hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
lemezajánló [nagylemez]  2016. január 29. péntek   18:27
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Parkway Drive: IRE


  Az ausztrál Parkway Drive megérdemelten tör egyre nagyobb magasságok és ismertségek felé, a metalcore banda mind lemezen, mind élőben megszolgálja a bizalmat. A kíméletlen, ugyanakkor emlékezetes, jellegzetes metalcore világukból az utóbbi lemezzel, az Atlas-szal (sőt talán már előtte, a Deep Blue-val is) elkezdték tágítani a mozgásterüket.
  A metalcore sablonok mellett egy kicsit elvontabb, alternatív, illetve egyfajta dallamgazdag, már-már heavy metalos, óóó-zós irány is elkezdett kibontakozni. A 2010-es lemezen a Home Is For The Heartless dal jelentette az új szelek hajnalát, az Atlas albumon pedig több olyan szám is helyet kapott, amelyek szokatlanok egy metalcore bandától. Ennek a folyamatnak a beérett gyümölcse a mostani IRE című album. A rajongók kicsit aggódva várták, vajon ugyanez fogja jellemezni az IRE lemezt is, vagy valami másra készülnek ezúttal az aussie-k?
  
  Őszintén szólva az Atlas lemezzel én magam is nehezen barátkoztam meg. Túlságosan kirívó lett némelyik dal, amit nehezen lehetett tolerálni egy rajongónak. Végül a szerzemények egy része sikeresen felkúszott a kedvencek közé, az elvontabb tételeket viszont a mai napig sem tudtam igazán megkedvelni. Az IRE album szintén nem egy tipikus metalcore lemez lett, de szerintem ez az a korong, amely azonnal képes belopni magát a hallgatók szívébe, már első hallgatásra is telitalálat lesz a legtöbbek számára.
  A minimalista borító jól példázza azt, hogy a zene is sokkal letisztultabb, áramvonalasabb lett a korai évekhez képest. Valódi dalszerzési remekművek, jó értelemben vett slágerek születtek, amelyek nem csak a zenekar érettségét jelzik hűen, hanem a szokatlan megoldásokhoz való bátorságot is. Ezzel a szokatlansággal együtt is sokkal kerekebb, magától értetődőbb ez a nagylemez, mint a sokszorosan próbára tevő Atlas.
  
  A Parkway Drive ért a hatásos intrókhoz, a Destroyer-nek már a felvezetése is felforralja a hallgató vérét, mire aztán a végére már ő is együtt üvölt Winston McCall-lal. A Destroyer egy azonnali slágerbomba, rögtön fülberagadó riffekkel, melódiákkal, eltalált refrénnel. Szerencsére a súlyosság végig jelen van a dalban, de mindvégig ott van egy olyan dallamos játékosság is a gitárokban, amelyre külön is érdemes figyelni. Breakdown-okat szintén kapunk, de ezt a számot Jeff Ling elsőrangú gitármunkája és Winston jól ritmizált, könnyen együtt üvölthető szövegei viszik el a hátukon.
  A másodikként érkező Dying To Believe súlyosabb, gyorsabb irányt vesz. A harapós riffek és Winston hörgős éneke mellett Ben Gordon játékára és agyroppantó ütemeire is megéri figyelni. A végére egy fület simogató gitárszóló is belefér, de azonnal ledarálja egy szélvészgyors zúzás, amit pedig betonsúlyú breakdown-ok zárnak. Remekül felépített nóta.
  
  Következik az elsődleges sláger, a banda csúcsteljesítményének, de történetükben mindenképpen a legbefogadhatóbbnak tekinthető Vice Grip. Magával ragadó, azonnal megjegyezhető dallamok, a jeee-jeee-zés pedig elsőre ugyan szokatlan (talán megütközést is keltő egynémely rajongó számára), de annyira simulékonyan adja át magát, hogy első hallás után már mindenki dúdolni fogja, mint ahogy az ugyancsak tökéletesen eltalált refrént. Az előző korongról a Wild Eyes című számmal lehetne párba állítani.
  Első pillanattól az utolsóig élmény a Vice Grip, a középrésznél van benne azért néhány betonozós breakdown is, a lezáráshoz pedig egy tökéletesen megkomponált gitárszólót kapunk. Bátran mondhatjuk, hogy ez a dal a metalcore válasza a stadionrockra, könnyen magával ragadó szerzemény.
  
  Az is érdekesség az IRE albumban, hogy majdnem minden dal más egy kicsit. Volt eddig slágerparádé, gyors, harapós, breakdown-os metalcore téma, stadionrock... Doomos, vészjósló belassulás még nem. Nosza, ennek is itt az ideje a Crushed című dallal. A kalapálós, üvöltős témákból egy belassult, elnyújtott, Jia O´Connor remekül szóló basszusára alapuló feszültségkeltés alakul ki, amit aztán egy kissé rap-es, tulajdonképpen nu metalos szövegmondás követ. Ez is egészen meglepő a csapattól, de mégis jól illeszkedik az összképbe. A bang-bang-bang és a refrén persze ezúttal is üt, ebből szintén jó koncertszám lesz. A doomos feszültség és a pörölyként lesújtó breakdownok tökéletesen megférnek egymás mellett. Ide gitárszólóból is egy kicsit elvontabb fajta illik, amelyet Ling remekül prezentál Gordon kalapálós ütemeire.
  Ideje egy megint teljesen másmilyen dalnak, a Fractures hol gyors tempókkal, hol ringató dallamokkal operál. Az óóó-zás a Home Is For The Heartless / Wild Eyes vonal egyenesági folytatása. Koncerten biztosan ez is nagy sikert fog aratni. És hogy ne legyen elég a meglepetésekből, még egy kis csörgődobos átvezetés is bejátszik. Az a vicces, hogy még ezek a totálisan szokatlan megoldások is annyira belesimulnak az összképbe, nincsenek hivalkodó módon kihangsúlyozva, hogy egyáltalán nem érzi oda nem illőnek a hallgató. A dalt tetszetős gitárszóló zárja.
  
  És ha még mindig nem lett volna elég a metalcore standardjait kerékbetörő ötletekből, a Writings On The Wall a változatosság kedvéért vonósokkal nyit. A folyatásban a We Will Rock You-t kezdenénk önkéntelenül énekelni, de a zongorás alapra vett ütemes szövegmondás is jó lett. Különösen tetszik, hogy szinte teljesen észrevétlenül megy át a dal ebből a magyarázós, visszafogottabb stílusból a riffelős, üvöltözősebb irányba. A nótát ismét a zongora zárja. Sok mindent el lehet mondani erről a szerzeményről, csak azt nem, hogy tipikus Parkway Drive dal lenne.
  Most már ideje egy kevésbé szokatlan nótának, a Bottom Feeder az ausztrál bandától eddig megszokott, dallamosan riffelős, fogós melódiákkal ellátott irányvonalra tér vissza. Annyira nem változatos szerzemény, mint az eddigiek, de hallgattatja magát, szóval innentől baj nem lehet. A számot lezáró agresszívebb riffek és Winston mikrofont földhöz vágó őrjöngése azért súlyos lett.
  
  A The Sound Of Violence a maga riff-szőnyegével nem enged kíméletet, valahogy a Fear Factory ugrik be erről dalról. Itt megint csak jó összjátékot mutat be a gitár és a basszus a sodró ütemekre. A súlyos breakdown-okat természetesen megkapjuk a refrénben, igazi őrjöngős szám ez is.
  A Vicious aztán visszavesz a tempóból. Kicsit átszellemült, elvont indítás után viszont érkeznek a riffek és a dallamos gitártémák. Jeee-jeee-zésből itt is van egy kicsi mutatóban, de a szép gitárszólóra ugyancsak érdemes figyelni. A Dedicated viszont már egy vérbeli metalcore tétel, breakdown-hegyekkel, óriási betonozásokkal, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Talán ez a legjellegzetesebb Parkway Drive dal a lemezen.
  Zárszóként az A Deathless Song című tételt hallhatjuk, finom, andalító felvezetéssel. Azután viszont már olyan heavy/power metalos ízekkel felvértezett témákat kapunk, ami ismét meglepő húzás a csapattól. Röhögjetek ki, de nekem erről a DalriadaBúcsúzó című száma ugrott be. Még az énektémákra is jutottak dallamok, ami szintén nem gyakori jelenség a Parkway Drive-nál. Jeff Ling-re nagyon érdemes odafigyelni gitárosként, mert régebben is mindig voltak ötletes villanásai, most viszont fület gyönyörködtető szólókat szórt szét az egész lemezen, a kórusok pedig ugyancsak szép lezárást adnak az albumnak. Nem tudom, ezekben a dallamos énektémákban volt-e segítsége Winston-nak, mert itt és máshol is hallok más hangokat, noha nincs sehol feltüntetve, hogy vendégénekesek is közreműködtek volna.
  
  Kizártnak tartom, hogy ne találna bárki legalább egy olyan dalt az albumon, amit meg tud szeretni. Részemről mindegyik tételben sikerült valami izgalmasat, hallgatásra érdemeset találnom, ami a mai világban, ahol igazán karakteres, emlékezetes zenék már csak mutatóban vannak, óriási fegyvertény. Hallatszik, hogy mennyi munka van az IRE lemezben, hogy nem csak zsigerből, hanem ésszel álltak a dalszerzéshez, és ennek meg is lett az eredménye.
  Mint fentebb is olvasható, szinte minden nóta más és más. Vannak durvábbak és egészen andalítóak, vannak direktebbek és alternatív hatásokat felvillantók, vannak breakdown-okkal tűzdeltek és végtelenül dallamosak, vannak elképesztően slágeresek és olyanok, amelyek le tudnák darálni a hallgatót. És ha azt gondolnánk, hogy ezt a féktelen összevisszaságot nem lehet egységes, emészthető formátumba gyúrni, akkor nagyot tévedünk.
  Az előző albumon azonnal lehetett kipécézni, oda nem illőnek ítélni több dalt is, itt viszont valahogy mégis egységesnek érezzük az összképet, mindegyik szám amolyan magától értetődőnek tűnik, még ha előtte és utána is gyökeresen más felfogásban íródott dalok sorakoznak. Nagy teljesítmény ez a Parkway Drive-tól, és egyáltalán nem lennék meglepődve, ha ezekkel a slágeres nótákkal brutálisan megugrana a népszerűségük. Nem csak rendkívül intenzív, óriási hangulatú koncertjeik miatt érdemelnék meg ezt, hanem mert mindeközben meg tudtak maradni végtelenül közvetlen, vidám, hétköznapi srácoknak.
  
  
  Felállás:
  Winston McCall: ének
  Luke Kilpatrick: gitár
  Jeff Ling: gitár
  Jia O´Connor: basszusgitár
  Ben Gordon: dob
  
  Parkway Drive: IRE
  01. Destroyer
  02. Dying To Believe
  03. Vice Grip
  04. Crushed
  05. Fractures
  06. Writings On The Wall
  07. Bottom Feeder
  08. The Sound Of Violence
  09. Vicious
  10. Dedicated
  11. A Deathless Song




Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 programajánló: 
2017. július 23.
Egyetem, színház, Prodigy – a tizedik Campuson
2017. július 27.
Korpse [NL], Scordatura [UK], Kill With Hate
2017. július 30.
Fonó Udvar a Művészetek Völgyében - Kocsor Ház
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Frank Blackfire: Back On Fire
Megjelent a Quimby 25 éves születésnapi Aréna koncertje DVD-n
Megjelent a Tárkány Művek negyedik nagylemeze: Magyar konyha támad
Sabaton: The Last Stand
Roar: Délibáb demo
Borbély Mihály: Polygon - Theodosii Spassov, Lukács Miklós, Dés András
Begotten Silence: Faces Of Suffering
Maeotis: Vérbulcsú
 kiemelt 
A stoner legenda Brant Bjork, az A38-on
  
10 év után ismét főhősként érkezik Budapestre a Palm Desert színtér és sivatagi rockzene utazó nagykövete, Brant Bjork

Korpse [NL], Scordatura [UK], Kill With Hate
An evening with PAT METHENY
QUEEN+ADAM LAMBERT novemberben Budapesten
Anathema - The Optimist Tour 2017 - Durer kert
 friss hozzászólások 

Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Mike Portnoy szívesen csatlakozna a Dream Theater - Images, Words & Beyond turnéjához (1)
Lacuna Coil, Forever Still, Genus Ordinis Dei (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 murderdolls    ryan tedder    social suicide    gyöngyössy bence    volumefeeder    buena vista social club    another way    pater sparrow    slytract    as they burn    nemes andrás    guns n’ roses    tommy lee jones    ahumado granujo    nibutra    doherty    sharon tate    nailed to obscurity    astronautalis    muzsikás    communic    x-men: first class    jerry lee lewis    gaza    redrum inc.  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!