beszámoló [koncert] 2015. december 14. hétfő 13:03
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloHammerfall, Serenity 2015. december 9, Barba Negra Klub
A heavy metal svéd alapbandája, a Hammerfall, valamint az osztrák szimfonikus / power metalos Serenity nem számítanak ritka vendégeknek hazánkban, mindannyiuknak volt már nem egy emlékezetes koncertje nálunk. Most a Barba Negra Klub lett az újabb Hammerfall buli színhelye, a rajongók pedig igen szép számmal megjelentek, szóval a bandának továbbra is respektje van még itthon.
Azért túl vannak ők már a csúcsidőszakon, a Glory To The Brave – Legacy Of Kings – Renegade – Crimson Thunder korongok sikerét azóta se tudták megismételni, ugyanakkor színvonal alatti munkát se produkáltak. Szóval egy megbízható gárdával van dolgunk, épp emiatt ma is egy korrekt, színvonalas, de nem túl kiugró, kvázi átlagos heavy metal bulit vártam tőlük. Nos, a banda rám cáfolt ma este! Rövidesen az is kiderül, milyen értelemben...
Már a Serenity-t is elég sok néző kísérte figyelemmel, sőt a közönség nagyobb része feltűnően lelkes volt. Nem csoda, mert Georg Neuhauser énekes megnyerő személyisége, folyamatos fogpasztareklám mosolya elvitte a hátán a bulit. Ugyanakkor volt egy másik oldala is a koncertjüknek, ami eddig nem tűnt fel, de most nagyon.
Láttam már többször a Serenity-t, a tavalyi csajbulis koncert fellépőjeként vagy a Tristania előtt is emlékezeteset alakítottak, tetszetős produkcióként élnek az emlékeimben ezek a fellépések. Ma azonban annyira kilógott a lóláb, hogy ezt a mostani fellépést csak nagy jóindulattal lehetne élőnek nevezni, rengeteg playback elem tűnhetett fel azoknak, akik képesek voltak tovább látni a kedves gesztusokon. Georg és a hosszú hajától megszabadult Fabio D´Amore basszer lelkesen énekeltek, de a refréneket, kórusokat mind alátolták nekik. Könyörgöm, hát annyi szólam volt a kórusokban, a színpadon sem álltak ennyien összesen! Akkor ezt így hogyan!? A turnégitáros Chris Hermsdörfer-rel sem voltam megelégedve, rengeteg mellényúlása volt, ugyanakkor nála is mentek ilyen-olyan témák és effektek a gitárján, amikor nem is olyat játszott, illetve nem használt pedált. Azért ez pont egy rock/metal koncerten, amely mindig is az élőzene hangsúlyossága mellett tör lándzsát, szerintem óriási blama.
A koncert maga ettől persze nem volt élvezhetetlen, a könnyen emészthető dalok és a rögtön énekelhető refrének persze megtalálták a maguk közönségét, a jelenlévők minden bizonnyal jól szórakoztak. Bár valahogy nekem unalmasnak tűnt a koncertjük, az előző találkozók alapján más emlékeim voltak róluk. Volt korábban egy énekesnőjük, tavaly láthattuk is, ezúttal viszont már csak Georg-ra maradt a dalnok szerepe. Ebben a dallamos, szimfonikus power metal stílusban teljesen megáll a lábán a Serenity muzsikája, de ha ennyire feltűnően támaszkodnak a jövőre nézve a technikára, mások szemében is könnyen elveszthetik a hitelességüket.
A Hammerfall-tól igazából nem vártam semmi különösebbet a mai estén. Ők nem a radikális váltások nagymesterei, a maguk jól kitaposott, jól bejáratott heavy metal stílusát nyomják a kezdetek óta a mai napig. Sok alkalommal játszottak már Magyarországon, mindig jó hangulatú koncertet adtak, de vajon mitől lenne ez más buli, mint bármelyik korábbi? Új lemezük, a (r)Evolution túl sokat nem tesz hozzá a jól megszokott zenei világhoz, de a rajongók nagy általánosságban elégedettek a friss koronggal.
Nos, a színpadkép máris tetszetősen sikerült, a színpad minden szegélyét beborító, látványos tájkép a kastély ábrázolással és a különböző fényeffektekkel való megvilágítás számomra sokat hozzáadott az élményhez. A gyors, tempós, adrenalintól telített dalok máris óriási kontrasztot mutattak a Serenity énekelgetős tételeivel. Hiába, hogy a Hammerfall az ezredforduló környékén volt igazán a csúcson, még ma is képesek voltak teljesen megtelíteni a Barba Negra küzdőterét, és ez nagy teljesítmény! A rajongók tömege nem is szende nézelődés céljával érkezett, hanem alaposan belevetették magukat a bulizásba. A hangzás kicsit tompa volt az elején, de nem sok idő elteltével sikerült egy arányos szintet belőni, amivel kifejezetten erőteljesen, tisztán, harapósan szólaltak meg a dalok. Pontosan ez kell egy jóféle Hammerfall koncerthez.
Az új lemez nem terpeszkedett el túlságosan a setlistben, több friss dal is elhangzott, de a 9 nagylemeznyi életművel rendelkező banda minden korszakából megidézett néhány tételt. Elsőként a Hector´s Hymn hangzott el, majd két slágernek mondható darab, az Any Means Necessary és a Renegade következett. Ezek után már érezhető volt, hogy itt probléma nem lesz. Minden a helyén volt, a gitárosok nagy átéléssel játszottak, a kissé megszakállasodott Joacim Cans remekül énekelt, az új szerzeménynek számító David Wallin dobos pedig mennydörögve adta az alapokat. Mellettük természetesen maga közönség is maximálisan kivette a részüket az összképből, a jól ismert slágerek éneklésében Cans számíthatott minden torokra.
Nem kellett különösebb felszólítás a Bang Your Head című dalra, a buli folytatódott, majd a 2005-ös albumot egyedül képviselő Blood Bound hangzott el. Az 1998-as Legacy Of Kings emblematikus dala, a Heeding The Call viszont csúcsra járatta a hangulatot, legkésőbb innentől már mindenki érezte, hogy valami van a levegőben, hogy nagyot fog szólni ez a mai koncert. És persze ehhez a közönség énekeltetésével kísért Let The Hammer Fall is hozzáadta magáét. A gitárosok, Oscar Dronjak és Pontus Norgren rendkívül lelkesen nyúzták a húrokat, Oscar néhány számnál elővett harci pöröly alakú gitárja különösen látványos volt.
Az új lemez egyik remekül eltalált tétele, a Live Life Loud után egy kis szemezgetést hallhattunk néhány korábbi Hammerfall tétel összemosásával, ez érdekes volt, bár én jobban szeretem, amikor teljes számokat játszanak le. Nagyot szólt viszont a Threshold lemez címadó dala, valamint az ugyancsak kihagyhatatlan slágernek számító Last Man Standing. Kicsit nyugodtabb vizekre evezett a Glory To The Brave, ismét csak egy legendás Hammerfall nóta. A banda ezzel köszönte meg a Nuclear Blast kiadónak, hogy annak idején hitt bennük és ezzel megváltoztatták az 5 srácnak a sorsát.
Volt még két dal, a We Won´t Back Down az új lemezről és a HammerFall a debütalbumról, jó keretet adva a csapat mai és kezdeti állapotáról. Nem lépi túl a heavy metal viszonylag szigorú kereteit a svéd gárda, de így is képesek emlékezetes, könnyen megjegyezhető, énekelhető tételeket írni a mai napig. Ráadásra a zakatolós, kiválóan megszólaló Templars Of Steel fért bele, az új korong Bushido című tétele, valamint az elmaradhatatlan Hearts On Fire. Ezzel zárult a népünnepéllyé fajuló Hammerfall koncert 2015-ben, amelybe egyszerűen képtelenség belekötni.
Nem csak én érzékeltem így, maga Joacim Cans is elmondta, hogy sok emlékezetes bulit tartanak nyilván Budapestről, de ez a mostani talán mind közül az egyik legjobb volt. Ezt meg tudom erősíteni. Unalomtól, fáradtságtól mentes, erőteljesen megszólaló, dinamikus, pörgős bulit láthattunk a csapattól, egyszerűen nem lehetett nem élvezni. Magát Cans-ot is régen láttam már ennyire jól énekelni, egyedül néhány magasat csalt el egy kissé, ami például a Hearts On Fire-nél volt érezhető.
A már képtelenül kiszőkített hajú Oscar volt a másik motorja a csapatnak, ő is változatlan vehemenciával nyúzta a húrokat. Pontus Norgren-nel testvériesen megosztoztak a gitárszólókon is, bár ezeket inkább Pontus szolgáltatta. A fedélzetre visszatért Fredrik Larsson basszer mintha sose töltött volna 10 évet távol a csapattól, rendíthetetlen magabiztossággal játszott a basszuson, ami szerencsére jól is szólt. Ahogy David Wallin dobcucca is, őt külön bemutatta Cans a magyar közönségnek.
Ma ez a társulat alkotja a Hammerfall-t, és ha olyan klasszikussá emelkedő dalokat talán már nem fognak megírni, mint az ezredforduló környékén, egy Hammerfall buli még mindig rendkívül szórakoztató. Javaslom, hogy egy heavy metal rajongó se írja le őket, nem lejárt lemez még a csapat. Akkor sem, ha az újabb keltezésű lemezek hol jobban, hol kevésbé tetszenek a közönségnek. Élőben viszont a későbbiekben is kár lenne kihagyni a produkciójukat.
13:03
