beszámoló [buli]  2015. november 22. vasárnap   16:27

nincsen hozzászólás

  A fóka jellegzetes tulajdonsága, hogy képes teljesen elzárni az orrnyílását. Bárcsak mi is megtehetnénk ugyanezt a fülünkkel, amikor távirányító, központi áramszünet, érvágó vagy bármilyen egyéb menekülési lehetőség híján felcsendülnek olyan refrének, mint a „No no, no no no no, no no no no, no no there´s no limit”, a „Hey yo Captain Jack, hey yo Captain Jack”, a „Gyere, szerelemdoktor, gyógyítsd meg a szívem”, vagy a V-Tech feledhetetlen sorai: „Nem kell várnod többé rám; nélküled nem jó, kérlek, várj!”. Hogyan lehetséges az, hogy a ´90-es évek eurodance eurotrash muzsikái reneszánszukat élik 2010 óta? Miképp történhet, hogy DJ Bobo önálló estet ad a Parkban, a Kozmix pedig az Arénában? A választ részben DJ Dominique személyében, részben saját magunkban kell keresni. DJ Dque, alias Várkonyi Attila, a Juventus Rádió egykori programigazgatója, illetve a Magyar Televízió tárgyévtizedbeli Szórakoztató Főszerkesztőségének igazgatója elárulta, hogy „a ´90-es évek együttesei csinálnak csak nagykoncerteket.
  
  A mai előadók közül egy-kettőt tudnék mondani, aki legalább valahány embert össze tud szedni.” Állítása szerint a Vidéki sanzon volt az utolsó országosan ismert sláger. A lemezlovas a sztárgyár-mutyi sakkfiguráit 2010-ben újra a táblára helyezte, hogy aztán a zenei fesztiválok retro sátraiban (mert már ilyen is van), hurkatöltő falunapokon, illetve az ismét dübörgő Total Dance/Total Summer rendezvényeken mattot adhasson a tomboló 30-asoknak és 40-eseknek, illetve haknitársukként egy kis afterezés gyanánt maga is tudjon villogni a Fergeteg Party félisteneként, két retro sláger play gombbal való lejátszása közé be-bekiabálva: „És erre emlékeztek?” vagy „Nagyon szépek a lányok!”
  Magáról a retróról nem olyan régóta beszélünk. Ha a ´80-as évek mögé nézünk, nem találunk olyan slágert (quasi mainstream zenét), amelyik ne élte volna túl önmagát, legyen az jó vagy rossz: I will survive, House of the rising sun, Stayin´ alive, vagy bármelyik Beatles dal. A ´90-es évekre tekintve viszont lássuk meg, hogy a mainstream zene császárai az évtized első felében megalakultak, 2000 körül fe oszlottak, majd a retro hullámot meglovagolva újra összeálltak 2010 tájékán. Szükség volt kb. tíz évre, ami alatt le tudtak ülepedni azok a vér kínos dalszövegek, bugyuta dallamok, suttyó rave-szerű hangzások. Egészen egyszerűen a rendszerváltás után ránk szakadt a nyugat, és megpróbáltunk kényszeredetten menők lenni (igaz ez a kelet-német formációkra is). Talán elmondható, hogy a 2000-es évek trash zenéi nem, vagy kevésbé vették magukat komolyan, így azokon még nevetgélve szörnyülködtünk, nem kínunkban. Persze, ez is relatív, hiszen aki a ´90-es években élte gyerekkorát, az jelen eszével érezheti csak, hogy mekkora zenei fertőzésnek volt kitéve. Jómagam ugyanúgy elhittem, hogy ez képezi a világot, mint az az észak-koreai lány, akinek sikerült elszöknie az országából, maga mögött hagyva olyan tévképzeteket, miszerint Kim Jong Un tud az ember fejében olvasni, és minden rossz gondolatáért meg fogja büntetni.
  
  Az együttesek általános felépítése egy énekesnőből állt, aki elénekelte a refrént, valamint egy - vagy két - „rapper” gyerekből, aki fenomenális szóviccekkel és technikásnak tűnő hadarásokkal támasztotta alá a refrének sokat mondó szövegeit. „My name is Love, Love, Dr. Love, értem a dolgom, gondold hát ki jobban a kérdést, mondom a választ: nálam a gyógymód, nem kell a válasz.”
  Lássuk be: ezek üzleti vállalkozások voltak. A bandák túlnyomórészt nem maguktól alakultak, hanem pénzéhes, zeneileg süket producerek kreálták őket, jópofáskodó neveket adva szörnyszülötteiknek. Az őket újra összefogó DJ Dominique pedig a szemünk előtt pörgeti a kétoldalú érmét: jótékonysági koncerteket szervez, ám ezeket a könnyűzenei kultúra oltárán áldozza fel.
  
  [A hangszeres zenét ne keverjük a témánkba (igaz, pár régi „nagyágyú” már zenészekkel kiegészítve műveli tevékenységét, amit jóindulattal írjunk a javukra); maradjunk az elektronikusnál, és így tegyünk említést azokról az előadókról, akik ma is színvonalasnak tekinthetők, mégis a ´90-es évek tipikus mainstream gyomorsav-tengerében kellett úszniuk: ők a Faithless és a Prodigy, a magyarok közül pedig a Neo vagy Császár Előd (jabocs, ő nem).] Ne feledjük továbbá azt a pár együttest, akik a Kozsó-álomgyárban születtek: Picasso Branch, Shygys, Bestiák. Kozsó Taboo nevű formációja pedig olyan bűvészmutatványra volt képes, amire még maga Houdini sem: a banda egyszerre tudott haknizni akár Sopronban és Nyíregyházán is. A trükk leleplezése pofonegyszerű: a tagok maszkot viseltek, ami a playback mellett szinte adta magát, Kozsó pedig így dupla jutalékot tudott a teába aprítani.
  
  Szomorú tény, de ők lehettek az utolsók abban az érában, amelyikben a közönség még hanghordozókra költött, gyakorlatilag passzív jövedelemmel tömve meg a zenészek boy-/girlband-ek, illetve azok producereinek a zsebeit. Meg kell figyelnünk azonban, hogy a single (vagy ugye maxi) lemezekből jóval több kelt el, mint az albumokból, hiszen a korongokon lévő két-három sláger mellett még az ezt igénylő közönség sem bírta elviselni a töltelékszámokat. Így tehetjük fel szívre tett kézzel a kérdést: azért hallgatjuk oly´ szívesen ezeket a szellemi ürülékeket, mert zenei eufóriát váltanak ki belőlünk? Nem. Nem a zene élvezetéért, hanem az emlékekért. Újra fiatalok akarunk lenni, nosztalgiáznánk. Holott itt az internet, ahol magunk választhatjuk ki, mit akarunk hallgatni, és már nem kell a rádiós zenékhez igazítani az igényeinket. Igazítsák ők a playlistjeiket a mieinkhez!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: