímás néhány magyar nótára gyújtott rá, amelyek között az „Az A Szép...” is helyet kapott. Természetesen nem lehetett megállni, hogy a sorokat ki ne egészítsük a „Pokolgéppel” harsányan, a jelenlévők nem kis derültségére. Hát, nem tudom, mennyire volt jó ötlet ilyen rendezvényt a Rockmaraton idejére és annak tőszomszédságába szervezni, de biztosan lesz mit sztorizni róla az érintetteknek.
De vissza a koncertekhez, mert következett a nap általam leginkább várt előadása, az amerikai bay area thrasher Testament koncertje. Bár a banda sosem ért el olyan ismertséget, mint a Slayer vagy a Metallica, a ´80-as évek lemezei kétségtelenül a thrash metal alapművei közé tartoznak. Azóta tettek néhány vargabetűt Chuck Billy-ék, a felállás is sokszor változott, de a banda a mai napig is a legfontosabb thrash csapatok között tanyázik, rendkívül intenzív koncertezéssel és remek albumokkal, kötelező volt hát a részvétel.
A legenda azt mondja, valaki egyszer már látott jól szóló Testament koncertet. Nem a mai volt az. De komolyan, egyszerűen hihetetlen, hogy egy kétségtelenül legendásnak mondható bandát képtelenek normálisan hangosítani. Láttam már jó néhány alkalommal a csapatot, de se belföldön, se külföldön nem tudnak hosszú évek óta igazán tisztán, erőteljesen megszólalni, talán ha egy vagy két alkalomra emlékszem, amikor a vállalhatón belüli hangzást sikerült prezentálni. A jellegzetes magyar „áramkimaradásos” mókákról nem is beszélve, amire szerencsére most nem került sor. Páros lábbal kellene kirúgni a hangmérnöküket, nem is értem, hogy engedhetik ezt meg maguknak.
A megszólalás tehát ma is tipikus „Testamentes” volt, vagyis tompa, dübörgő, a dob által dominált, ahol a csapat zenéjének igazi ízét jelentő gitárszólók szinte elvesztek. Talán a helyezkedésen is múlt a dolog, máshol nem biztos hogy ennyire bénán szólt a koncert, de én néha alig tudtam felismerni, melyik szám megy éppen.
Egy másik tényező is belejátszott a koncert élvezhetőségébe, mégpedig az eső. Egészen eddig kiváló, talán már túlságosan is napos, meleg időjárást kapott osztályrészül a Rockmaraton, de a mai napra kijutott egy nagyobb vihar. Emiatt a koncertek is csúsztak egy jó órányit, de szerencsére nem maradt el semmi. Az Equilibrium alatt elállt ugyan az eső, de a Testament buliján ismét rákezdett, ami miatt sokan a szomszédos Offline Pit sátorból kísérték figyelemmel a koncertet. De a vérbeli rajongókat a kedvezőtlen időjárás sem befolyásolta, ők továbbra is a zuhogó esőben, bőrig ázva headbangeltek az újabb és újabb thrash csapásokra.
Az ilyen „esőáztatta” koncert mindig egyfajta speciális élményt, őrült hangulatot jelent, ma sem volt ez másképp. A rajongók vigyorogva tomboltak az olyan nótákra, mint a thrash metal alapvetésnek számító Over The Wall, a vérforraló Rise Up, a dallamos thrash bombának számító The Preacher, az ököllengetős, szintén vérbeli klasszikus Practice What You Preach, a 2008-as album zakatolós, óóó-zásoktól hangos More Than Meets The Eye tétele, a The New Order lemez thrash klasszikus címadója, a forrongó moshpitet előidéző Into The Pit, a Chuck Billy bölényszerű bömböléseivel kísért Disciples Of The Watch, a nagy visszatérést jelentő The Gathering lemez két nehézsúlyú tétele, a D.N.R. (Do Not Resuscitate) és a 3 Days In Darkness, valamint két erős címadó nóta, a Dark Roots Of Earth és a The Formation Of Damnation.
A klasszikus felállás nem sokáig volt újra együtt a Testament-ben, de a banda híres arról, hogy turnékra mindig képesek összetrombitálni egy ütős tagságot. Hogy is lehetne másképp, amikor ma is olyan legendák játszottak velük, mint az atom precíz dobkép Gene Hoglan és a basszusgitár mágusa, Steve DiGiorgio. Utóbbinak a munkájából sajnos szinte semmit nem lehetett hallani a torz keverésnek „köszönhetően”, pedig Steve folyamatos nyughatatlan játéka még legegyszerűbb riffek alá is rendszeresen valamilyen érdekesen hullámzó témát pakol.
Az alaptengely, az Eric Peterson-Chuck Billy-Alex Skolnick trió persze profin játszotta végig a bulit, sajnos Skolnick szólóinak nagy részét is elnyelték a hangfalak. Chuck Billy büszke volt a megjelentekre, hogy az esővel dacolva is végigtombolták a koncertet. A megjelenteknek nagy élmény volt ez a Testament buli, olyan esemény, amiről még évek múlva is lesz mit sztorizni, de valahol azért mindenki annak örült volna, ha jó időben, tiszta hangzással sikerül a thrash metal alapvetéseit végighallgatni.
18:19
