szerző: MorelloTrivium, Jinjer, Ørdøg 2016. június 30, Barba Negra Track
Nagy izgalommal fogadta a metalos közönség a Trivium magyarországi koncertjének bejelentését, hiszen a karrierjüket üstökösként kezdő tengerentúli titánoknak ez volt az első bemutatkozása nálunk. Jómagam már kétszer láttam őket élőben Bécsben, mindkétszer még a „hőskorban”, a The Crusade album időszakában. Egyszer bombasztikus önálló koncertet adtak, másszor egy gigaturné résztvevői voltak a Machine Head, Dragonforce, Arch Enemy, Shadows Fall társaságában, de ekkor az osztályrészül jutott, irtózatosan elrontott hangzás tönkretette a koncertjüket sajnos.
Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, az addig viszonylag egydimenziósnak gondolt, az említett The Crusade lemezzel látványos változásokkal előrukkoló Trivium még tovább haladt az úton. A további 4 sorlemez még inkább bizonyította, hogy a srácok újra és újra képesek megújulni, szinte kibújni a saját bőrükből, de valamennyire mégis Triviumos végeredménnyel.
Még viszonylag gyér létszám követte az első fellépő Ørdøg (ejtsd simán: ördög) fellépését. A Superbutt romjain alakult formáció egy kicsit dallamosabb, haddnemondjam rock & rollosabb zenét játszik a korábbiaknál, sőt a változatosságra is törekednek. Voltak direktebb, harapósabb, voltak bulizós, majdhogynem táncolós témák, és voltak kicsit elvontabb, elszállósabb tételek is a programjukban és persze zárásként egy Superbutt dal is. A háttér vetítés különösen sokat dobott a koncertjükön. Vörös András jó frontembernek bizonyult, kommentárjaival igyekezett felrázni a közönséget. Énekteljesítménye is rendben volt, bár azért több hamis hang becsúszott. Nem különösebben izgalmas, de mindenképpen korrekt zene volt, amit az Ørdøg-től láttunk, passzoltak a mai felhozatalhoz.
Az ukrán Jinjer alig több, mint egy hónapja lépett fel nálunk a Dürer Kertben, szóval egy újrázásként is felfogható az ő koncertjük. Azon az eseményen sajnos nem tudtam részt venni, így most mindenképpen meg akartam nézni a kőkemény frontasszonnyal ellátott bandát.
Pár nótájukat meghallgatva, nem mondom hogy első hallásra szerelem lett a vége, de kétségkívül több, mint figyelemfelkeltő az ukrán társaság, ahol Tatjana Shmailyuk hol öblös hörgésekkel, hol veszett üvöltözéssel, hol andalító dallamokkal operál. Igazából arra voltam elsősorban kíváncsi, vajon élőben is tudják-e hozni a szintet, vagy mindössze technikai segítségekkel remekül megtámogatott Youtube klipsztárokról van-e szó, ahol élőben már elhasal a produkció.
Szerencsére utóbbiról szó sem volt. Az egy gitárral, basszussal, dobbal felálló banda számára bivalyerős hangzást kevertek ki. De tényleg, régen hallottam már ennyire húsba maró, de mégis tiszta hangzást, ahol a basszusgitár utolsó csengés-bongása is gyönyörűen hallható volt. Tatjana laza, könnyed ruházatban lépett a színpadra, jellegzetes rasztáitól megszabadulva, most afféle ´40-es évekbeli „pin up girl” frizurát viselt (amit később folyamatosan rendezgetett egy rakoncátlan tincs miatt). Énekesi teljesítménye valóban minden igényt kielégített, tökéletesen hozta a hörgés/tiszta ének kombókat, mindenféle gond nélkül, pillanatok alatt átváltva egyikből a másikba.
A létszám még mindig nem volt túlságosan nagy, valamint a jelenlévők nagyobb része láthatóan a Trivium miatt jött, a Jinjer-t még nem ismerték. Emiatt persze különösebb tombolás sem alakult ki a nézőtéren, a legtöbben szolidan kísérték figyelemmel a produkciót, az egyre nagyobb elégedettség viszont így is szemmel látható volt. Tatjana az elején megpróbálta egy kicsit nagyobb aktivitásra bírni a nézőket, láthatóan mindvégig zavarta kicsit ennek sikertelensége, de ennek természetesen nem adott hangot. Van egy jellegzetesen flegma arckifejezése, de talán pont ez teszi dögössé sokak szemében. A gitáros, de különösen a basszusgitáros is megérdemli a dicséretet, utóbbi különösen látványosan játszott és a jó hangzás pláne kiemelte a játékát. Úgy gondolom, „értő” közönség előtt és egy szűkösebb klubbuliban óriási hangulatot képes teremteni a Jinjer, ez az igazi közegük. Ennek fényében különösen sajnálom, hogy a májusi fellépésüket kihagytam.
Már épp kezdtünk volna aggódni, hogy a Magyarországon debütáló Triviumhoz kevés lesz ez a létszám, de mire az amerikaiak színpadra léptek, mégis korrekt módon összesűrűsödött a nézőtér. Mindig bosszant, ha egy teljes dal hangzik el intro-ként, még akkor is, ha az Iron Maiden - Run To The Hills-e az. Oké, pár akkorddal, jellegzetes felvezetővel tökéletesen hangulatba lehet hozni a közönséget, de mi értelme egy teljes 3-4 perces dalt bejátszani tokkal-vonóval, szólókkal, mindennel együtt? Egy komplett saját szám elől veszi el a helyet... Ráadásul az intro után jön az intro, a tényleges felvezetéssel, ami aztán a Strife-ba csapott át a Vengeance Falls lemezről. A közönség ovációja határtalan volt, és ha esetleg valakinek kétségei lettek volna, már az első pillanatoktól kezdve egyértelmű volt, hogy ez egy óriási buli lesz.
Hangos, masszív hangzással robbant be a Trivium, a Strife vaskos riffjei és Paolo Gregoletto gyomrozó basszusa ehhez tökéletes terepet jelentettek, ugyanakkor a koncert folyamán mindvégig kissé aránytalan maradt a megszólalás. A mélyeket, a riffeket és a basszusmunkát tökéletesen lehetett követni, a finomabb, dallamosabb gitártémák és a gitárszólók viszont eléggé el lettek nyomva ezáltal. Pedig Corey és Matt szólói a Trivium nagy erősségei közé tartoznak.
A panaszkodásnak itt vége, mert ha akarnék, se tudnék másba belekötni a banda koncertje kapcsán. Ugyanis valami egészen lehengerlő teljesítményt nyújtottak a deszkákon, amihez persze kellett a remekül megírt nóták garmadája 7 nagylemezen keresztül. A csapat remekül válogatta össze a legjobb slágereket, legemlékezetesebb tételeket, és sokatmondó az, hogy a kb. 1,5 óra alatt egyetlen felesleges nóta sem hangzott el. Ezek a srácok tényleg képesek voltak megírni ennyi megaslágert karrierjük folyamán. De ne menjünk el amellett sem szó nélkül, hogy a bandatagok által is hüledezéssel fogadott elképesztő hangulathoz szükség volt az egészen fantasztikus formát mutató magyar közönségre is! Még nagy koncertjáróként is azt kell mondanom, ennyire lelkes, emberfeletti tombolást bemutató közönséget már nagyon régen láttam!
A bombasztikus Strife után máris az egyik legelső sláger dübörgött fel, a Rain az Ascendancy albumról, a valaha megírt egyik legjobb thrash/metalcore korongról. Itt a szilaj agresszivitás kapta a legnagyobb szerepet, a remek dallamokkal karöltve. Kár, hogy a gitáros színezéseket és a szólózást kevésbé lehetett kihallani. A rajongók persze teljes eksztázisban. Aztán a kissé kevesebb figyelmet kapott In Waves album egyik dallamos tétele, a Watch The World Burn következett, amit ismét számos torok énekelt együtt Matt-tel.
Amikor így a korai, 2005 környéki és a frissebb szerzemények között ugráltak, tökéletesen meg lehetett figyelni, mennyire sokoldalú életművet tett le a Trivium az asztalra. Olyannyira, hogy konkrétan úgy érezte a hallgató, mintha 3-4 különböző zenekar adogatná egymásnak a kilincset ezeknél a nótáknál, de valahogy mégis mindegyiket összeköti egy megmagyarázhatatlan Trivium-os vezérfonal. Az ismét ordenáré őrjöngést előidéző Like Light To Flies a metalcore fenegyerekeit mutatta be, brutál riffekkel és felejthetetlen dallamokkal. A Shogun albumos Into The Mouth Of Hell We March a technikai képességeket kidomborító, hosszabb, változatos dalszerkezeteket villantotta fel.
Az In Waves/Vengeance Falls időszak az olyan dalokkal, mint a Built To Fall a jellegzetes amerikai modern heavy metalt, a maga súlyosságában és dallamosságában jelenítette meg. A legutolsó lemez, a 2015-ös Silence In The Snow tételei meg olykor színtiszta europower módon nyargalásznak, ahogy azt például a Helloween tanította, nagy óóóó-zásokkal megtámogatva, mint ahogy a Dead And Gone-nál hallhatjuk. Szóval ha valaki esetleg nem is szimpatizálna a csapattal, a zenészek kétségbevonhatatlan tehetségét és a folyamatos megújulni tudást annak is muszáj elismernie.
A fanatikus rajongók számára persze nem kellett semmit bizonyítaniuk Matt-éknek, annál inkább fordítva, mert az óriási fogadtatást tekintve az énekes folyamatosan azon hüledezett, hol jártak ők eddig, hogy lehet az, hogy eddig elkerülték egymást ezzel az elképesztő közönséggel, akik toronymagasan a legjobbnak bizonyultak az eddigi turnén. Ilyen dumákat már sokaktól hallottunk, de Matt-en látszott, hogy komolyan gondolja, és még egy semleges szemlélő is azt mondaná, hogy a magyarok által bemutatott circle pit-hegyek és az elképesztő méretű tombolás és együtténeklés valóban nem mindennapi teljesítmény.
A diszkográfiában kétségkívül legharapósabbnak, legvadabbnak tekinthető Ascendancy album szerencsére jó néhány nótával képviseltette magát, így a soron következő The Deceived is rendesen megtornáztatta a nyakakat. A Shattering The Skies Above a 2011-es In Waves lemezt idézte meg, a legújabbkori sláger, a Silence In The Snow pedig tényleg akkora power metal, hogy a német nyelvterület bármelyik klasszikus albumán helyet kaphatott volna.
Nehéz volt megítélni, melyek a közönséget leginkább lázba hozó nóták, de a jelek azt mutatták, hogy a legnagyobb durranásnak számító Ascendancy-s tételek mellett bizony a Silence In The Snow slágerei szóltak a leghangosabban a nézőtéren. Noha a banda karrierjét régóta követők között közmegegyezéses alapon a legkevésbé sikerült alkotásról beszélünk ugye... Megmondom őszintén, a ma programba kerülő friss szerzemények miatt bennem is elkezdett átértékelődni a Silence In The Snow lemez, szóval adok még neki néhány esélyt, hátha az élmények hatására képes lesz még jobban betalálni.
A Shogun albumról származó Down From The Sky-t nem fenyegeti ez a veszély, hiszen ez kétségkívül egy azonnal ható sláger, mindenképpen a Trivium legjobbjai közé tartozik. A közönség reakciója is ennek megfelelő volt, az új lemez mai utolsó nótája, az Until The World Goes Cold pedig a kicsit megfontoltabb tempójával, újfent remek refrénjével és kiváló zenekari teljesítményével szintén könnyen megszerettette magát.
A vége felé közeledve még mindig nem volt elég a slágerparádéból, jött a Trivium talán legsúlyosabb nótája, a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr, óriási tombolással kísérve. Ma már több generáció rajong a Triviumért, nyilván mindenkinek megvannak a kedvenc, avagy nosztalgikus slágerei, nekem az Ascendancy tételei azok, amelyek miatt már önmagában is megérte részt venni ezen a koncerten. A zárásra pedig ismét egy súlyos dal maradt, ezúttal 2011-ből, az In Waves. Az azonos nevű album lassabban ért be nálam, de ezzel a koncerttel sikerült „újrafelfedezni” néhány kevésbé hallgatott tételt. Remek összefoglalót jelentett a mai nap a Trivium életművéből, egyedül azt sajnálom, hogy a klasszik heavy metalos gyöngyszemeket rejtő The Crusade album nem képviseltette magát, illetve egy dal a debütáló Ember To Inferno-ról is beleférhetett volna.
Ez a koncert viszont így is mindent vitt, lehengerlő teljesítményt nyújtott mind a zenekar, mind a közönség. Később még a Trivium stábjához tartozó road is bőszen bizonygatta néhány sörözgető srácnak, hogy úton vannak már egy ideje, de tényleg nem volt még részük ennyire óriási hangulatú koncertben, nem túlzott Matt, amikor erről beszélt.
A karrierjét nagy üstökösként elkezdő Trivium talán nem jutott el abba a legmagasabb ligába, amibe várták volna magukat, de így is komoly ismertségre és megbízható színvonalra álltak be, amiből mi is ízelítőt kaphattunk. A legnagyobb teljesítmény Matt Heafy nevéhez fűződik, aki a kezdetek óta rengeteget fejlődött énekileg, a dallamos énektémákat abszolút jól hozta. Én azt gondoltam, hogy hangszál kíméleti okok miatt az üvöltős/hörgős részek ma már elsősorban Corey Beaulieu gitárosra szálltak át, de mint élőben látható volt, Matt egyáltalán nem tolta le magáról a feladatot. Mind az ének, mind az üvöltés remekül ment neki. Utóbbiból persze sokat átvállalt Corey, őt mindig is rendkívül tehetséges gitárosnak tartotta a szakma, ezt ma is bizonyította. Ha még a gitárszólóit is jól lehetett volna hallani, az lett volna a maximális élvezet.
Paolo Gregoletto masszív basszusa viszont mindvégig remekül szólt, ő a legkorábbi idők óta stabil pont a Triviumban, a doboknál Paul Wandtke viszont új szerzemény, de ő is nagyon jól helytállt. Nem dobolt annyira látványosan, de hozta a feszes ütemeket, tehetségét pedig azzal is bizonyította, hogy még egy kis blastbeat-et is beleszegelt az egyik dalba.
A mai megmozdulás alapján biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó Trivium koncert Magyarországon. Sőt, reménykedek benne, hogy annyira jó benyomással voltunk Matt-ékre, hogy akár már jövőre vagy az után itt lesznek velünk újra. Biztos vagyok benne, hogy ez esetben a mai élménnyel gazdagodott rajongók közül egy se maradna otthon.
05:37
