hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2016. július 20. szerda   09:43
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Rockmaraton 2016 - 1. rész
2016. július 8-17, Szalki-sziget, Dunaújváros

  Korán reggel csörgött az óra. Kikászálódtam a szatén selyemmel borított, baldachinos ágyból, miközben a két szőke fehérneműmodell még mélyen aludt. Az előző esti Dom Pérignon pezsgő még békésen fodrozódott a fürdőkádban, miközben elszívtam a szokásos reggeli kubai Cohiba szivaromat, majd a gyöngyház berakású szobatelefonnal leszóltam a sofőrnek, hogy meggondoltam magam, ma inkább a Bentley-t készítse elő. Hiszen nemsokára indulunk a Rockmaratonra!
  Elnézést, muszáj volt ezzel a felvezetéssel kezdenem... Némi fricska azoknak, akik szerint „fizetett beszámoló” készült tavaly, csak mert mertem lelkendezni és jól érezni magam, értékelve a szervezők igyekezetét és nem finnyáskodva rugózni az esetleges problémákon. És egyébként is biztosan az évszázad bombaüzlete egy magunkfajta magazin „fizetett beszámolója”, észlények...!
  A zsigerileg fikázóknak már előre üzenem: ebben az évben is azzal a céllal indultam neki, hogy jól érezzem magam, jól szórakozzak és ütős koncerteket láthassak, nem pedig azzal, hogy a kákán is a csomót keressem és véres kardként hordozzam körbe a negatív tapasztalatokat. De csak hogy ne érje szó a ház elejét, hiszen bőkezű adományokat mindig örömmel fogadunk (haha): bankszámlaszám a szerkesztőségben, idén is változatlan! *kacsint
  
  Na, hagyjuk a hülyeséget. A tavalyi sikeres debütálás után ismét Dunaújváros adott otthont a Rockmaraton fesztiválnak, amely ráadásul – nevéhez méltóan – ezúttal 10 naposra duzzadt, megcélozva ezzel a világ leghosszabb fesztiváljának rekordját. Kétségkívül nagyra törő vállalkozás, a kérdés persze csak az, valóban sikerül-e a közönséget 10 teljes napig lekötni, színvonalas koncerteket, kellemes pihenési, időtöltési lehetőségeket biztosítani a látogatóknak. A 2015-ös zenei felhozatal bivalyerős volt, szerintem senki nem is várta, hogy sikerül mindezt überelni, ezzel együtt az idei Rockmaraton fellépőlistája is kifejezetten impozáns lett: Megadeth, Amon Amarth, Bad Religion, Ignite, Sonata Arctica, Epica, Testament, Airbourne, Madball, Behemoth, Napalm Death, Sodom, Enslaved, At The Gates, Dog Eat Dog, Equilibrium, The Casualties, Battlecross, UK Subs, Toxic Holocaust, Born From Pain, Battle Beast, Varg – csak hogy a legfontosabb külföldi neveket említsük. De a hazai élvonal is szokás szerint teljes létszámmal képviseltette magát, felsorolni is nehéz lenne őket. De majd csak szép sorjában.
  A dunaújvárosi helyszín szerintem a tavalyi fesztiválozók döntő többségének belopta magát a szívébe, és ami különösen elismerésre méltó: látszott a törekvés a szervezők részéről, hogy a tavalyi problémákon, kritikákon javítsanak. Több lett a vizesblokk, a wc-k takarítására is szemmel látható hangsúlyt fektettek (akármikor mentem, szinte mindig ott volt néhány takarító), több lett a kiszolgáló egység és a pad. Maga a helyszín adottságai pedig továbbra is kiválóak voltak a fesztiválhoz, főleg a strandoláshoz kialakított rész, ahol napközben a legnagyobb élet zajlott.
  
  Maga a fesztivál terület egyszerre volt tágas és otthonos, mert a sátrazós részen volt bőven terület, még csak nem is kellett kifejezetten szorongani (az árnyékos helyekhez persze már a kapunyitás előtt meg kellett érkezni), ugyanakkor a fesztivál bármelyik pontjáról kb. 3 perc alatt el lehetett sétálni a másik végéig, szóval az ember pillanatok alatt oda tudott érni bármelyik érdeklődésre számot tartó eseményre.
  A legjobb pedig a színpadok beosztása volt, ahol gondosan ügyeltek az ütközések elkerülésére. Az egymáshoz közel, fél perces távolságra álló nagyszínpadok mindig bevárták egymás programját, így senkinek sem kellett egyik nagy kedvencet feláldozni a másikért. A két kisebb színpad, a Hammerworld és az Offline Pit ugyancsak rotációban adták a koncerteket, és így, hogy 8+1 napot, 4 színpadot meg tudtak tölteni koncertekkel, komoly teljesítmény. A váltott műszak miatt persze eléggé elhúzódtak, késői időpontig nyúltak az előadások, de hát valamit valamiért.
  
  Július 8 – péntek
  
  Térjünk rá a koncertekre. A pénteki nap még amolyan nulladiknak számított, csak két színpad üzemelt, de már ekkor is adódott néhány komolyabb érdeklődésre számot tartó buli. A Rádió Rock nagyszínpadon (ahol jórészt a hazai élvonal kapott helyet a rendezvényen) a Watch My Dying kezdte a sort, a maga komplex, extrém metaljával. Gáborékat sokszor el lehet csípni élőben, jó a kiállásuk, de a szokásos nótáikkal eléggé kiismerhető a produkció. Ma viszont néhány új számot is bedobtak, amikkel egyértelműen feldobták a programjukat.
  A WMD vége előtt a Fekete Seregre mentem át a Hammerworld színpadhoz, egyrészt mert már rettenetesen rég láttam őket, másrészt mert kíváncsi voltam, a tagcserék után hogyan muzsikál a kaposvári hagyományőrző, heavy/thrash metalos gárda. Hát, egyelőre még sehogy sem muzsikált, mert jó néhány technikai probléma hátráltatta a kezdésüket, de később is bedobta a törölközőt Vörös Gábor gitárja, ami szintén hosszabb fennakadást okozott.
  
  A hangzás csapnivaló volt, így szegény zenekar nem ezzel a koncerttel szerzett új híveket magának. A (már nem is annyira) új énekes, Horváth Gábor kevésbé karizmatikus mint elődje, a technikai problémák fölötti tanácstalanság idején sokkal aktívabban kellett volna a közönséggel kommunikálnia, hogy az érdeklődést képesek legyenek fenntartani. Énekhangja viszont kétségtelenül képzettebb, e téren ha nem is kimagaslóan, de megfelelően teljesített. Főleg az új album tételeit preferálták, mint a Királyok Halnak, Harcra!, Semmi Nem Fáj, Hollók Földjén, Fekete Tükör, de az előző, 2009-es korongról is elhangzott az Ősi Dal Ősi Szó, illetve még régebbről az Ég Bennem A Tűz és az Öljetek Meg! is rémlik. Érthető, hogy a 7 év után megjelent Hollók Földjén albumra akarnak elsősorban koncentrálni, de azért több régi nótát hiányoltam a programból (különösen a kiváló Gyújts Sötétséget lemezről, de a korábbiakról is elfért volna még néhány ikonikus dal).
  Sajnos a profizmus hiánya érezhető a zenekarnál, talán ez is közrejátszik abban, miért nem tudták jobban megvetni a lábukat a hazai színtéren. Régebben még komoly színpadi performanszok, kardforgatás, láncingek, stb. is fűződtek a Fekete Sereg nevéhez, ma csak sima fekete egyenpóló jutott. Talán ma jelentett volna még némi pluszt, ha a látványra is adnak valamit, bár a Rockmaraton kisszínpada feltehetően nem ezt a célt szolgálta. Továbbra is szimpatizálok a csapattal, remélem az új album megjelenése nagyobb intenzitásra sarkallja őket az eddigi tetszhalott állapothoz képest.
  
  A Rádió Rock színpadon eközben a Watch My Dying átadta a stafétát a Kalapács zenekarnak, akik kifejezetten jó heavy metal bulit rittyentettek. Az utóbbi időkben olykor meglehetősen rutinszagú, átlagos produkciókat is lehetett látni tőlük, ma viszont örömtelien aktív volt a színpadon a gárda.
  A program nagyjából a szokásos volt, itt azért elférne némi izgalom a meglehetősen gazdag Kalapács életműből, de a közönség így is falta a Terápia, Mindig Lázadó, Őszintén, Nem Az Ami Megöl, Itt Leszek, Patkánymese, Bűnöm A Rock dalokat. A bearanyozódott Enigma lemezről is előkerült egy tétel, valamint a Pokolgéptől volt Gép-induló, Itt És Most, az Omentől pedig a Fagyott Világ.
  
  Kalapács Józsi a tenyeréből etette a közönséget, de nem kellett különösebb biztatás, mert a rajongók maguktól is remek hangulatban tomboltak a hol régebbi, hol újabb nótákra. Kalapács külön üdvözölte a színpad nevét adó rock rádió létrejöttét, emellett ostorozva az egyéb, közszolgálati és kereskedelmi rádiókat, ahol a rockzene semmilyen szerepet nem kaphat (ami meg mégis, azt „rockzenének” nevezni is szégyen).
  Igaza van egyébként, és ez úton is sok sikert és nem utolsósorban kitartást a Rádió Rocknak, de azért számomra kérdéses, egy Magyarországnyi rock/metal piac mennyire lesz képes eltartani egy rádiót. Józsiék idejében elhiszem, hogy karriereket határozott meg a rádiós jelen (nem) lét, de manapság... Legyünk őszinték, ki a franc akar rádión rockzenét keresni!? Ma már vannak ehhez bőségesen csatornák, le van magasról szarva, mit játszanak vagy mit nem a rádióikon jelenkorunk „Aczél Györgyei”.
  
  Vissza a Hammerworld sátorhoz, kezdődött a Magor, akik tavaly emlékezetes koncertet adtak ugyanitt. Ma sem volt másképp, a modern thrash/metalcore műfajban utazó gárda ezúttal is rendkívül lelkes produkcióval nyűgözte le a szemmel láthatóan egyre méretesebb publikumot. A Speck Roland és Inges Zoltán tengely mellett a gitárosok is szemmel láthatóan egyre nagyobb intenzitással zúztak a színpadon, így valóban teljes fordulatszámon pöröghetett a csapat. A Testamentum album legütősebb szerzeményeit prezentálták, mint a Fejjel A Falnak, Ez Vagyok Én, Isten, Nézd (A Fiad Visszatért), Nem Kértem. Nem véletlen, hogy egyre többen gyűltek össze a színpad előtt, sőt sokan a szövegeket is együtt énekelték Rolandékkal. A jelek szerint a húzós ugyanakkor dallamos, emlékezetes zenéjükkel és az erőteljes színpadi munkájukkal sokakat megnyertek ma is.
  Részemről ezek voltak mára az érdeklődésre számot tartó koncertek. Az Akelát sohasem szerettem, bár a farkasjelmezbe bújt előadás miatt biztos nosztalgikusan dobbant a szíve többeknek. A kisszínpadon volt még Demonlord és Alcohol (most komolyan, mennyire lehet komolyan venni egy ilyen nevű zenekart, amelyben ráadásul Csövesnek hívják az énekest!? Rendkívül igényes...), de inkább elvonultam aludni. A Rádió Rock színpadról még odahallatszott a Rózsaszín Pitbull, de ez az igénytelen, primitív foskupac pontosan arra volt jó, hogy becuppantsam a füldugót a fülembe, aztán jó éjt!
  
  Július 9 – szombat
  
  Mostanra már mindegyik színpad felváltva ontotta a fémet. A thrasherek számára legizgalmasabbnak a Toxic Holocaust fellépése bizonyult, a magukfajta pőre, punkos lendületű crossover thrash/black metal kifejezetten koncertes őrjöngésre való. Ráadásul a csapat még nem járt nálunk, így a műfaj fanatikusai már a 7 órás kezdés előtt türelmetlenül tömörültek a nagyszínpadnál.
  ”Csapatról” viszonylag nagyvonalú beszélni a Toxic Holocaust esetében, hiszen a fejpántos, szőke Joel Grind itt a mindenes, élőben viszont trió felállásban nyomják a végletekig leegyszerűsített, ugyanakkor így is harapós thrash metalt. A 2-3 perces számokból elég sok fért a programba, duma nem volt, csak reszelték a 2003 óta született tételeket. Volt Metal Attack, Awaken The Serpent, MKUltra, Reaper´s Grave, Death Brings Death, War Is Hell, 666, Endless Armageddon, In The Name Of Science, Gravelord, Acid Fuzz, The Lord Of The Wasteland, Hell On Earth, Silence, Nuke The Cross, Bitch, az élvezetet pedig nem tette tönkre, hogy viszonylag gyér hangzást kaptak osztályrészül, a közönség így is teljes intenzitással vetette bele magát a pogóba. Nem számított, hogy vékonyan sercegett a gitár, senkit nem zavart, hogy majdnem minden szám ugyanolyan – a vérpezsdítő hangulat volt itt a lényeg, a rajongók pedig minden elismerést megérdemelnek, nagyon kitettek magukért a küzdőtéren való őrjöngés terén. Remek bulival mutatkozott be nálunk a Toxic Holocaust, jó lenne, ha egy klubkoncerttel is erre járnának valamikor.
  
  Amíg a nagyszínpadon a thrash metal veteránja, a német Sodom készülődött, addig a második számú színpadon Köteles Leander újabb formációja, a Leander Kills mutatkozott be. Zenei tekintetben nem láttam értelmét a Leander Rising feloszlatásának, hiszen a Leander Kills nagyjából ugyanott folytatja, ahol a Rising abbahagyta. Gondolom a zenészek együttműködése nem tudott folytatódni, ezért volt szükséges más tagokkal újraalakítani a formációt Leandernek. Bár a Leander Rising-ot sok kritika érte, divat volt utálni is, a Leander Kills mostani előadása mindenképpen meggyőző volt. A kritika főleg Leander énekhangját szokta érni, de ezen a téren kifejezetten jó formát mutatott a frontember, talán csak a vége felé kezdett kicsit elfáradni. A Wisdom-ból ismert, ma Alestorm-ban gitározó Bodor Máté különösen aktív volt a színpadon, élmény volt figyelni őt. De a másik gitáron Czifra Miki és a dobos Jankai Valentin is példamutatóan játszottak.
  Úgy vettem észre (és erre a brutálisabbnak ható név is rásegít), hogy a Leander Kills talán még egy csipetnyivel keményebb zenét is játszik elődjénél, legalábbis a súlyos és gyors riffek a jól kevert hangzásban még erőteljesebbnek hatottak. Leander szövegeit és dalcímeit lehet nyálasnak tartani, de érdemes élőben meghallgatni, ahogy megdörrennek azok a dalok és akkor nem lehet több kérdés. Az új formáció néhány szerzeménye mellett (pl. Szerelmetlen Dal, Madár, Te Leszel A Párom, Valami Folyjon) természetesen a Leander Rising slágernótái is helyet kaptak (Csak Te, Lőjetek Fel, Viharom Tavaszom), de még így is feltűnő volt, hogy a vadiúj dalokat mennyien énekelték teljes átéléssel. Nem kell tehát aggódni, a jellegzetes Leander zenei világ továbbra is él és ez a formáció a színpadon is maximálisan életképes.
  
  Jöjjön hát a Sodom. Tom Angelripper-ék élőben ütős teljesítményre képesek, valamint az utóbbi évek albumai egyaránt megütik a mércét, szóval minden adott volt egy jófajta bulihoz. Sajnos eleinte a hangzás nem akarta így, mert az elsőként felcsendülő In War And Pieces és a Sodomy And Lust gyakorlatilag élvezhetetlenül szólt, csak utána állt helyre a megszólalás. Ekkor még a közönség se lendült annyira bele, de amint megszólalt a ´60-as évek óta másodvirágzását élő dilisláger, a Surfin´ Bird feldolgozása, onnantól az egész nézőtér fortyogni kezdett. A Toxic Holocaust-on is elismerésre méltó teljesítményt nyújtó thrasher moshpit ismét beindult és innentől a Sodom koncertjét is óriási hangulat jellemezte. Jöttek hát a további Sodom dalok és meg kell mondjam, remek válogatást szedtek össze nekünk Onkel Tom-ék.
  A lassú, fajsúlyos The Saw Is The Law után érkezett néhány gyors thrash csapás a régmúltból, az Outbreak Of Evil és a Nuclear Winter, amelyeket óriási őrjöngés kísért. A kiváló 2001-es lemezt egyedül a címadó, az M-16 képviselte, de egy vadiúj dal is elhangzott az októberre várható nagylemezről, a Sacred Warpath.
  
  A koncert második felében vegyesen válogattak a ´80-as évek és az újabb idők szerzeményei közül, elhangzott az etalonnak számító Agent Orange, a 2013-as korongot képviselő Stigmatized, a 2006-os Sodom című albumot megidéző City Of God, majd pedig a „német Chemical Warfare„, vagyis a Slayer nótájára kísértetiesen hasonlító Blasphemer. A végére befért még a kihagyhatatlan Remember The Fallen, amit Tom a Gábor nevű magyar ismerősének ajánlott. A bulit pedig a pörgős Ausgebombt zárta.
  Onkel Tom végre nem hablatyolt sokat, nem is húzta az időt a skandálások kiprovokálásával, hanem ezúttal tényleg a zenére összpontosítottak. A jó dalválasztásnak és az intenzív színpadi munkának köszönhetően (amiben főleg a gitáros Bernemann járt élen) egy nagyon ütős Sodom koncertnek lehettünk tanúi, sőt megkockáztatom, ez talán a legjobb buli volt Tom-éktól, amit eddig láttam. De még hátra volt az At The Gates, mi lesz még itt...
  
  Egyelőre viszont még a Road vonzotta a tömegeket a másik színpadon, és a deszkák előtt megjelent hatalmas nézősereg jól mutatta, Mátéék mennyire komoly tényezők a magyar színtéren. Bár néhányan amolyan „belépő zenekarnak” tartják a Road-ot, akiket 16 év felett már ciki hallgatni, ez egyáltalán nem igaz, hiszen kifejezetten zúzós, harapós zenét játszik a domoszlói társulat, még a könnyedebb szövegek ellenére sincs helye sziruposságnak. Ennek megfelelően jól szóló, ütős koncertet prezentált a banda, a tőlük megszokott intenzitással.
  A már mindenki által ismert slágerek mellett néhány újabb tétellel is színesítették a programjukat, így a Kettő Bennem Az Én, Megint Nyár, Húzom A Kardot, M.A.T.T., Ne Mondd, Nem Elég, Kígyóméreg, Egy Kő Lesz A Jeled, Fojts Meg A Sötétben, Aki Szabad, Visszahárom, Világcsavargó, Túlzó Kámfor Illat, Egy Család Vagyunk dalokkal nem volt nehéz nagy sikert aratni. Máté nem felejtett el megemlékezni a pár évvel ezelőtti nagy Rockmaratonos viharról, szerencsére most nyoma sem volt esőnek, így a 2016-os Road koncert a nagy buliról lesz emlékezetes.
  
  A sok éves kihagyás után először csak pár koncerttel, majd végül teljes nagylemezzel tért vissza a göteborgi melodikus death metal irányzat egyik megteremtőjének számító At The Gates, akik máig is a műfaj legnagyobb klasszikusait tartogatják a tarsolyukban. Ebből kaptunk most egy szép eresztést, de meglepő módon nem csak a ´90-es évek stílusteremtő nótáiról, hanem a 2014-es visszatérő albumról is szólt a mai este, hiszen rengeteg új dalt játszott el a csapat.
  Ide-oda ugráltunk a régi és az új számok között, elsőre máris az El Altar Del Dios Desconocido című introval felvértezett Death And The Labyrinth szólt a legutolsó At War With Reality lemezről, majd egy nagy ugrással vissza 1995-ig a címadó Slaughter Of The Soul-lal. Elhangzott a Cold, At War With Reality, The Swarm, The Circular Ruins, Under A Serpent Sun, Suicide Nation, Heroes And Tombs, Nausea, Unto Others, Eater Of Gods, City Of Mirrors, World Of Lies, The Book Of Sand (The Abomination), Need, vagyis nagyjából fele-fele arányban álltak a régi és új dalok, amely kifejezetten bátor setlistet jelent. De a koncert bebizonyította, hogy az új nóták semmiképpen sem másodhegedűsök a programban, hiszen ugyanúgy megdörrentek és hasonlóan elsőrangú dalszerzési és hangszeres kvalitásokról tanúskodtak, mint a régiek.
  
  A közönség szintén minden nótát ugyanúgy élvezett, örömünnep zajlott az első sorokban, hiszen pár éve még elképzelhetetlen volt, hogy az At The Gates egyáltalán újra összeálljon, nem hogy még koncertezzen is. De most minden rajongó vágya teljesült. A hangzás ismét csak az első pár szám erejéig gyöngélkedett, stílszerűen kissé tompa megszólalást kaptak (éérted, Tompa, haha!), de aztán beállt minden annyira, hogy a gitárok is rendesen karcoltak és innentől gyakorlatilag lemezminőségben, álomszerű megszólalással szólt az At The Gates.
  A banda tagjai sosem voltak színpadot felszántó maratonfutók, Anders és Jonas Björler valamint Martin Larsson inkább a hangszerükre koncentrálva ontották a rendkívül jól megírt és precízen előadott témákat, Adrian Erlandsson dobmunkája pedig ugyancsak figyelemre méltó volt. Egyedül Tompa Lindberg énekes volt az, aki rendszeresen körbejárt a deszkákon és biztatta a közönséget. A jellegzetes kamionos sapkájában ordítozó Tompa mellett Anders Björler és Martin Larsson gitármunkája volt a leglátványosabb, szólóik olyan remekül felépített mesterművek voltak, amilyeneket nagyon ritkán hall az ember mostanság.
  
  A közönségben is szokás szerint teljes gőzzel ment a tombolás, olyannyira hogy egy fazon a legsúlyosabb őrlések közepette is képes volt olyan higanymozgásos táncikálást előadni, hogy a Budapest Parádé ehhez képest kutyafüle... A programból természetesen nem maradhatott ki az első számú At The Gates sláger, a Blinded By Fear sem, de mégsem ez jelentette a befejezést, hanem a vontatott, lassú The Night Eternal az új lemezről, aminek a végén amolyan búcsúszimfóniaként távozott a társaság, a két Björlert egyedül hagyva a deszkákon. Nem mondom, érdekes megoldás volt, de valahogy ez a lassú dal nem illett ide zárásként, ha a Blinded By Fear-rel fejezik be, az biztosan olyan csattanós befejezést jelent, ami után percekig szóhoz se juthat senki. De mindezzel együtt az At The Gates ismét megmutatta, miért ők a melodikus death metal királyai.
  Ilyen megalázóan mesteri koncert után bárkinek fel kellene kötnie a gatyáját, a másik színpadon kezdődő Zorall, háát... mondjuk azt, hogy nem ugyanabban a ligában játszik. Egyébként is nagyon távol áll tőlem minden, amit csinálnak, szóval a békesség kedvéért inkább nem is mondanék semmit, jöjjön a következő nap.
  
  Július 10 – vasárnap
  
  Ezen a napon is kijutott az ütős bulikból rendesen. Az Offline Pit egész nap kőkemény hardcore bandák koncertjét adta. Jó lett volna mindegyiken részt venni, de végül csak a holland Born From Paint tudtam megnézni, igaz, ők is kellően intenzív előadást prezentáltak. Rob Franssen énekes meglehetősen elégedetlen volt a folyamatosan gerjedő monitorokkal, de ettől még végignyomták a bulit.
  A Born From Pain zenéjében nincsenek eget rengető újdonságok, nagyjából olyan hardcore/thrash egyveleget játszanak, mint mondjuk a Hatebreed. Igaz, Jamey Jasta-ék azért jobb dalszerzői vénával vannak megáldva. De a Born From Pain számok is remekül működtek élőben, forrongott is a moshpit a Dance With The Devil, Survival, War albumok nótáitól. Még ha a technikával nem is, a közönséggel maximálisan elégedettek lehettek Robék, szemlátomást sokan ismerték a hollandok életművét. A színpadon is lelkesen tolták a zenészek, Rob mellett a hórihorgas Dominik Stammen vonzotta még a tekinteteket, rajta egyébként nem is kellene sokat maszkírozni, ha a Frankenstein szörny szereplőválogatására jelentkezne. Jó koncertbanda a Born From Pain, a hardcore/metal rajongóinak érdemes elmélyedni az életművükben.
  
  Megkezdődött a nagyszínpad programja is, mégpedig az Ektomorffal. Zotyáék szintén legendásan jó koncertbanda, bár a korai időpont és az erős napfény nem feltétlenül jelentett előnyt számukra. Az efféle groove-os, betonsúlyú zene csak igazi vadbivaly hangzással adja a maximumot, sajnos ezen a téren sem volt kellően masszív így este 7-kor a megszólalás. De ez sem akadályozta meg a csapatot abban, hogy alaposan fel tudják pörgetni a közönséget. Főleg Schrottner Tamás és Murvai Szabolcs ugráltak a színpadon, mint a gumibolhák, de Zotyának sem kellett a szomszédba mennie a közönség fanatizálásához.
  Több számot játszottak a legutóbbi Agressor albumról, elhangzott az Aggressor, Evil By Nature, Holocaust, de persze a Nuclear Blast éra sikernótái is előkerültek, mint az I Know Them, I Choke, Outcast. Azonban az igazi különlegességet a magyar nyelvű korai nóták adták, amelyekből ezúttal többet is felidézett a zenekar. Az olyan dalokat, mint a Nem Engedem, A Tűz Gyermeke, Testvérdal, szintén ovációval fogadta a közönség. Az Ektomorf nem egy végtelenül változatos zenekar, de amihez értenek, ahhoz nagyon: őrült zúzásra, ugrálásra késztetni a közönséget a dühös, betonsúlyú nótáikkal.
  
  Ektomorf után egy merőben más stílus, a Dalriada kezdett a Rádió Rock színpadon. Hazánk első számú folk metal exportcikke nem okoz különösebb meglepetést a színpadon, mindig jó hangulatú, ütős bulikat adnak. Ma az Ígéret és a Napisten Hava albumok adták a műsor gerincét, de persze a legutolsó Áldás albumról is előkerült néhány tétel, mint az Áldás és az Úri Toborzó. De volt még Napom Fényes Napom, A Nap És A Szél Háza, Ígéret, Walesi Bárdok 1. rész, Borivók Éneke, Kinizsi Mulatsága, A Dudás, Hajdútánc. Mivel ennek a zenekarnak egyszerűen mindegyik szerzeménye magával ragadó, természetesen a közönség szívvel-lélekkel énekelte mindegyik dalt, elöl pedig még a port is annyira felverték a pogózók, hogy a színpadot is alig lehetett látni.
  Bár nem lehet megróni a zenekart, hogy főleg az utóbbi évek nótáit tartják elsősorban műsorban, szerintem néhány Ígéret albumos szám helyett valamivel több korábbi dalnak is jó lenne helyet szorítani, még az Echo korszakból is. De a legfrissebb albumon, az Áldáson is vannak olyan remekművek, amelyeket szintén vétek kihagyni koncerten. A színpadi munka és átélés ezúttal is kiváló volt a Dalriada esetében, náluk általában az ének az, ami hol jobb, hol rosszabb élőben. Ma azért nem volt minden tökéletes ilyen téren, de bőven élvezhető volt mind Laura, mind Andris produkciója.
  Viszont ami fölött nehéz szemet hunyni, pont A Dudás című számnál futott bele Ádám némi technikai problémába a dudájánál, ennek ellenére a hangszer vígan szólt a lejátszóból. Értem én, hogy elég nehéz a Dalriadát hangosítani (szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam a bandát úgy istenesen jól szólni), különösen hogy immár a népi hangszereket is a színpadról szólaltatják meg, de ennyire azért nem kellene alátolni a technikát. A kis nüansz ellenére a Dalriada így is kiváló bulit prezentált, bár hiányérzet azért adódhatott, a rajongók nagy vigyorok kíséretében távoztak a színpad elől.
  
  Az Enslaved komoly vonzerőt jelentett a nagyszínpadon, én ugyanakkor nem rajongok kifejezetten a bandáért. Bár az élő teljesítményüket nem érheti kritika, a közönséget bőségesen kiszolgálták, ez a fellépés is bizonyította számomra, mi hiányzik az Enslaved-ből. A jó kis black/death-es témák a helyükön vannak, a hangszeres tudás is magas szintű, de pont az a mágia, az a fajta dúdolható emlékezetesség hiányzik belőlük, ami például az Amon Amarth-ban megvan.
  A másik színpadon ez után a Paddy And The Rats repített el egy füstös ír kocsma mélyére a maga bulis, mulatós zenéjével. Ők sem kifejezetten az én világom, de kétségtelen, hogy remek hangulatba tudják hozni a hallgatóságot. Ma ráadásul a már milliószor hallott slágerek mellett pár újabb szerzeményt is játszottak, így még csak tipikusnak sem volt mondható a fellépésük. Könnyed, jó kedélyű, vidáman ugrálós/táncolós bulit láthattunk Paddyéktől. Ráadásul ugyanezen a színpadon a hasonló műfajban utazó Jolly Jackers biztosította a továbbiakban a talp alá valót a mulatozni vágyóknak.
  
  A nagyszínpad főattrakciója a legendás Napalm Death volt, akiket láttam már párszor, de sosem tudtam magaménak érezni a zenéjüket. Bár stílusteremtő státuszuk megkérdőjelezhetetlen, sosem értékeltem ezeket a kaotikus, artikulálatlannak ható zenéket, amikben kevés a fogódzópont, legyen az pár jól eltalált riff vagy valami emlékezetes dallam. Így inkább a Hammerworld színpadhoz mentem, ahol a tatabányai Agregator szintén durva stílusban mozog, de náluk pontosan megvannak ezek az említett fogódzkodók. Volt némi tagcsere a soraikban, Szabó Dávid gitáros távozott, aki elég meghatározó tagja volt az utóbbi évek szerzeményeinek, a helyére érkező tag még eléggé félszegen mozgott a deszkákon, ráadásul a ´70-es évekbeli Black Sabbath fizimiskát jó lenne mielőbb elfelejteni, mert gáz!
  Tassék így éjfél felé (haha!) is jó hangulatú koncertet adtak a nem túl nagy létszámú, de annál lelkesebb közönségnek, igaz, ez elsősorban az énekes magánszámainak volt köszönhető. Tass a tőle megszokott alkoholszinttel állt a színpadra (ami ugyan sok móka forrása, de ha komolyan akarják venni a zenélést, akkor ezen is illene sürgősen változtatni...), ami a keszekusza kommentárokban csúcsosodott ki, illetve már kezdésnél sikerült teljes erejével rázuhannia a dobszerkóra, a dobos kivételével mindenki derültségét kiváltva. Később egy ujjatlan pólót dobtak be neki a közönségből, amit megpróbált magára ölteni, de a rajzfilmekből ismert módon hol az egyik, hol a másik lyukon bukkant ki a feje, sehogy se sikerült. („Ördögi szerkezet...!” – dobta be a fesztivál aranyköpését Loderer László basszer).
  Mindettől eltekintve az Agregator ezúttal is remek koncertet adott, ha éppen nem Tass szerencsétlenkedésén kellett nevetni. A teljes életművüket felölelték, volt Romok Között, A Skorpió Útja, Krómszín Ég Alatt, Mint Tűz És A Jég, Hattyútánc, Egy Nap A Világ, Éjfél Felé, Tűz Jöjj Velem, Sötét Éden. Sajnos ők se szóltak igazán jól, mint ahogy a Hammerworld színpadon senki, de a harapós riffek, a finom dallamvezetések és Tass erőtől duzzadó éneke így is megadták az alaphangot. Számomra kiváló zárása volt a mai napnak az Agregator koncertje.
  
  2. rész itt
  3. rész itt
  


Kulcsszavak:
  rockmaraton     watch my dying     fekete sereg     kalapács     magor     akela     alcohol     rózsaszín pitbull     toxic holocaust     leander kills     sodom     road     at the gates     born from pain     ektomorf     dalriada     enslaved     paddy and the rats     napalm death     agregator 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó előadók: 

Akela
Free Road Gang
Watch My Dying
Agregator

 kapcsolódó cikkek: 

Dübörög a Rockmaraton, jöhet a hétvége!

Rockmaraton: rohadjanak meg az állatkínzók!

Paddy And The Rats a háztetőn - új klip és új album

Új dal és klip a Magortól: Ígérj holnapot

Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Nervosa, Beyond, Zinfield, Nucleanus
EFOTT 2017
Gojira, Omega Diatribe
Nova Rock 2017 - 3. rész
Nova Rock 2017 - 2. rész
Nova Rock 2017 - 1. rész
Dream Theater - Images, Words & Beyond
Lacuna Coil, Infected Rain
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying
Flotsam And Jetsam, Dew-Scented, Izegrim és sokan mások
Scott Bradlee’s Postmodern Jukebox
Asking Alexandria
Anthrax, The Raven Age
VHK, New Model Army
 kapcsolódó fotók: 

Rockmaraton életképek - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget

KALAPÁCS - 2016. augusztus 3.-6. FEZEN 2016

Akela - 2016. június 23-25., RockPart´16, Balatonszemes

Leander Kills - 2016. június 23-25., RockPart´16, Balatonszemes

Road - 2016. június 23-25., RockPart´16, Balatonszemes

Born from Pain - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget

Ektomorf - 2016. június 4. BARBA NEGRA TRACK - KREATOR-MOBY DICK-EKTOMORF

Ektomorf - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget

Dalriada - 2016. június 23-25., RockPart´16, Balatonszemes

Enslaved - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget
Paddy and the Rats - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget
| Napalm Death - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget
 kapcsolódó videók: 

AGREGATOR - NIGHTBREED 16´
 kiemelt 
James Newton Howard Budapesten- 3 Decades of Hollywood Music
  
Hollywood legnagyobb zeneszerzője Magyarországon koncertezik A „Micsoda nő!”, „Az éhezők viadala” és további számos sikerfilm zeneszerzője, James Newton Howard Budapestre is ellátogat 2017-ben első élő koncertturnéjával

Blood Incantation, Spectral Voice
GATECREEPER [USA]; RATLORD [D]; NADIR a DURERben
WAKE (CA), BACKSLIDER (US) a ROBOTban
Amon Amarth augusztusban, a Barba Negra klubban
 friss hozzászólások 

Interjú Petrás Jánossal az Europica zenekar születéséről (2)
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Mike Portnoy szívesen csatlakozna a Dream Theater - Images, Words & Beyond turnéjához (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 lou reed    circle of witches    volt 2011    twin cobra    jared leto    Ébredj velünk    cate blanchett    demonica    hófehérke    jason staham    sacha baron cohen    sziget    the hives    beregi tamás    noel gallagher    szabó éva eszter    billy corgan    ensiferum    guy ritchie    star positive    no return    ion dissonance    r.e.m.    csejtey    krokus  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!