Igazán nem mondható, hogy a heavy metal rajongói programínségben szenvednének. Egy héttel korábban a Majesty játszott a Dürer Kertben, most pedig Németországból a Primal Fear és a Brainstorm jött el hozzánk, mint régi jó ismerősök. Ugyanez a duó már 2012-ben is megjárta a hazai deszkákat, a Brainstorm maga ráadásul 2-3 évente biztosan tiszteletét teszi, mert a 2000-es évek derekán elég tekintélyes és hűséges rajongótábort sikerült felépíteniük. Ezúttal a kanadai Striker-t hozták magukkal, hazai frontról pedig a Kalapács basszer Beloberk István által vezetett EGO Project számára jutott lehetőség.
Bár nevében is projektről van szó, az EGO szerintem túlnőtte magát azon, hogy gőzlevezető mellékvágányként lehessen rá tekinteni (ahogy a projektekre általában szoktak). Az EGO Project egy teljes értékű zenekar, kiforrott zenei világgal és nem mellesleg igen korrekt dalokkal. Túl nagy megfejtések nincsenek, de erőteljes, koncertre való heavy metal dalok bőven vannak a csapat tarsolyában. Sajnos csak a bulijuk végére tudtam odaérni, de az EGO esetében nem várható csalódás.
A Striker-t nem ismerem eddig, de fogalmazzunk úgy, hogy igen meggyőző bemutatkozást nyújtottak. Zeneileg persze ők sem hoznak világmegváltást (ahogy a heavy/power metal meglehetősen szűk mozgásterén belül manapság már szinte senki), de valami eszméletlenül hangulatos bulit nyomtak. A színpadon érződött a maximális beleélés, a tagok óriási lelkesedéssel tolták azt a típusú power metalt, ami inkább a német bandákra jellemző (”europower”), de ezek szerint Kanadába is sikeresen átszivárgott.
Nem csak azért volt jó a koncertjük, mert lelkesen zúztak a színpadon, hanem a nótáik is tömve vannak fogós, emlékezetes pillanatokkal. Persze mindezek továbbra is a power metal jellegzetes paneljeiben, műfaji korlátain belül nyilvánulnak meg, de valahogy mégis meggyőzőek voltak a ma elővezetett dalok. Különösen a két gitáros szólóorgiái és ikergitáros témái voltak fülbemászóak, de mindegyik tag kiválóan teljesített. Az énekesük is sikerrel vette rá tapsolásra és hejjegésre a jelenlévőket, az egyszerű felépítésű, megjegyezhető nótáikat, refrénjeiket könnyű volt együtt énekelni a bandával. Szimpatikus csapat a Striker, amíg hasonló vehemenciával és élvezettel játszó bandák nyomulnak a power metal színtéren, és nem mellesleg képesek is jó dalokat írni, addig nem hiszem, hogy temetni kellene bárkinek is a műfajt.
Ha a műfaj temetése nem is jöhet szóba, azért nem lehetett nem észrevenni, hogy ezúttal közel sem telt meg a Barba Negra klub érdeklődővel, és a megjelentek átlagéletkora is biztosan 30 körül vagy afelett volt. Elöregedő generáció lesz a heavy metal? Nem jön az utánpótlás? Érdemes megnézni egy modern metalos, metalcore/deathcore, vagy hardcore buli célközönségét, egyrészt totális teltházakat prezentálnak, másrészt a tizen-huszonéves generáció (és nem mellesleg a bombajó csajok) ezeket a bulikat töltik meg. Szóval úgy látszik, zajlik egyfajta őrségváltás, a régi (és ide a 2000-es évek bandáit is bele kell most már érteni) heavy/power metal bandák már nem vonzzák az új rajongók tömegeit.
A Brainstorm-ra is igaz mindez, akik a 2000-es évek derekán-végén elképesztő népszerűségnek örvendtek, nálunk Magyarországon különösen. A csapat akkoriban szinte hazajárt Budapestre (olyannyira, hogy a gitáros Torsten Ihlenfeld magyar feleséget is talált magának) és rengeteg óriási hangulatú buli fűződött a nevükhöz. A csapat azóta is stabilan működik, de valahogy energiatakarékosabbá vált a tempó, valamint az újabb és újabb lemezeknél is kénytelen volt megjegyezni a hallgató, hogy a 2000-es évek Soul Temptation, Metus Mortis, Liquid Monster albumai azért emlékezetesebbek voltak.
Ma a legutolsó Scarry Creatures című lemezüket hozták el hozzánk, ráadásul tetszetős színpadképet is építettek hozzá. Igaz, a vásznakat uraló szörnyecskék szerintem sok mindenek voltak, csak ijesztők nem, de a Brainstorm-tól soha nem állt távol a humor. Pláne, hogy a Nellie The Elephant című The Toy Dolls dalra bevonulással sokkolták a közönséget. Elsőként az újabb keletű dalok kaptak helyet, a The World To See a friss lemezről, majd pedig a Firesoul album címadó nótája.
A Brainstorm mindig is egy óriási hangulatot prezentáló, vérbeli koncertbanda volt, de ez a mostani kezdés valahogy álmoskásra sikerült. Andy B. Franck hangja is úgy szólt, mintha valami vödör mélyéről énekelne. Az énekest egyébként elsőre szinte meg se lehetett ismerni: hetyke kis kecskeszakállt növesztett, afféle középkori spanyol inkvizitorra hasonlított így, erre senki nem számított (de hát ez nem is csoda, hiszen mint tudjuk: „senki sem számít a Spanyol Inkvizícióra!”)
Kezdtem megijedni: ennyire leeresztett volna a banda az elmúlt évek óta? Átmentek rutinmunkába, oda a tűz? Szerencsére pont stílszerűen a Fire Walk With Me dallal bizonyították, hogy erről szó sincs. A megszólalás mostanra a helyére került, Andy-t is végre normálisan lehetett hallani, a hangszálai ugyancsak bejáratódtak a harmadik dalra. Ezzel az együtt éneklős nótával sikerült feléleszteni a közönség lelkesedését is, innentől már semmi sem hibádzott a koncertből.
Azért így is sokat mondó, hogy ezzel a 2008-as keltezésű szerzeménnyel sikerült beindítaniuk a közönséget, illetve az ennél korábbiak voltak az igazi csúcspontjai a napnak. Mint a rá következő Highs Without Lows a Soul Temptation lemezről, mint a Brainstorm egyik első igazi slágere. A 2009-es és 2011-es albumokat nem éreztem igazán átütőnek, a Firesoul aztán megint tetszett, a mostani Scary Creatures-ről pedig még nem döntöttem el, merre billen a mérleg nyelve. A We Are... című opusz a maga hard rock-os felhangjával mondjuk pont nem egy tipikus Brainstorm nóta, kicsit furán is hatott a szetben, noha a refrént könnyű volt együtt énekelni a csapattal.
Innentől viszont már a régi daloké volt a főszerep, amit a közönség is szemmel láthatóan lelkesebben fogadott. A Liquid Monster album nyitányaként szolgáló Worlds Are Comin´ Through-ra jó nagyokat bólogatott a közönség, a kedvencnek számító Shiva´s Tears pedig ma este is csúcs volt. Az End In Sorrow-t a Downburst albumról viszont nyugodtan számíthatjuk különlegességnek, mert nem egy gyakori koncertnótáról van szó. Ez a visszafogottabb szám nem az önfeledt tombolást jelentette, hanem inkább odafigyelésre késztette a hallgatót a könnyed melódiáival.
Az új lemez búcsúzójának szánt How Much Can You Take a maga középtempójával szintén nem pörgette fel a hangulatot, de a Falling Spiral Down gyors riffelése már megmozgatta a rajongókat. A közönség biztosan több dalt is elviselt volna, azonban ideje volt a búcsúnak, amit a lelkes közös énekléssel kísért All Those Words jelentett. Továbbra is azt kell mondjam, a Brainstorm korai 2000-es évekbeli korszaka jelenti a pályafutásuk csúcsát, de élőben a mai napig is képesek kiváló hangulatú, élvezetes bulikat prezentálni.
Akkoriban elképzelhetetlen lett volna, hogy a mostanihoz hasonló, szűkös nézőközönség előtt lépjen fel a csapat Magyarországon, de ennek ellenére Andy ma is több alkalommal elmondta, hogy nekik Magyarország és Budapest mindig egy különleges helyszín, amit már a turné kezdetétől epedve várnak. És ez nem duma, tényleg el lehet nekik hinni, mert anno nem egy mágikus hangulatú fellépéssel ajándékoztak meg minket. Még akkor is, ha a rajongótábor mérete a jelek szerint mára erősen megcsappant. Azért egy régről itt felejtett rajongólány legalább így is megmaradt nekik, aki a számok között nem átallotta folyamatos sikoltozással biztatni kedvenceit. Andy-ék jól vették a lapot, szabadkoztak, hogy ők nem a Backstreet Boys, miközben persze ők sem tudták visszafojtani a nevetést.
A Primal Fear szintén egy jól bejáratott stílussal rendelkezik, akiktől pontosan tudja a hallgató, mit fog kapni. Emiatt persze a csalódás is kizárt, másrészről a heavy metal jól megszokott, bejáratott fordulatain sem mutat túl a csapat. A klasszikus vicc után szabadon, azt is mondhatnánk, hogy „a Primal Fear a heavy metal Judas Priest-je”.
A banda szemmel láthatóan nagy jókedvvel lépett a deszkákra, a hangulat pedig a későbbiekben se romlott. A színpadkép valamivel puritánabb volt a Brainstorm-hoz képest, de a Primal Feart mindig a zsigeriség jellemezte, nem a különféle allűrök. Épp ezért egyszerű, zakatolós riffekkel ellátott szerzemények sorakoztak egymás után, nem bízva semmit a véletlenre. Bár jelenleg hivatalosan három gitárost tartanak a soraikban (minek!??), ezúttal csak Tom Naumann és Alex Beyrodt indult el a turnéra, Magnus Karlsson nem tartott velük.
Elég szép merítést tettek az életművükből, szinte minden nagylemez megidézésre került. Elsőként a Final Embrace-t hallhattuk, majd a sikolyparédával felvértezett In Metal We Trust-ot játszották el. Itt aztán középtempó nem sok volt, a végig kereplő kétlábgépre egyre-másra pakolták a heavy metal archetípusainak számító riffeket. Ilyen volt az Angel In Black is a Nuclear Fire albumról.
Az új Rulebreaker korong címadója a maga fülbe ragadó refrénjével szintén nagy sikert aratott, itt egy kicsit szaggatottabb, rockosabb irányvonalat vettünk, de ugyancsak totálisan nyilvánvaló volt, hogy bizony itt is a Judas Priest keze tette be a lábát...
A Sign Of Fear-rel és Ralf Scheepers fülrepesztő sikolyaival a New Religion album ugyancsak bemutatkozott. A kigyúrt, ugyancsak heavy metal archetípus énekesre nem lehetett panasz, mindvégig kiváló teljesítményt nyújtott, nem kímélte a hangszálait. Ugyanakkor legyünk őszinték, egy Primal Fear bulin azért sokszor érzi azt az ember, mintha a Painkiller 2-t hallgatná. A tempóból aztán a Seven Seals vett egy kicsit visszább, de a refrén itt is vitt mindent. Nagyon érzi ezeket a metal himnuszokat a Primal Fear, szerencsére a mai estére is sikerült a legeltaláltabb nótáikat összegyűjteniük.
Ahogy a közönségben, úgy a színpadon is jókedv uralkodott, a nemrég visszatért Tom Naumann gitáros vidáman rótta a köröket, Alex Beyrodt pedig ugyancsak vigyorogva nyűtte a húrokat. Ő egy fura figura, már a festett szemek és körmök is zavarba ejtőek, de a reflektorfényben még az is jól látszott, hogy az arcát is pirosítózza, ez már tényleg mindennek a teteje. Eleve az egész ember úgy nézett ki, mint egy egykor szebb időket is megélt mádám a Moulin Rouge-ból. De mindegy, legalább a gitármunkájában nem volt hiba. Mat Sinner a magabiztosak nyugalmával basszusozott, az ő tekintélyt parancsoló figurája jelenti az igazi központot a zenekarban, még Scheepers mellett is. Az UDO-ból igazolt Francesco Jovino pedig megbízhatóan teljesített a dobok mögött. Neki még egy kis dobszóló lehetőség is jutott, ami semmi extrát nem hozott, de legalább nem tartott sokáig. Mintha úgy emlékeznék, az UDO-ban még Naumann-hoz hasonló tarajt viselt, most viszont újdonságnak számított a bongyor haja, meg sem lehetett ismerni.
A program az új lemez Angels Of Mercy című tételével folytatódott, ami szintén nagyot szólt, majd léptettünk egyet és jött a szintén erős Judas Priest-es felhangokkal rendelkező The End Is Near.
Ideje volt felülni a hullámvasútra a Rollercoaster című dallal, ugyancsak egy könnyen magával ragadó tételről van szó. Ha a dalok felépítését, szerkezetét nézzük, nagyjából fel lehet húzni egy sablonra a Primal Fear majd´ minden nótáját, de mivel a célközönség volt a deszkák előtt, számukra ez nem okozott problémát, hiszen pontosan ezért látogattak el a Barba Negra klubba. A lassabb dalok lógtak ki egyedül a sorból, mint például a most következő The Sky Is Burning, de ezekre a balladákra is megvan a sablon a bandánál.
A Nuclear Fire aztán újra felgyorsította a tempót. A gitárszólózásban leginkább Beyrodt vitte a prímet, de volt hogy Tom Naumann-ra hárult a feladat, netán mindketten egyszerre pengettek. Olykor még a másik gitárjába is belepiszkáltak, szóval az oldatlan hangulat végig jelen volt.
Azért hiába élvezetesek a Primal Fear dalok, egy idő után hajlamos elveszíteni az érdeklődést a hallgató, pláne hogy már több, mint egy órán keresztül tomboltunk a heavy metalra. A When Death Comes Knocking és a Chainbreaker inkább már csak rutinmunkát jelentett, utóbbi főleg amiatt volt érdekes, mert az 1998-as első Primal Fear album képviseletét jelentette. A végére azért még becsúszott az ultimate sláger, a Metal Is Forever sikolyparádéja, ez ismét felrázta egy kicsit a rajongókat.
A ráadásban eljátszott Fighting The Darkness és Running In The Dust tényleg szó szerint a ráadást jelentették erre a színvonalas, de azért mégis eléggé egydimenziós programra. Ha már több alkalommal is a Judas Priest-tel példálóztam (és ezt tényleg lehetetlen megkerülni a Primal Fear esetében), Tiptonéknak ugyancsak megvan a bejáratott világuk, de ott mégis képes rengeteg arcát megmutatni a zenekar anélkül, hogy egysíkúvá váljon. A Primal Fear viszont nem lép ki a saját komfortzónájából, talán nem is akar. Ezzel nincs is különösebb baj, egészen addig, amíg a rajongóikat meg tudják tartani.
16:54
