beszámoló [fesztivál] 2015. november 9. hétfő 06:00
nincsen hozzászólás
szerző: BarnaBrutal Assault 2015 2015. augusztus 5-8., Csehország, Jaromer
A csehországi Brutal Assault fesztivál idén ünnepelte jubileumi 20. évfordulóját. Rendszeresen jelentek meg beszámolók nálunk Európa egyik legszínvonalasabb extrém metal fesztiváljáról, amely szerintem országunktól viszonylag könnyen elérhető távolságon belül a legjobb választás a death, black és thrash metal kedvelőinek évről évre. Először 2009-ben jelent meg írás tőlem a Brutal Assaultról és egy év kihagyással eddig mindig született beszámoló a fesztiválról. A rendezvény életben a jubileumi évforduló ugyan nem szolgált semmi extra különlegességgel, az eddig megszokott kiváló fellépő gárda és a színvonalas lebonyolítás most sem maradt el.
1.nap
A többszörös útlezárásoknak köszönhetően hosszúra nyúlt utazás és a szállásunk elfoglalása miatt a csütörtöki bandák egy részét nem láttuk és sajnos a brit Monuments utolsó hangjaira sikerült csak beérni a fesztivál területére. Szívesen megnéztem volna a súlyosan megszólaló djent muzsikájukat, a legközelebbi alkalommal remélhetőleg sikerül elcsípni őket. A Melechesh orientális black metal muzsikája nem áll hozzám közel, és korábbi koncertjeik sem győztek meg az Ashmedi által vezetett banda zenéjének erejéről. Természetesen ettől függetlenül becsülettel aprítottak, de mi inkább a fesztivál területén való bóklászással töltöttük az időt. A korábbi évekhez képest mintha több apró átjáró folyosót nyitottak volna meg a területen, amely a fesztivál idején uralkodó pokoli hőségben kiváló alternatívát nyújtott a hűsölésre. Sajnos idén több komolyabb név is az elég távol helyet kapott kis színpadra lett száműzve, amely kemény választás elé állította a sok bandát megnézni kívánó rajongókat. Már korábban is említettem, hogy a kevesebb néha több, de a Brutal Assault inkább évről évre egyre több zenekart vonultat fel, amely már túlzsúfolttá teszi a zenei kínálatot. A fesztivál alapvető elrendezése az apróbb változtatásoktól eltekintve konstansnak tekinthető, az egymás mellett üzemelő két nagyszínpad, az italos, ételes sátrak, a merch részleg és a horrormozi is a jól megszokott helyén található meg. Idén is helyet kapott egy kisebb képes kiállítás a sajtós részleg és a dedikálós helyszín mellett, amely kiváló alternatívát biztosított egy kis felüdülésre a brutális zúzdák tengerében.
A Nuclear Assault-ra tértünk vissza a színpad elé, ugyanis a legendás thrash metal zenekart nem gyakran lehet látni élőben. A még 1984-ben alakult banda időszakosan működött az évek során, és ráérős munkatempójuk a jövőben sem fog változni. A Brutal Truth-ból ismerős hórihorgas Dan Lilker basszer és John Connelly gitáros/énekes vezette Nuclear Assault egy igazi régisulis thrash metal koncertet vezetett elő, amelyben arányosan válogattak az újabb és régebbi nótáikból. Nem vagyok túlzottan nagy rajongójuk, és a tipikus thrash metalos vokalizálás is kezdett irritálni egy idő után, azonban ettől függetlenül egy korrekt, feszesen előadott programot kaptunk tőlük.
Utánuk az este fénypontjának ígérkező Triptykont tekintettük meg, amely hozta is a magas elvárásaimat. A kultikus Hellhammer és Celtic Frost örökségének tekinthető zenekar fő embere Thomas Gabriel Fisher, aki itt is egy sajátos, csak rá jellemző morbid és sötét hangulatvilágú muzsikát idéz meg. A brutálisan megdörrenő hangzás, a pompás fények és a vészjósló témákkal felvértezett epikus nóták megtették hatásukat, ebben az egy órában elvesztünk a Triptykon megelevenedő rémálmaiban. Egyszerűen tökéletes volt a fellépés minden perce: elvarázsoltak a Goetia, a Tree Of Suffocation Souls és a negyedórás The Prolonging hidegrázósan borult dalmonstrumai csakúgy, mint a tempósabb, zúzósabb nóták (Circle Of The Tyrants, Messiah) Tom régebbi bandáitól.
A zord, síron túli hangulatból a Katatonia szintén melankolikus, de mégis könnyedebb számai rángatták ki a hallgatóságot. Régóta kedvelem a bandát, már számos alkalommal láttam is őket koncerten, és most is egy szerethető, egyben profi koncerttel rukkoltak elő Jonas Renske-ék. A remek hangzással megdörrenő szettben főleg az újabb kori, alternatívabb stílusban fogant szerzeményeik kerültek elő, a régmúlt doom/death metalos nótáinak felbukkanásában már nem is nagyon érdemes reménykedni. Persze így is egy változatos, igényes zenei élményben lehetett részünk, amelyben a legrégebbi megidézett album a 2003-as Viva Emptiness volt két dallal (Criminals, Ghost Of The Sun). Az ennél frissebb lemezekről arányosan válogattak és egy hibátlan zenészi teljesítményekkel abszolvált fellépésnek lehettünk tanúi, amelyben most a nem mindig maximumot nyújtó Renske mester hangjára sem lehetett panasz.
A kiváló Katatonia koncert után átnéztünk a Soulfly-ra, amely sajnos alulmúlta az amúgy sem túl magas elvárásaimat. Max Cavalera 1997-ben alapított bandájának vannak ugyan jobban sikerült albumai (pl. a 2005-ös Dark Ages), az anyabanda Sepultura hőskorának szintjét soha sem sikerült elérnie. Ez a koncert pedig nem volt több egy nagy hakninál a Max két fiával immár családi bandává váló Soulfly-tól. A hangzással és a fényekkel nem volt gond, a minimális zenei erőfeszítéssel és az egy idő után már nagyon irritálóvá váló közönség hergeléssel már annál inkább. Maxnek többet kellene a gitározással és a lassan már szavalássá degradálódó vokáltémákkal foglalkoznia, mint a folyamatos circle pitre való buzdítással és a focis indulók énekeltetésével. A többi zenésszel nem volt gond, és Marc Rizzo továbbra is a legképzettebb tag a bandában. A szettben természetesen most is felbukkantak a kötelező Sepultura nóták (Territory, Refuse/Resist, Roots Bloody Roots), amelyek a koncert jobb pillanatait adták. A régebbi Soulfly nóták mellett a legújabb lemezt is megidézték, a We Sold Our Souls To Metal-t sikerült is egy végtelenül kínos közönségénekeltetéssel színezni. Max bácsi bandája sajnos az újabb lemezeken és élőben is eléggé megfáradt, lagymatag színvonalat mutat.
2.nap
Az ausztrál Be´lakor már játszott korábban a Brutal Assault-on, az epikus hosszúságú, komplex szerkezetű melodikus death metal szerzeményeik ezúttal is kellemesen zengtek a kora délutáni hőségben. A rövid játékidőbe nem fért bele sok szám, azonban ezeket kellő energiával és odaadással játszotta el az öttagú banda.
A svéd Vildhjarta súlyos, Meshuggah kompatibilis djent zenéje iszonyatos súllyal dörrent meg, a disszonáns témák szinte lyukat repesztettek a koponyánkba. A hattagú csapatnak sem volt sok ideje a színpadon, ami adatott, azt viszont maximális mértékben kihasználták. Ugyan a verőfényes napsütésben annyira nem jött át a zenéjük vészjósló hangulata, a brutális zúzásra így is kellően lehetett bólogatni.
Az utánuk következő Benighted a brutális oldaláról közelíti meg a death metal-t, amelyet fellépéseiken is nagy intenzitással prezentálnak a közönségnek. A francia zenekar ezúttal sem okozott csalódást, a mezítlábas Julien Truchan énekessel az élen nagy beleéléssel adták elő a főleg az újabb lemezeikre épülő rövid szettjüket. A hangzásra itt sem lehetett panasz, ahogy a jó hangulat is adott volt a tikkasztó nyári kánikula ellenére.
Az Arcturus avantgárd black metal zenéjéhez nem igazán volt hangulatom az izzó napsütésben, ráadásul a pár évvel ezelőtti Brutal Assault-os koncert elég elrettentő volt a Borknagar-ból is ismert Simen elképesztően túlripacskodott, áriázós éneklésének köszönhetően.
A holland Asphyx az old school death metal szcéna egyik nagyon megbízható képviselője. A nagy múltú banda karakteres, egyszerű, de súlyos muzsikát játszik, amelyet koncerten is nagy energiával prezentálnak. Ugyan a 2000-es évek elején feloszlottak pár évre, utána újult erővel tértek vissza és azóta is nagy lendülettel játsszák a masszív death metalt. Ezúttal is nagyon szuggesztíven adták elő a régi (The Rack, Vermin, Wasteland Of Terror, Last One On Earth) és új dalokból (Death The Brutal Way, Scorbutics, Deathhammer, Into The Timewastes) arányosan válogató programjukat, amelyhez brutális erővel megdörrenő hangzás is társult. A karakteres hörgéseit hallató Martin Van Drunen és a többi zenész egyaránt jól teljesített, így egy kiváló death metalt koncertnek lehettünk tanúi.
A norvég Enslaved a kezdeti időkben durva black metal zenét játszott, amely az utóbbi bő 10 évben folyamatosan finomodott és alakult át egy progresszív, komplex muzikális élménnyé. Ez egyéni ízléstől függően lehet pozitív és negatív fejlemény is, az én esetemben egyértelműen egy nagyon pozitív tendenciáról beszélhetünk. Az Ivar Bjornson és Grutle Kjellson által vezetett banda egyre cizelláltabb és művészibb zenéje kiváló albumokban manifesztálódott, amelynek epikus, kiművelt szerzeményei most is kiváló minőségben dörrentek meg. Csak 6 szám fért bele a programjukba, amelybe az új album két dala (Thurisaz Dreaming, Building With Fire) mellett arányosan válogattak a régebbi albumok alkotásai (Fusion Of Sense And Earth, As Fire Swept Clean The Earth, Ethica Odini,Allfodr Odinn) közül. A hangzásra, hangulatra nem lehetett panasz, ahogyan a zenészek teljesítményére sem. Herbrand Larsen szintis dallamos énektémái kristály tisztán megszólalva kényeztették hallójáratainkat, akárcsak Grutle reszelős vokáljai és a hangszeresek kimunkált témái. Az Enslaved nem tud hibázni élőben sem.
A svéd Bloodbath-et már nagyon vártam, mivel első két albumuk a kedvenc death metal lemezeim között foglal helyet és a tavaly év végén megjelent Grand Morbid Funeral című friss alkotásuk is kiválóan sikerült. A mellékprojektként működtetett banda nagyon ritkán lép fel élőben, mivel a Katatonia törzsgárdája alkotja a Bloodbath magját, de emellett az Opeth dobosa is közreműködik, továbbá énekesből is többet elfogyasztott már a zenekar. Kezdetben Mikael Akerfeld (Opeth) hörgött a fronton, aztán Peter Tagtgren (Hypocrisy) is ellátta az énekesi teendőket, most pedig Nick Holmes (Paradise Lost) vokáljaival keltik életre az ódon, véráztatta svéd death metal szerzeményeiket. A művérrel leöntött tagok nagy intenzitással kezdtek bele az aprításba, azonban a hangzás sajnos nem volt a legjobb. A gitárok halkan szólaltak meg, valamint a koncertet több technikai probléma is hátráltatta. Egy kontakthibás kábel recsegése rondított bele az összképbe, valamint egy beszakadt lábdob okozta több perces kényszerszünet is rontott a helyzeten. Az amúgy kiváló formában hörgő Nick-en is látszott a frusztráltság, amelynek több ízben is hangot adott, például amikor a szomszéd színpadon következő Biohazard rondított bele a hangulatba a kelleténél nagyobb hangerejű beállásával. Ezektől a frusztráló tényezőktől eltekintve élvezetes koncertet adott a Bloodbath, különösen jóleső volt hallani az általam nagyon kedvelt régi nótáikat (Cancer Of The Soul, Like Fire, So You Die, Breeding Death, Weak Inside, koncertet záró Eaten) és az új dalok (Anne, Let The Stillborn Come To Me, Mental Abortion, Unite In Pain) is kellemes szórakozást biztosítottak. A problémás körülmények miatt kisebb csalódást okozott az általam nagyon várt fellépés, de legalább láthattam őket végre élőben.
A Cannibal Corpse elpusztíthatatlan death metal gépezete mindig megbízható, magas színvonalú koncertek élményét adja az érdeklődőknek. Náluk nincs megingás, konstans brutális, agyszaggató produkciót szállítanak minden egyes alkalommal. Már rengeteg alkalommal láttam őket, és ezúttal sem okoztak csalódást. A fatönk vastagságú nyakkal büszkélkedő, amúgy is egyre terebélyesebb térfogatú George Fisher most különösen beszédes kedvében volt, többször viccelődött oldott hangulatban a belezős nóták közötti rövid szünetekben. A zenei részben azonban most sem volt viccelődés, egymás után darálták el a betonvastagságú hangzással döngölő death metal zsengéiket. A zenészek mind a hangszerek mesterei, egy Cannibal Corpse koncert egy technikai erődemonstráció is egyben, a szett pedig kellően változatos a stílus és a zenekar ismerői számára. Egy sok lemezről arányosan válogató programot kaptunk, amelyben a régebbi (A Skull Full Of Maggots, Stripped, Raped And Strangled, Devoured By Vermin, Sentenced To Burn, I Cum Blood, Hammer Smashed Face) és az újabb (Scourge Of Iron, Demented Agression, Make Them Suffer, Icepick Lobotomy, Kill Or Become, Sadistic Embodiment) csapások egyaránt hengereltek. Ugyan most kimaradt a Fucked With A Knife című örökbecsű klasszikus, a többi kötelező nóta elhangzott, így a rajongók is elégedetten nyugtázhatták a Cannibal Corpse újabb kiváló koncertjét.
A nagy múlttal bíró, sajátos zenét játszó amerikai Agalloch a kis színpadon lépett fel. A progresszív, post és black metalt vegyítő alakulat nagyon egyedi muzsikát játszik, amely minőségében is kimagasló lemezekben manifesztálódott. Az elhivatott rajongótáborral rendelkező bandát most láttam először és a kissé rövid játékidejük ellenére nagyon pozitív benyomást tettek rám. A sajátos hangulat már az első perctől átjött és a monumentális, komplex felépítésű szerzeményeik nagyon hatásosan szólaltak meg. Ugyan a hangzás a kis színpad korlátozottabb lehetőségei miatt nem volt tökéletes, de a zenészek precíz előadásmódja és a tökéletes felépítésű szerzemények kárpótoltak.
A kanadai Annihilator thrash metal zenéje zárta számomra a második fesztiválnapot. A Jeff Waters teljes irányítása alatt álló, egyszemélyesnek mondható banda számos kiváló albumot adott már ki hosszú működése alatt. Legfrissebb lemezük nemrég jelent meg Suicide Society címmel, azonban ezen a rövid fellépésen csak egy nóta hangzott el róla. Inkább régebbi dalokat játszott a kiváló formában és hangulatban játszó Jeff vezette banda, így többek között hallhattuk az Alison Hell, a Human Insecticide, a W.Y.T.D., a King Of The Kill, a Phantasmagoria és a Set The World On Fire című szerzeményeket. A tiszta hangzásképben kiválóan lehetett hallani a technikás gitártémákat és a virgázós szólókat, látszott, hogy itt Jeff játékára van kihegyezve az egész show. Az alig 40 perc körüli fellépés nagyon kellemes volt, az őszi budapesti koncerten biztosan nem fogja csalódás érni a rajongókat.
3.nap
A harmadik napot a brazil Krisiun kíméletlen death metal koncertjével kezdtük a továbbra is perzselő erővel tűző nap elől árnyékbe menekülve. A Kolesne fivérek által alakított trió már 1990 óta játssza kompromisszum mentes zenéjét, amelyet viszonylag állandó színvonalú albumaikon lehet végig követni. Zenéjük megbízható minőséget képvisel, akárcsak élő fellépéseik. Mindig lelkesen, nagy beleéléssel és alázattal aprítják el agresszív death metal nótáikat, ennek megfelelően ezúttal sem lehetett csalódni a brazil urak produkciójában. Jó vaskosan szólaltak meg, így meglehetősen élvezetes volt végig hallgatni viszonylag rövid, ám lemezeikről arányosan válogató fellépésüket.
A Decapitated egy lengyel death metal brigád, akik 1996-os indulásuk óta több kiváló lemezt is megalkottak már. A sajnos halálos turnébusz balesettel is terhelt történetük ellenére újra ereje teljében van a zenekar, Vogg gitáros irányításával menetelnek előre a komplex death metal stílus egyik kiváló képviselőjeként. Megtekert, súlyos, néhol Meshuggah hatást is tartalmazó riffjeik bődületes erővel dörrentek meg, Rafal „Rasta” Piotrowski énekes pedig szuggesztíven közvetítette hörgéseivel a komor mondanivalót. Ugyan ők sem játszottak sokat, igazi csemege volt a délutáni napsütésben a régi és újabb nótákat is tartalmazó, változatos szettjük.
A Kataklysm-et már rengeteg alkalommal láttam, hazánkban is nagy gyakorisággal lép fel az 1991 óta működő kanadai death metal alakulat. Ezúttal csak a fellépésük végét csíptem el, amely alapján a megszokott, megbízható színvonalú aprítást nyújtották Maurizio Iacono-ék.
A Brujeria egy mexikói-amerikai zenekar, amelynek zenéje alapvetően a humoros szórakoztatásra, a paródia faktorra épül. A csak spanyolul kommunikáló, arcuk előtt bandanát viselő tagok között találhatunk más zenekarokból ismerős tagokat is (Nicholas Barker, Shane Embury, Jeff Walker). A lényeg azonban nem a máshonnan ismert zenészeken van, hanem az egyszerű, könnyen megjegyezhető, zúzós nótákon és a vicces színpadi előadáson. A Brujeria-nál a szórakoztatás a lényeg, zenei téren nem is érdemes náluk nagy megfejtéseket keresni. Csak vigyorogni lehet a machetével hadonászó arcokon és a hangulat emeléséhez behozott molett luchador hölgy színpadi bohóckodásán. A számokat tekintve a legtöbbet az amúgy szerintem legjobban sikerült Brujerizmo című albumukról játszották (pl. Anti-Castro, Division Del Norte, Marcha De Odio, El Desmadre, Brujerizmo), és a fellépést stílusosan a Marijuana című klasszikus megidézésével zárták.
A Primordial intenzív érzelmekkel közvetített, folk elemekkel átitatott black metal muzsikája minden körülmények között remek szórakozás. Ez nagyrészt a frontember, Alan Averill „Nemtheanga” előadásának köszönhető. Az arcfestésben fellépő Alan teljesen átszellemülten, a dalok szövegeit teljességgel átélve interpretálja a szerzemények mondanivalóját. Az ő megnyerő performansza már eladja a muzsikát, pedig rajta kívül a többi zenészre is érdemes odafigyelni, csakúgy, mint a kiválóan megszerkesztett, magával ragadó témákra. A főleg az újabb lemezekre fókuszáló programban elhangzott dalok (Where Greater Men Have Fallen, As Rome Burns, No Grave Deep Enough, The Coffin Ships, Wield Lightning To Split The Sun, Empire Falls) mind hibátlan minőségben szólaltak meg, és a megteremtett hangulattal sem volt probléma. A Primordial ezúttal is egy kiváló fellépéssel kényeztette el a hallgatóságát.
The Dillinger Escape Plan az egyik kedvenc zenekarom, élő fellépéseik számomra mindig élményszámba mennek. Most sem alakult másképpen, pedig a késő délután kezdődő koncertre teljesen kifáradva érkeztem meg. A hihetetlenül intenzív színpadi produkciójuk azonban gyorsan felpörgetett és a maximális élvezeti faktort a fellépésük végéig fenntartották. Az amerikai mathcore banda megtördelt, disszonáns muzsikája nem való mindenkinek, viszont aki ráérez, az nagy értéket talál. A totál elmebeteg élő produkció is nagy részét képezi az élménynek, amelyet az őrült módon ugráló és gitárjaikat pörgető muzsikusok, valamint a mindenre felmászó és mikrofonállványt dobáló Greg Puciato énekes teszi teljessé. Greg most is mászott egyet a színpad állványon, azonban a mikrofon zsinórja nem engedte, hogy szédítő magasságokba eljusson. A közönségbe is leugrott stagedivingolni, ahogyan Ben Weinman gitáros is pengetett egyet a nézősereg kezein úszva. A remekül megdörrenő hangzással előadott nótákat arányosan válogatták össze a programba, amelyben az új lemez mellett a Miss Machine kapott még markáns szerepet. Különösen jól esett bólogatni az olyan számokra, mint a Sunshine The Werewolf, a Panasonic Youth, a Highway Robbery, a Milk Lizard, és a koncertet záró, katartikus 43% Burnt. Ezúttal is totális pusztítást végzett a hibbant kvintett, amivel számomra az idei Brutal Assault egyik legjobb fellépését nyújtották.
A holland God Dethroned melodikus death metal muzsikáját kuriózumként lehetett elcsípni a fesztiválon. A 2011-ben feloszlott zenekar idén tért vissza, hogy tovább játsszák a dallamos gitártémákkal felvértezett nótáikat. Rengeteg lemezből kellett összeválogatnia a kvartettnek a programot, de nem vallottak szégyent, szinte minden kiadványukról felhangzott egy-két markáns szerzemény. Különösen kedves volt hallani az olyan fogós gitártémákkal rendelkező nótákat, mint a Nihilism a The Lair Of The White Worm albumról, a Soul Sweeper az Into The Lungs Of Hell-ről, vagy a koncertet záró Villa Vampiria a Ravenous lemezről. A kisszínpadon kaptak helyet, ennek ellenére egész korrekt hangzással lehetett élvezni a dalaikat. Ugyan a God Dethroned alapvetően egy másodvonalas banda, koncerten felettébb élvezetes produkciót nyújtanak.
A Candlemass eredetileg a kisszínpadon kapott volna helyet, azonban az indusztriális legenda Killing Joke az utolsó pillanatban lemondta a koncertjét, így a svéd doom metal gárda átkerült a nagyszínpadra. A Leif Edling basszer által irányított zenekarnak 2012 óta Mats Levén az énekese, aki itt is kiválóan teljesített. Leif mester viszont nem volt jelen, sőt egy ideje a többi bandájának élő koncertjein is más zenészek pótolják a krónikus fáradtság szindrómájának köszönhetően. Remélhetőleg hamarosan jobban lesz és jövőre már a színpadra tud állni. A fellépés ettől függetlenül kiváló volt, a lassú, borongós doom metal klasszikusok markáns hangulatot teremtettek a sötétben. Sok régi dalt játszottak a jó formában lévő muzsikusok, többek között hallhattuk a Mirror Mirror, az Under The Oak, az At The Gallows End, a Bewitched és a koncertet záró Solitude klasszikusait. Kiváló múltidézés volt a svédek produkciója, amelyhez korrekt megszólalás is párosult.
A Death To All a klasszikus Death legautentikusabb tribute bandájaként írható le, ugyanis a tagjait régi Death muzsikusok alkotják. A mindenható Chuck Schuldiner munkásságának emléket állító zenekart már Budapesten is láthattuk és ott is megtapasztalhattuk, milyen alázattal és hitelességgel idézik meg az örökbecsű dalokat. Ezúttal a Symbolic album 20 éves évfordulójának köszönhetően az ott játszó zenészek szerepeltek a színpadon. A Bobby Koelbe, Gene Hoglan, Steve DiGiorgio alkotta legendás gárdát a Chuck helyén zenélő Max Phelps tette teljessé, aki magabiztosan oldotta meg a 2001-ben elhunyt zseni helyettesítését. A programban a Symbolic-os dalok (Crystal Mountain, Symbolic) mellett arányosan válogattak a többi mesterműről is (pl. The Philosopher, Suicide Machine, Zombie Ritual, Leprosy, Pull The Plug), így mindenki elégedett lehetett a jó hangzással megtámogatott koncerttel. Öröm volt nézni a kiváló zenészek játékát, és a mesteri dalok mellett a remek hangulatra sem lehetett panasz. Már soha nem élhetünk át igazán autentikus Death koncertet, de ez áll a legközelebb hozzá, amely garantálja a közel tökéletes minőséget és a maradandó élményt.
A Skepticism egy finn nemzetiségű funeral doom banda, akik sötét öltönyben lépnek mindig színpadra, hogy gyászos zenéjüket minél autentikusabban adják elő. Egy orgona is a hangszerek között szerepel, amely a hangképben is nagyon markáns szerepet kap. Elég egyedi élményt adnak a finnek, ahogy Matti pincemély hörgésére vonulnak csigalassúsággal az elkínzott gitártémák és a síri orgonatémák. Az éj sötétje megkapó hangulattal ruházta fel a komor dalkölteményeket, amelyekben elmerülve el lehetett merengeni az élet fontos dolgain.
4.nap
Az utolsó napot nagyon korán kezdtük, ugyanis a norvég Blood Red Throne koncertjére kíváncsi voltam. Ugyan pár éve pont itt, a Brutal Assaulton már láttam őket, de nagyon ritkán lehet elcsípni a brigádot. Kellemes death metal zenét játszanak az északiak, és bár mindig is a másodvonalban zajongtak, én a régebbi albumaikat (különösen az Affiliated With The Suffering-et) remeknek tartom. A délelőtti időpont nem kedvezett nekik, de ettől függetlenül egy korrekt pusztítást mutattak be fél órában. A hangzás is teljesen rendben volt, valamint a feszes, energikus játékkal sem volt gond. Szívesen megnézném őket klubkoncerten is.
A tasmaniai Psycroptic származási helye miatt számít különleges bandának. A technikás death metal alakulat már elég rég óta aprítja komplex nótáit, Budapesten is több ízben tekinthettük meg őket. Egy jó ideig beugró frontemberrel koncertezett a Haley testvérek által irányított zenekar, azonban most újra a karizmatikus Jason Peppiatt-al álltak ki a színpadra. Jason a korábbi tarajos-lófarkas frizuráját lecserélve most hosszú rőzsét lóbálva acsarkodott a megtekert, technikás gitártémákra. Ők is egy velős, remek death metal koncertet adtak az egyre nagyobb hőségben, főként az újabb albumaikra koncentrálva.
Az All Out War egy ősi thrashes crossover banda, akik még a metalcore stílus alapköveinek lerakásánál is ott voltak. Hosszú működésük alatt nem igazán tudtak kitörni a másodvonalból, azonban elismerésre méltóan makacsul mentek tovább a saját maguk által kijelölt úton kitérők nélkül. Itt is egy szuggesztív, állhatatos banda képét mutatták, ahogy eljátszották a bivaly hangzással megdörrenő, vaskos riffekkel megtámogatott nótáikat. Fél óránál nem játszottak többet, de ez alatt egy energikus, remek hangulatú koncertet adtak.
A német Defeated Sanity-nek már kicsivel több idő jutott, hogy a nagy hőségben előadja brutális death metal muzsikáját. A kvartett is a technikásabb oldaláról közelíti meg a stílust, így a rengeteg komplex témát és tördelést tartalmazó számaikat nem olyan egyszerű követni. A jó hangzással megdörrenő nótákat arányosan válogatták össze az eddigi négy lemezükről, és az előadásmód is kellően minőségi volt a komplex játékkal és Konstantin Lühring vokalista pincemély bugyborékolásával.
A Rosetta zenéje nem igazán illett a fesztivál zenei felhozatalába, különösképp nem a koradélutáni perzselő hőségbe. A merengős, epikus post rock szerzeményeik egy klubbuli sötét termében vagy otthon egy fülessel sokkal jobban tudnak érvényesülni. Voltak is már Budapesten több ízben, és azok a koncertek kiválóan sikerültek, de itt fél órában nem jött át Michael Armine énekes/szintis mániákus előadása és a hosszú számaikból is alig pár fért bele a szűkös játékidőbe.
A kanadai Cryptopsy igazán súlyos és elmebeteg módon műveli a technikás death metalt már az 1990-es évek eleje óta. Régi lemezeiknek nagy rajongója vagyok és általában élőben is hozzák a megbízható színvonalat. Felállásuk többször változott és bizony lemezek terén is éltek meg hullámvölgyeket, de pár éve úgy látszik, visszataláltak régi önmagukhoz. A különösen hosszú hajjal bíró Matt McGachy vokalistával kiálló bandában a régi érából már csak Flo Mounier dobos maradt meg, aki mániákus játékával nagyban határozza meg a Cryptopsy szélvész tempóban daráló muzsikájának erejét. Nagy energialökettel adták elő komplex, brutális szerzeményeiket, a programot pedig arányosan válogatták össze, főleg a régi nótáikra támaszkodva (Phobophile, Slit Your Guts, Graves Of The Fathers, Defenestration, Cold Hate, Warm Blood). Ugyan a hangzás nem volt a legtisztább, azért még élvezhető minőségben szólaltak meg a gyilkos nóták és alapvetően egy kellemes koncertet adott a kanadai banda.
A Demilich egy finn death metal zenekar, akik kultikus státusszal bírnak egyetlen, 1993-ban megjelent nagylemezük révén. A Nespithe megjelenése után nem sokkal fel is oszlottak és azóta is csak néhány különleges alkalomra jöttek össze. Most éppen újra működnek, így kuriózum értékkel bírt ez a fesztiválos fellépésük. A délutáni időpont és a kisszínpad ellenére egész sok néző gyűlt össze kíváncsian érdeklődve a finnek produkciójára, amely egy korrekt fellépést adott a hallgatóságnak. A párás, izzasztó hőség elég embert próbáló körülményeket teremtett, de a zenészek ettől függetlenül nagy beleéléssel reszelték el a kilenc számos programjukat. Számomra inkább a különlegessége miatt volt érdekes a koncert, mert maga a zene egy átlagosnak mondható death metal produkció. Jó volt látni őket, de azért továbbra sem került be a kedvenc zenekaraim közé a Demilich.
Az izlandi Sólstafir kissé kilógott a fesztivál alapvetően durva muzsikákat felvonultató kínálatából, de az északi kvartett gyorsan maga mellé állította a közönséget a nagy beleéléssel közvetített, magával ragadó produkciójával. A hangulatos, epikus post metal szerzemények kiváló hangzással dörrentek meg és főleg Adalbjörn gitáros/énekes karizmatikus előadásának köszönhetően a színpadon zajló eseményeket is érdemes volt figyelni. A hangulatot emelő Addi egy esetben a színpad peremén egyensúlyozva is végigment, de a markáns kiállás és egyedi ruházat az összes tagra jellemző volt. Csak öt nóta fért bele a szettbe (Svartir Sandar, Ótta, Náttmál, Fjara, Goddess Of The Ages), azonban így is egy kerek egészet alkotó, kiváló fellépésnek lehettünk tanúi.
A Cradle Of Filth teátrális black metal zenéje nem tartozik a kedvenceim közé, így csak az utolsó pár nótájukat hallottam fél füllel az At The Gates produkciójára várakozva. Amit hallottam, az alapján korrektnek tűnt Dani Filth-ék előadása, a hangzás és a látvány mindenesetre a helyén volt, szóval a rajongók biztosan nem csalódtak a mélynövésű, sivítozó frontember által irányított brit zenekar koncertjében.
Az At The Gates legendás alakulata az újjáalakulás óta egyre nagyobb sebességi fokozatba kapcsolt, amelynek köszönhetően a dallamos death metal stílusalapítóját viszonylag könnyű koncerten elcsípni az utóbbi időben. A nagy múltú svéd banda ráadásul új albumot is kiadott tavaly, amelynek a minőségére nem lehetett panasz. A zenekar teljesítményében élőben sincs hiba, klubkoncerten és fesztiválon is hasonlóan erőteljes koncertet tudnak adni, amelyet itt is bizonyítottak. Nagy energiával robbantak a színpadra Tompáék, és teljes erőbedobással robogtak végig a masszív, 14 dalos szettjükön. A hangzás középtájon állva abszolút vállalható volt, bár egy kis hangerő és tisztaság nem ártott volna a produkciónak. A zenészek teljesítményére nem lehetett panasz, Tomas „Tompa” Lindberg a szokásos baseball sapkájában fröcsögte a szuggesztív szövegeket, a Björler tesók, Martin Larsson és Adrian Erlandsson alkotta hangszeres szekció pedig magabiztosan facsarta ki hangszereiből a fogós témákat. A közönség szinte azonnal beindult a régi klasszikus nótákra, de az új lemezes daloknál is ment a tombolás. A szett magja természetesen az örökbecsű Slaughter Of The Soul volt (Cold, Suicide Nation, Under A Serpent Sun, World Of Lies, címadó, Blinded By Fear), de az At War With Reality című tavalyi albumról is sok dalt játszottak (Death And The Labyrinth, Heroes And Tombs, The Book Of Sand, The Circular Ruins, címadó, The Night Eternal), és mindezt pár régebbi nótával (Terminal Spirit Disease, Kingdom Come) egészítették ki. Nagyon kellemes fellépést adott a svéd alakulat, egy remek formában lévő csapat koncertjét élvezhették végig a jelenlévők.
A Vader a lengyel death metal szcéna egyik legrégebbi és legismertebb csapata, több mint 30 éves működésük alatt tíz nagylemezt adtak már ki. A Piotr „Peter” Wiwczarek gitáros/énekes által vezetett banda ráadásul hihetetlenül sokat játszik élőben, aminek köszönhetően óriási rutint szedtek össze a hosszú évek alatt. Ez most is látszott, precíziós gépezetként döngölték bele a földbe a fesztivál utolsó éjszakáján megfáradt közönséget. Egymás után robogtak a pusztító death metal témák, vegyesen kerültek elő az újabb (Abandon All Hope, Go To Hell, Hexenkessel, Triumph Of Death) és régebbi (Carnal, Dark Age, Decapitated Saints, Wings, Cold Demons, Silent Empire, Sothis) szerzemények. A feszes, agresszív játék mellett a hangzással sem volt probléma, így egy újabb gyilkos Vader koncertnek lehettek tanúi a nézők.
A Brutal Assault zárása általában egy kínzó lassúsággal gyötrő funeral doom csapat koncertje szokott lenni, és a nagyszínpadok programja ezúttal is egy síri hangulatú, ólomlassúsággal maga alá temető produkció volt. A brit Esoteric sem egy ifjonc zenekar, 1992-es magalakulásuk óta öt nagylemezt adtak ki. Ők is szerepeltek már korábban ezen fesztivál színpadján, és az akkori fellépésükhöz hasonlóan most is egy elementáris erővel ránk zúduló komor élményt kaptunk a sötét éjszakában. Ugyan ekkor már csak nagyon kevesen voltak képesek ébren maradni a hosszú napok fesztiválozását követően, de akik még valahogy a fizikai teljesítőképességük határán végig bírták nézni a zenekar koncertjét, biztosan nem csalódtak. Iszonyatos súllyal és lassúsággal görögtek a súlyos riffek és a pincemély hörgés a velőnkig hatolt, így különösen hatásosak voltak az elnyújtott, epikus kompozícióik. A végén már nekem kicsit sok is volt ebből a síri hangulatú, félelmetes zenéből, de hogy ez egy nagyon minőségi funeral doom koncert volt, ahhoz nem férhet kétség.
Számomra még nem zárult a fesztivál, ugyanis a kisszínpadon még hátra volt egy koncert, amit mindenképpen meg akartam nézni. Ugyanis az ausztráliai Ne Obliviscaris délutáni fellépését sajnos hajnalra kellett csúsztatni a szervezőknek, amelyet már fizikai fájdalomként éltem meg, ahogy a végelgyengüléssel küszködve másztam át a kisszínpadhoz. A zenekar kuriózum jellege miatt viszont semmiképpen nem akartam kihagyni a produkciójukat, és nem is bántam meg, hogy holtfáradtan végignéztem őket. Az eddig két nagylemezt kiadó banda progresszív módon játssza az extrém metalt, amiben a black, death, thrash metal hatások mellett a jazz, a klasszikus és az avantgárd stílus elemei is megtalálhatóak. A hangszerek között pedig a hegedű adja a különlegességet, amely meghatározó szereppel bír hangképükben. A hattagú zenekar elég nagy közönség előtt adhatta az idei Brutal Assault legutolsó koncertjét, amely kellőképpen érdekfeszítőre és élvezetesre sikerült. Ugyan csak négy epikus hosszúságú szerzemény fért bele ebbe a hajnali fellépésbe (Devour Me, Colossus (Part I): Blackholes, Painters Of The Tempest (Part II): Triptych Lux, Pyrrhic, And Plague Flowers The Kaleidoscope), de ezek bőven elegendőek voltak arra, hogy elkápráztassák a megfáradt jelenlévőket. A hangzás is korrekt volt és a hangulattal sem volt probléma, így teljes elégedettséggel zárhattuk az idei fesztivál programját.
A huszadik jubileumát idén ünneplő Brutal Assault fesztivál továbbra is Európa egyik legjobb extrém metal felhozatalát biztosító rendezvénye, amely elérhető közelsége és korrekt árszínvonala révén az egyik legjobb választás a hazai közönség számára is. A fesztivál évről évre fejlődik, újabb koncerteken kívüli lehetőségekkel bővül és az eddig is már túl bőséges zenekari kínálat is egyre növekszik. Tulajdonképpen ezt lehet csak negatívumként megemlíteni, a túlzsúfoltság ugyanis már kissé rányomja a bélyegét az élvezhetőségre. A zsúfolt program miatti rövid játékidők és a különösen estére felduzzadó óriási tömeg, valamint az ebből adódó kellemetlenségek okozhatnak kisebb frusztrációkat. Alapvetően azonban idén is mindenki jól érezhette magát, kiváló zenekarokat nézhetett végig a rendkívül erőteljes kánikulában, tehát a tapasztalatokból kiindulva jövőre is érdemes lesz ellátogatni Jaromerbe, és másoknak is csak ezt tudom ajánlani.
06:00
