szerző: RossikaSuperbutt, S-Core, Bridge to Solace, The Idoru, The one Headed Man 2004 március 6, Kultiplex
Érdekes programnak ígérkezett március 6-án a Kultiplexben megrendezett koncertest. Két szinte teljesen ismeretlen csapat szerepelt és persze jó néhány mai menő” banda is színre lépett. Kiváncsi voltam a francia S-Core-ra, hisz jóformán alig ismertem őket, illetve a The One Headed Man produkciójára talán az mond a legtöbbet a csapatról egyelőre, hogy a Blind Myself-es Gergő” öccse felel a gitártémákért!-.
Szerencsére időben el is kezdték a zenélést a srácok. Amikor ennyi bandát összehoznak egy estére akkor általában a végére már senki nem képes odafigyelni s gyakran le is lépnek az arcok egy esetleges éjszakai járat mihamarabbi elérése reményében. Szóval a The One Headed Man nyitotta az estet, s ahhoz képest, hogy ha jól tudom a harmadik fellépésük volt ez, elég jól kenték. Fiatal csapatról van szó, kicsit belassult, néha igen szögletes zenét játszanak, de azt hiszem ha tartani tudják azt az irányt amit láthatóan kiválasztottak és szeretnének zenéjükkel kifejezni, akkor lehet belőlük valami. Andrison - Gergő öccsén látszott, hogy nem népzenén nevelkedett és gondolom nem a Hófehérke volt a kedvenc rajzfilmje sem, néha olyan komoly beleéléssel parádézott, hogy öröm volt nézni. Azok az arcok..., nagyon komoly volt. Az énekes kicsit félénknek” tűnt, de gondolom a rutin majd őt is rászoktatja a magabiztosabb fellépésre. Igyekezett beszélni a számok között, de ilyenkor ez még lehet, hogy kicsit nehéz. Összességében mindenképp maradandót alkottak, érdemes figyelemmel kísérni őket, hátha hamar beérnek és odapörkölnek a jelenlegi nagyoknak egy kicsit.
Ezután következett az ami egy öt csapatos este során a legidegesítőbb. Nagyjából egy órát kellett várnunk mire a Bridge To Solace a színpadra lépett. Nem azzal volt a probléma, hogy várni kellett hanem jóval inkább azzal, hogy még hátra volt három csapat és az éjfél már ott kopogtatott az ajtón. Végül is jól sült el, a BTS játékából sugárzott a lendület, egy igazi összeszokott banda képét mutatták, csípőből küldték a számokat s ilyenkor már sokkal több idő marad a magánszámokra” is. A These Maps... előtt külön megkérte Zoli a közönséget, hogy jöjjenek előre és énekeljék vele a nótát, a Will You Rewrite...-ba Ádi bepakolt néhány szólót, pózolt egész este, s meg kell, hogy mondjam jól áll neki. Látszik rajta, hogy élvezi a dolgot, s teljes beleéléssel játssza a témákat. Persze a többiek sem adták alább! A végére mi mással zárhattak volna, mint a Paper Bags And Plastic Cups-szal már szinte egy örömünnep bontakozott ki a színpad előtt és rajta, s annak ellenére, hogy az idő rövidsége miatt kénytelenek voltak kevesebbet játszani a tagok nagyon pörgős kis fél órát ajándékoztak a közönségnek.
BTS le, S-CORE fel, falak le, kezek fel... Megkérdeztem egy arcot még a koncert előtt, hogy mit tud a bandáról, s csak annyit mondott: Semmi extra, ilyen metal aztán kész....”. Erre számítottam tehát, s amit kaptam az valami iszonyat súlyos, agyszaggató, kicsit Soulfly-os beütésű, kőkemény zene volt. Hatalmas erővel zúdult ránk Ket megatonnás hangja, s a Process Engaged lesöpörte a népet. A tavaly novemberben kiadott Riot...Process Engaged album dalaival operáltak a fiúk végig, s ez a komoly, kissé gépies hangzás egy percre nem lankadt a közel egy órás fellépés alatt. A Sepu-s beütés még inkább előtérbe került, amikor a ráadásban lezavarták gyorsan a Roots, Bloody Roots-ot jó volt azért hallani Max-éktől is egy hétre rá -, de az R. Vince Smith is a dél-amerikai bennszülöttek törzsi táncainak világát idézte. A Hate, Depressive Am I és a God Sells War számcímek arra utalnak, hogy a témák is elég elborultak, bár Ket két méteres rasta sérós kinézete gondolom senkiben nem egy komolyzene kedvelő ember képzetét keltette. Hoztak magukkal mégegy énekest , a Nothing című dalban S. Buriez vendégszerepelt, de szerintem ez volt az egyik leggyengébb szám, annak ellenére, hogy nagyon bírom a kétvokálos megoldásokat. Sajnos a honlapon csak franciául találtam meg az infókat az S-Core-ról, tudásom meg nagyjából nulla, de akit érdekel látogassa meg, két szám, dalszövegek s egy rövid koncertrészlet is fent van a honlapon.
Nem is tudom mikor láttam utoljára a Superbutt-ot, azt hiszem a Süss Fel Napban úgy két éve, de akkor még nagyban ment a koncertenként két Sugar SOAD: Sugar program. Azt se vágtam, hogy hogyan illik a képbe a csapat, hisz valljuk meg nem egy hardcore bandáról van szó, s annak ellenére, hogy valóban kiírt az együttesek közül, élmény volt a fellépésük. Mind a 2001-es 2 Minutes For Roughing mind a tavalyi The Unbeatable Eleven remek albumok, s mivel a koncert is eme két korong anyagára épült az se lehetett gyenge. Látszott az együttesen, hogy nem ma kezdték a szakmát - most is külföldi koncertturnén vannak -, összeszokott, vér profi koncertet adtak, közönségszórakoztatással, egymás heccelésével és hibátlan zenéléssel vegyítve. Egyetlen apró hiba volt csak a produkcióban és az a fény. Nem tudom, hogy miért kellett az S-Core-nál tökéletesen a zenébe illő fényvilágot áthozni a Superbutt teljesen más zenéjére, de a koncert 20 százalékát csukott szemmel voltam kénytelen végigállni, mert a stroboszkóp már totál szétk...a a szemem. Talán legközelebb mellőzni kéne az ilyen remek” fogásokat. Vissza a zenére, remek volt az összhang a banda és a közönség között, úgy vettem észre, hogy egy igen komoly tábort tudhat magáénak Vörös Andris és csapata, s nemegyszer szétszedték egymást az arcok csak, hogy imádott énekesük közelébe kerülhessenek. Nagyon tetszett a Pioneer uulalala”-ja, a Fishmachine-ből viszont hiányzott az Anima-s kishölgy hangja. A régi Losing My Way volt az ami igazán bejött, nagyon durván meg van csinálva a refrén. Nagyon sokat játszottak egyébként, pörögtek a dalok, s közben Andris igyekezett lekötni a figyelmünket. Megpróbálkozott a Sick Of It All-tól már jól ismert szétválasztós trükkel is, s nem vitás bejött neki. Érdemes még megemlíteni a Concrete Shoes-t nagyon el van találva a betoncipő gondolat, s az Eat My Brains-nek pedig az eleje veri szét a fejedet. Jó és élvezhető volt a koncert, de kilógott azért a programból.
Sajnos sokan gondolták úgy, hogy késő van s a The Idoru már nem érdemli meg a várakozást. Közel egy tucat koncertjüket láttam már a fiúknak, s eddig többségében valamilyen külső hatás miatt nem igazán tudták átadni zenéjük igazi mondanivalóját. Most azonban minden tökéletesre sikeredett. Nem tudom minek vagy kinek köszönhető, de olyan volt a hangzás, hogy rögzíteni kellett volna a koncertet és már jöhetett is volna ki a dupla DVD-s koncertanyag. András is végre bebizonyíthatta, hogy ott van a hangja a topon. Gyönyörű témákat hallhattunk a punk-hardcore miegymás egyvelegek között. Az EP-ről ismert Value valami isten, attól ahogy elkezdődik a would you like to run away...” rész az embert a hideg kirázza. Hallhattunk sok nagyon király új nótát, Tibi és Gábor olyan új témákat hoztak, hogy már alig várom, hogy kijöjjön a teljes anyag. Volt néhány punkosabb dal is gondolom Andrásnak köszönhetően de azok is remekül szólaltak meg. S ami eddig nem volt jellemző az az, hogy a srácok is érezték, hogy jól megy a szekér, és tiszta élvezetből játszottak. Úgy adták elő a dalokat, mintha már egy évtizede ezeket kéne csak nyomniuk, és mindezt olyan lelkesedéssel, hogy öröm volt őket nézni. Azt hiszem akik ottmaradtak a Kultiban így kettő felé azok mindezt hasonlóan átélhették. Természetesen a másik két EP-s szám is lement hibátlanul, precízen, mintha csak a CD-ről jött volna az After The Storm roots of past forms...” szakasza úgy pörgött ahogy kell, s a Make-Up gitártémái fénycsóvaként világították be a Kultiplex környékét. Lehet, hogy kicsit elfogult vagyok, de szerintem a The Idoru adta az este magyar részről legélvezetesebb koncertjét.
Annak ellenére, hogy igen csak hosszúra sikerült ez a szombat estém is, megérte lenézni, hisz ismét átfogó képet kaphattunk a budapesti zenei élet meghatározó csapatairól. A BPRNR-nek köszönhetően remélem még sok hasonlóban lesz részünk idén is, és sok új fiatal - The One Headed Man-hez hasonló -bandával találkozhatunk majd.
11:50
