beszámoló [fesztivál] 2016. június 9. csütörtök 22:08
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloRock In Vienna 2016 – 1. nap (Rammstein, Apocalyptica, Slayer, Babymetal, Anthrax) 2016. június 3, Donauinsel, Bécs
Magyarországon sajnos igencsak lecsökkent a szó szoros értelemben vett rock/metal fesztiválok köre, bár némelyik még így is egészen tisztességes, nemzetközi szinten is helytálló fellépőgárdát képes toborozni. Az igazán falbontó nagyságrendű összeállítások viszont még mindig jórészt külföldön állnak elő, elsővonalbeli nevekhez bizony továbbra is utazni kell pár száz kilométert. Ez esetben Bécsig tartott a fuvar, a Rock In Vienna nevű fesztivál ugyanis az év talán legsúlyosabb fellépőgárdáját trombitálta össze az egész régióban. Rammstein, Iron Maiden, Nightwish, Slayer, Kreator, Apocalyptica, Anthrax, Powerwolf, Gojira, Babymetal, Dragonforce, mindez egy rendezvényen... Hát erre még szavakat se nagyon lehet találni!
Egyéb okok miatt csak az első napon volt lehetőségem részt venni, így jelen beszámoló a címben említett bandák fellépéséről fog szólni. A második nap valamiért látványosan laposabb volt (az egy szem Iggy Popot tartottam onnan komolyabban vehető névnek), a harmadik napon az Iron Maiden, Nightwish, Kreator, Gojira, Powerwolf miatt azért fáj valamennyire a szívem (noha mindegyiket láttam már az utóbbi pár évben).
Először kezdjük magával a helyszínnel és a szervezéssel, mert bizony van mondandó... A Donauinsel Bécs kellős közepén egy hosszúkás sziget a Dunában, olyan mint nálunk a Margit-sziget, csak nagyobb. A szigetre mindkét oldalról lehetőség van bejutni, a metró is megáll mindkét parton. Viszont hogy autóval hogyan lehet (egyáltalán lehet-e) a szigetre bemenni, parkolni, arról semmiféle információ nem volt, a fesztivál honlapján se, szóval elég zűrös kérdés volt, hogy egyáltalán lesz-e valahol parkolóhely, lehetőleg a környéken... A vakszerencse segített benne, hogy viszonylag vállalható távolságban épp sikerült parkolóhelyet találni, megtaláltuk a bejárati hidat is, de aztán jött az újabb meglepetés.
A szigetre átsétálva még véletlenül sem lehetett kapásból bejutni a fesztiválterületre, egy kordon mentén kellett volna egy óriási kitérővel körbekerülni, aztán egy kitaposott részen, tehát még nem is hivatalos úton felmászni egy dombon a túloldalra. Tök jó, de hogy lehet ezt megtenni például begipszelt lábbal, sőt egy súlyosabban mozgássérült magyar fiúval is találkoztunk, számukra ez konkrétan lehetetlen vállalkozás volt. Hogy képzelték ezt??? Ez a fiú óriási nehézségek árán már 1,5 órája (!!!) bolyongott körbe, mert semmilyen információ, semmilyen tájékoztatás nem volt a hivatalos bejárat irányáról, mindenhol csak kordonok és ötletszerűen kitaposott úttalan utak tanúskodtak arról, merre vonulnak a fesztiválra igyekvők. Vérlázító, hol vannak ilyenkor a nagyítóval EU konformságot keresők???
Végül a hídnál lévő elkordonozott úton nagy nehezen sikerült megértetnünk az ott posztolóval, hogy talán tényleg lehetetlen gipszbe tekert lábbal felmászni a dombon, és be tudott engedni minket (a mozgássérült fiút ekkor már hiába kerestük a jó hírrel, valamerre továbbállt, bízom benne, hogy neki is sikerült emberi körülmények között bejutnia a fesztiválra).
Szerencsére csak eddig tartott a bosszankodás (illetve pár morgást még megérne a standok benti árszabása, de ezt most hagyjuk). Lényeg, hogy bejutottunk és rögtön a nagyszínpadok felé vettük az irányt. Egymás mellett kapott helyet a Soul Stage és a Mind Stage, ahol mindig az egyik ontotta a fémet, miközben a másikon belőtték a cuccot, majd függöny le itt – függöny fel ott, és mehet tovább a zúzás a következő bandával. Szeretem ezt a pörgős megoldást, ráadásul nem is kell máshova kutyagolni a következő koncerthez.
Peter Tägtgren gótikus/szimfonikus bandája, a Pain nem kifejezett kedvencem, de azért pár számot megnéztem volna tőlük. A fent említett bejutási procedúra miatt róluk lemaradtunk, de éppen kezdett az Anthrax, szóval gond egy szál se. Scott Ian-ék nem túl rég voltak nálunk az Iron Maiden előtt, most is lesznek a Fezenen (később kiderült, mégsem lesznek), de vannak ők annyira jó koncertbanda, hogy bármennyiszer meg lehessen nézni az előadásukat. Most elég korai időpontot kaptak, nem is volt sok duma, inkább próbálták kihasználni az időt. Így délután 4 óra körül még nem volt óriási a tömeg, de azért látható volt, hogy folyamatosan gyűlnek az emberek.
A műsor első felében a slágerparádéra koncentráltak, vagyis rögtön ellőtték a puskaport az olyan dalokkal, mint a nagy klasszikus Among The Living, a zúzós, thrash-es Caught In A Mosh, a punkos vadságú basszusra épülő Got The Time, az éneklős Madhouse és az örök érvényű sláger, az Antisocial. Persze puskapor még így is bőségesen maradt a tárban, hiszen a visszatérésük óta lerakott 2 nagylemez, a Worship Music és a legfrissebb For All Kings egyszerűen kikezdhetetlenek lettek. Elképesztő, hogy a renoméjában azért eléggé megtépázott Anthrax ilyen briliáns albumokkal követelte vissza magát az élvonalba.
Először a 2011-es korong egyik leghangsúlyosabb tételének számító Fight ´Em ´Til You Can´t hangzott el, majd két új dal, az Evil Twin és a Breathing Lightning. Élőben is szuper volt ezeket hallgatni, Joey Belladonna kitett magért. Zárásként pedig a számomra legnagyobb kedvencként nyilvántartott Indians csendült fel.
Az Anthrax mindig meggyőző teljesítményt nyújt a deszkákon, ezúttal sem volt másképp. Joey Belladonnának még ma is van energiája százszor körbefutni a színpadot, sőt egészen a szélekig kimerészkedett, illetve a közönséghez is lemászott több alkalommal. Nem csak remek frontemberi teljesítményt mutatott fel, de az énekhangjába se lehetett belekötni. Egy-két magassal kicsit spórolt, de ez tényleg apróság.
A Scott Ian-Frank Bello duó a szokásos aktivitással hegesztett, a nyughatatlan Bello folyamatosan biztatta a közönséget, óriási lelkesedéssel. A 2013 óta náluk gitározó Jonathan Donais eléggé statikus, megszeppent kiállást mutatott fel a Maiden előtt, de ma ő is sokkal oldottabban, nagyobb átéléssel zenélt.
Charlie Benante továbbra is az Államokban vakarhatja, ami nem is viszket, a turnén még mindig Jon Dette ül be a dobok mögé. Nem tudom elképzelni, miért nem képes ő huzamosabban megragadni egy nagyobb kaliberű bandánál, mert elsőrangú munkát végzett ma is. Hihetetlenül feszesen, energikusan, erőtől duzzadva püfölte a dobokat, ő adta a húzását az Anthrax zenéjének, persze Ian karcos riffjeivel karöltve. Nyilván Charlie lenne az igazi ott hátul, de amíg az ő ügye nem oldódik meg, addig Dette tökéletesen helytáll.
Függöny le, kis várakozás után kezdhetett a másik színpadon a metal színtér egyik legellentmondásosabb produkciója, a japán Babymetal. Meg nem mondhatom, hogyan keveredtem pár éve az első klipjük, a még nagylemez előtti Doki Doki Morning közelébe, de még a mai napig se tudnám megfogalmazni azt az élményt. Egyszerre volt vérforralóan irritáló és elviselhetetlen, de megmagyarázhatatlan módon mégis beleültette a bogarat az ember fülébe. Ha valaki nem ismerné a formációt, a Babymetalt 3 tizenéves japán kislány alkotja (ekkortájt, 2011-ben mindössze 14-12-12 évesek!!!), akik kidolgozott koreográfia szerint ugrálnak és nyafiznak a színpadon, miközben mögöttük elmaszkírozva zúz kőkemény, olykor egészen death metalos témákat a zenei szekció.
Nem rovom meg azt, akinek ennek hallatán csak annyi a reakciója, hogy „na jó köszi, nekem ennyi bőven elég is volt...”. Viszont a szigetországban mégis gomba módra nő a Babymetal hisztéria (ez még nem nagy dolog, népszerűek ott ennél betegebb dolgok is), sőt már Európába és az USA-ba is átszivárgott a robbanásszerű érdeklődés a csapat iránt.
Azóta már a második nagylemezüket adják ki, és ezekkel a nótákkal kapcsolatban azt kell mondani, hogy a zenei részek egyébként egészen vállalhatók, bármely más bandában is elmennének, egyedül a lányok produkciója zavarba ejtő. Suzuka Nakamoto (Su-metal) az, aki ténylegesen énekel, szép hangja van egyébként, Yui Mizuno (Yuimetal) és Moa Kikuchi (Moametal) pedig az ugrabugra mellett inkább csak vokáloznak és azt a jellegzetes japán nyafizást hallatják. Nehezen behatárolható zene, amit a Babymetal játszik. Úgyis van már mindenféle mondvacsinált álműfaj, erőltetett stílusdefiníciók, hát akkor én is alkotok egyet, tessék: „cuki-metal”! (És még szerintem jól is hangzik, hangzás alapján japánul még akár jelenthet is valamit).
Egyszerűen látni akartam, mi a jóélet ez a Babymetal jelenség élőben, szóval kapóra jött, hogy itt voltak a Rock In Viennán, muszáj volt megnézni őket. Nos, valóban nem mindennapi előadást láthattunk.
A fehér-feketére pingált arcú zenekar elhelyezkedett a deszkákon, aztán szépen belecsaptak a zúzásba. A három lány rövidesen színpadra penderült és onnantól folyamatos volt a pörgés. Nem csak a deszkákon, a nézőtéren is nagy jókedvvel és ovációval fogadták a csapatot. A felhőtlen jókedv során még egy kuka is végigjárt egy alkalommal a rajongók fölött, aminek a tartalma aztán nagy derültségre az épp ott állók nyakába zúdult.
A lányok komolyan vették a dolgukat, mert bár bájosan, mosolyt mosolyra halmozva ugráltak, mégis hihetetlenül profi koreográfiát és elképesztő színpadi munkát végeztek. Nem igazán lehet komolyan venni őket az olyan számokkal, mint hogy Babymetal Death, Headbangeeeeerrrrr!!!!!!!, vagy magyar fordításban „Aggyácsokit!”, de élőben végigkövetve a produkciót, igazat kell adni Rob Zombie-nak, aki a lányok védelmében elmondta, hogy ennyire energikus előadást nem sokat látni a metal színtéren.
Igazából akire a legnagyobb teher hárult, az Suzuka, őt illeti meg legelsősorban az elismerés. Folyamatos mozgás közben énekelni, nem is akármilyen dallamokat, ugyanakkor hajszálpontosan tartani a koreográfiát, tényleg nem kis teljesítmény. Egy fokkal jobb lett volna, ha kicsit jobban kihangosítják az ő énekét, mert olykor eléggé eltűnt a gitárok mögött. Mindenféle megilletődöttség nélküli, profi produkciót mutattak be, ilyen fiatalon ez valóban nem akármi. De a lányok mellett legyen itt megemlítve a koreográfiáért felelős Mikiko névre hallgató hölgy is, mert ő ugyancsak megérdemli a kalaplengetést.
Mint ahogy maga a zenekar is, mert ugyan végig a háttérben voltak, de a kőkemény témákat szintén meggyőzően prezentálták. Sőt, végül mindegyik zenésznek egy kis szólólehetőség is jutott, így ők ugyancsak megmutathatták, hogy mesterien uralják a hangszerüket. Mondjuk az eléggé zavaró volt, hogy olykor csak lejátszóról mentek a zenei részek, az ilyesmit jobb lett volna mellőzni.
Nem mondom, hogy innentől a Babymetal lesz a kedvencem, és betegre fogom hallgatni minden számukat, mert ennyi most kellemesen elég volt belőlük. De ha valakitől habzó szájú fikázást hallok az irányukban, azért meg fogom említeni, hogy az mondjon releváns véleményt, aki legalább egyszer már az élő teljesítményüket is látta.
Nem kicsi kontrasztot jelentett a Babymetal után a Slayer koncertje. Még ha a japánokat lehetett is humorosan felfogni, Tom Arayáék nem a mókázásról híresek. Előtte még némi showműsorral kedveskedtek a szervezők, repülőről ugrott le néhány ejtőernyős a fesztivál területére. Nem mondom, szokatlan látványosság volt, de szerintem senkinek nem fájt volna, ha kimarad. Pláne hogy a viharra álló időjárás miatt megtett a gép néhány kört a fesztiválozók feje felett, mire lett valami, ezzel is kiváltva a jelenlévők türelmetlenségét. Ugrottak, ejtőernyő kinyílt mindenkinek, senki nem esett a Dunába, öröm, ugorjunk...!
És akkor Slayer. Számtalan alkalommal láttam már a csapatot, óriási kedvencek természetesen, legendásan jó koncertbanda. Ez a mai viszont minden eddig látott Slayer fellépések közül magasan a leggyengébb volt. Nem nagyon hittem el, hogy létezhet lapos, erőtlen Slayer buli, de ez most az volt.
Nem feltétlenül a zenekar nyakába kell varrni a mai gyengébb koncertet. Borzasztó tompa, erőtlen hangzást kaptak osztályrészül, a gitárok valahol a háttérben morogtak, innentől elveszett minden ereje a zenének. Egy Slayer buli agresszíven, húsba markolóan, vérforralóan kell szóljon, ez a semmitmondó zsizsegés nem volt méltó a zenekarhoz. Ezen kívül Tom Araya enerváltsága, rekedtsége is mindenre alkalmas volt, csak épp a közönség fanatizálására nem.
És ha már közönség: ennyire méla, hígfos nézősereget Slayer koncerten még életemben nem láttam! Oké, nem volt egy felpörgető hangulatú buli, de az a szánalmas ácsorgás, méla bambulás, ami az előadás teljes ideje alatt jellemezte az EGÉSZ közönséget, az szintén méltatlan volt.
Én, aki egyáltalán nem lelkesedek a pogózásért, agresszív lökdösődésért, még én is szükségét éreztem előrébb menni olyan helyre, ahol legalább van valami mozgás. De ott is csak némi céltalan, esetlen lötyögés ment, a jelenlévők döntő többsége csak állt.... és bámult.... Gratulálok, labancok!
A program nem volt kifejezetten hosszú, a Delusions Of Saviour felvezetés után az új lemez címadója, a Repentless kezdte az estét, aztán jött szép sorban a Disciple, Postmortem, Hate Worldwide, War Ensemble. A friss korongról még a You Against You-ra jutott idő, aztán persze a ´80-as évek slágerparádéja következett, mint a Mandatory Suicide, Raining Blood, Dead Skin Mask, Born Of Fire (ez mondjuk meglepetés volt, nem túl gyakori szám), South Of Heaven és végül az Angel Of Death. Ahogy véget ért a géppuskaszerű dobkiállással záruló szám, semmi ráadás, semmi különösebb búcsúzkodás, csá, aztán kalap-kabát...
Nem akarom ezen egyetlen koncert miatt leírni a mindig precíz gyilkológépként működő Slayert, de be kell látni, hogy nem lehet mindent a hangzásra és a béna közönségre fogni, nekik is jobban oda kell tenniük magukat. Nem értek egyet azzal a véleménnyel, hogy Dave Lombardo legutóbbi kirúgása, vagy legkésőbb Jeff Hannemann halála után már nem lehet Slayer-nek tekinteni a Slayert. Egyrészt, Paul Bostaph remekül teljesített ma is, igazán nem múlt rajta semmi. Továbbá összesen 8 évig volt korábban a Slayer tagja, szóval közel sem idegen test a rendszerben. Másrészt Hannemann karaktere persze mindig hiányozni fog, de Gary Holtra ugyancsak nem mondhatja senki, hogy ne lenne a lehető legkézenfekvőbb figura ebben a helyzetben. Mellesleg ő is nagy intenzitással, lelkesedéssel játszott, tehát nála sem érheti szó a ház elejét.
Úgy tűnik, mind Holtot, mind Arayát elzavarták egy stylist-hoz, mert kettejük túlburjánzó homeless külseje miatt már lassan a Fedél Nélküli szerkesztőségének évzáró rendezvényére is meghívást kaphatott volna a zenekar. Holt ezúttal alkarnyi vastagságú barkóban pompázott, ezáltal kiköpött olyan kinézetet kapott, mint az egykori The Crown/One Man Army énekes, Johan Lindstrand (emlékszik még valaki rá?). Araya meg csak simán visszavágatta a mikulás-szakállát egy vállalhatóbb fazonra.
Kerry King a szokásos morcos arckifejezéssel headbangelte végig a koncertet és vijjogtatta a gitárját, és bizony ki kell mondani, hogy Tom Araya lett mára a leggyengébb láncszem a társaságban. Oké, tudjuk hogy ő sem fog már eszeveszetten zúzni a deszkákon, a torokfájása is ma egy szerencsétlen helyzet volt, de a semmitmondó ácsorgása a színpadon, a hanyag basszussimogatás, a mindenféle átélés nélkül elkajabált szövegek mind azt láttatják, mintha muszájból menne már csak a dolog. Hol van már a szikrázó szemű, gyűlölettől eltorzuló hangú Tom Araya...! De ameddig még képes Tom átéléssel előadott koncerteket prezentálni, addig lehet még ütős Slayer buli, de ha bedobja egyszer a törülközőt, akkor valószínűleg tényleg vége a Slayernek.
Furcsa, hogy az Apocalyptica volt a mai este második számú bandája a Rammstein mögött, az előbb említett Slayert nagyobb presztízsű zenekarnak gondolnám. De a finn csellósok mögött is elég komoly életmű áll, hiszen 9 nagylemezzel büszkélkedhetnek. Nemrég voltak nálunk, nagyon ütős bulival, most persze az akkori programnak csak egy kisebb része fért bele az időbe.
Az ilyen fesztiválkoncerteken a bandák kevésbé koncentrálnak a legújabb kiadványra, inkább a slágereket tolják előtérbe, amelyeket még a felületesebb érdeklődők is ismerhetnek. Az Apocalypticának ilyen téren könnyű dolga volt, mert legnagyobb slágereik a világ legismertebb metalbandája, a Metallica repertoárjából érkeztek, amelyeket kb. beugró kérdésként tehettek volna fel a bejáratnál, a karszalag átadása előtt. Elhangzott tehát a Master Of Puppets és a Seek & Destroy, sőt a Sepulturától is befért egy Refuse/Resist, a közönség nagy örömére.
Egyébként inkább az újabb kori nóták mentek, mint a Reign Of Fear, I´m Not Jesus, House Of Chains, I Don´t Care, korábbról a feltétlenül slágernek számító Bittersweet hangzott el (ez viszont már legalább tényleg saját szerzemény). Az Apocalyptica mindig lelkes koncertbanda, ma is kitettek magukért, mind a csellósok, Eicca Toppinen, Paavo Lötjönen és Perttu Kivilaakso, mind a dobos Mikko Sirén, mind az alkalmanként énekesként ténykedő Franky Perez. A zárást a Hall Of The Mountain King jelentette, a mostanra már jelentősen megnövekedett nézősereget maximálisan kiszolgálták.
Őszintén szólva, sosem voltam nagy rajongója a Rammstein-nek. Persze egy egyedi jelenség voltak ők, ahogy berobbantak a fősodorba, és még ha direktben nem is nagyon hallgattam sosem a számaikat, a zenei tévék és a rockbulik mind hozzájárultak ahhoz, hogy mára gyakorlatilag az összes slágerüket (és nem kevés van!) kívülről fújjam. Ez a fesztivál remek alkalom volt arra, hogy most először élőben is megtekintsem a germán brigádot, mert akárhogy is nézzük, egy Rammstein koncertet azért mégis látni kell az életben.
A csapat meglehetősen inaktív volt az utóbbi években, lemez utoljára 2009-ben volt tőlük, szóval még ha különösebb apropója nem is volt az újbóli aktivitásnak, nem meglepő, hogy iszonyatos tömeg gyűlt össze a színpad előtt. Szinte egy tűt sem lehetett elejteni a nézőtéren, viszont az első hangokra a fejek fölé lendülő okostelefonok erdeje annyira irritáló és szánalmas látvány volt, hogy az elmondhatatlan! A sötétben szőnyegként világítottak a telefonok a nézőtér felett, nevetséges!
De most komolyan. Mi a francra jó az, hogy a koncertélmény, az élő hangulat felszívása helyett valaki nagy műgonddal készít egy rángatózó, használhatatlan minőségű, gerjedve szóló, nézhetetlen-hallgathatalan ultragagyi felvételt, amit aztán soha a büdös életben nem fog ő maga sem megnézni félnél többször (mert a felénél ő is rájön, hogy fos az egész)??
Miközben a videómegosztókon hegyekben állnak a profi, többkamerás, DVD minőségű felvételek, ha valaki erre lenne kíváncsi. Egy ilyen tömegben 10-20 telefon még elmegy, de hogy MINDENKI a telefonjával foglalkozzon, ezen komolyan felhúztam magam. Mindegy, még ha számomra irritáló is ez a sok hülye, nem foglalkoztam velük, inkább próbáltam a koncertélményre fókuszálni.
Ami a legmegdöbbentőbb volt számomra, hogy úgy 2001 tájékán, a Mutter album környékén kezdtem egyre jobban felfigyelni a bandára, de 15 év elteltével ezek a fickók egy hangyányit sem öregedtek! De tényleg! Till Lindemann arcán voltak láthatók kissé mélyebb barázdák, de a marcona tekintetű Richard Z. Krupse és a haját jellegzetesen a feje tetején hordó Paul Landers gitárosok, a kopasz, eleinte csuklyában fellépő Ollie Riedel basszer és a korrepetáló fizikatanár kinézetű Christian „Flake” Lorenz billentyűs egy leheletnyit sem változtak, nem is értem, hogy csinálják. Christoph Schneider dobosnak is csak a haja lett rövidebb.
Szóval a német arcok kb. ott folytatták, ahol legutóbb abbahagyták. Pontosabban mégsem, mert azonnal egy vadiúj dallal indítottak, legalábbis a „Ja-Nein, Rammstein” refrénnel ellátott nótát én még nem hallottam korábban. Már csak azért is újnak tippeltem, mert gyakorlatilag a legutóbbi időkig minden slágerük címét beleszőtték a szövegbe, imádom az ilyen ötletes megoldásokat (mint később kiderült, tényleg új szerzemény volt a Ramm 4 címet kapó dal).
A közönség persze már itt meg volt véve kilóra, de ez után a metal történelem német nyelvű monolitjai egyre-másra törtek elő a hangfalakból, felejthetetlen népünnepélyt varázsolva Bécsben. A Reise-Reise, Hallelujah, Zerstören remekül ívelték fel a hangulatot, a Keine Lust, Feuer Frei, Seemann, Ich Tu Dir Weh, Du Riechst So Gut, Mein Herz Brennt, Links 2-3-4, Ich Will, Du Hast dalok pedig minden rockbuliban szocializálódó rocker fülébe beleégtek.
Pirotechnika is volt persze bőséggel, erről is híres a Rammstein. Tűzijáték, petárdák, tűzoszlopok (mind a színpadon, mind a nézőtér felett) lövelltek az egekbe, és persze Till Lindemann és a gitárosok is hol a saját ruházatukból ontották a szikrát, hol lángszóróval perzselték a környezetüket. Lindemann még a koncert folyamán szinte folyamatosan futógépen lépegető „Flake” Lorenz-et is betessékelte egy koporsóba, majd annak rendje-módja szerint fel is gyújtotta. A látványból sem vettek tehát vissza a pár éves eltűnés óta.
Elhangzott még a Stripped című Depeche Mode dal, a ráadásban viszont sokan várták az áttörésben jelentős szerepet játszó Sonne című nótát, ahol sajnos pont elromlott Lindemann mikrofonja, így az éneklés java része a közönségre maradt. Az énekes elég látványosan dühös volt amiatt, hogy csak nehezen sikerült egy működő ketyerét keríteni, addig az akusztikus gitárra váltó Krupse és Landers a köréjük gyűlő többiekkel együtt vidáman témázgattak. Mire minden összeállt, elkezdhették az Ohne Dich-et, amolyan akusztikus verzióban. Szokatlan, de érdekes megközelítés volt, jól jött a gépies, zajos, rideg zúzások után. A könnyed című, de mégis fajsúlyos Engel pedig remek végszó volt, ez volt mára a Rammstein programja. Szerintem nem is tudnék olyan slágert mondani, ami kimaradt volna, úgyhogy a rajongók maximálisan elégedettek lehettek. Nem csak az előadás volt kiváló, hanem a falbontó hangerejű, súlyos megszólalás is rengeteget hozzátett az élvezethez.
Ez volt a Rock In Vienna fesztivál első és talán legerősebb napja. A koncertek beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, egyedül a Slayer volt nagy csalódás. Sőt, durva ezt mondani, de a Babymetal gyakorlatilag lesöpörte őket a színpadról. A furcsa japán társulatot különleges élmény volt élőben látni, de élvezetes volt az Anthrax és az Apocalyptica koncertje is. A legnagyobb durranás (a szó szoros és átvitt értelmében is) természetesen a Rammstein volt.
Ötlet szintjén felmerült, hogy még a harmadik napra is jó lenne visszajönni, hiszen nem semmi, hogy a legnagyobb metal legendák egymásnak adják a kilincset, de végül a pénteki nap krónikája marad meg ilyen módon az internet emlékezetében, és persze a résztvevőkében.
22:08
