beszámoló [koncert] 2015. október 30. péntek 14:41
1 hozzászólás
szerző: MorelloDew-Scented, Angelus Apatrida, No Return, Heboidophrenie 2015. október 26, Dürer Kert
Eredetileg külön helyekre hirdették meg a Paradise Lost nevével fémjelzett koncertet és a Thrash Mercenaries címmel futó turnét, majd egy ügyes huszárvágással egybevonták a két eseményt. Így a Dürer Kert két terme adott helyet végül a gothic, doom metal egyik legjelentősebb zászlóshajójának, a Paradise Lost, illetve a kíméletlen német thrash/death metalos Dew-Scented, a spanyol thrasher Angelus Apatrida és társaik hangversenyének. Talán elsőre nagy kontrasztnak tűnik ez a két esemény, hiszen régebben, amikor a stílusok között még nemigen volt átjárás, sőt a death metalost megverte volna a thrash metalos, a heavy metalost a black metalos, a glam metalost pedig kb. mindenki, ilyesmi elképzelhetetlennek tűnt. Ma már össze-vissza keverednek a műfajok és semmi feltűnő nincs abban, ha valakihez netán a thrasher zúzda és a belassult, melankolikus dallamok egyaránt közel állnak.
Bár az érdeklődők körében felmerült, ha valakit csak az egyik esemény vonzana, minek fizetne a másik rendezvény miatt többet, hamar kiderült, hogy igazából külön-külön is ugyanennyi lett volna a belépő mindkét koncertre. Így érdemi változás nem történt, sőt ugyanazért az árért, kvázi ajándékként akár egy másik bulit is végigtombolhatott az, akinek kedve volt. Persze nem volt meglepő, hogy szép lassan egészen megtelt a Dürer Kert, önmagában a Paradise Lost is rengeteg érdeklődőt vonzott. Nyilvánvalóan ők a nagyobb név, egy igazi legenda, de bocsáttassék meg nekem, én mégis inkább a szívemhez közelebb álló thrasher zúzdát kísértem ma figyelemmel. Ez a beszámoló tehát a Thrash Mercenaries turné bandáiról fog első sorban szólni, a Paradise Lost buli milyenségéről gondolom számos más helyen lehet majd olvasni.
Megérkezésemkor kicsit meglepődtem, ugyanis a thrasher hordák nem a már jól ismert kisteremben, hanem egy számomra addig ismeretlen középső teremben kaptak helyet. Nem tudom, mikor alakították ki ezt a részt, de praktikus döntésnek bizonyult. Ez a középső terem méreteiben valóban a kis és a nagyterem között helyezkedett el, a nagyteremhez hasonlóan hosszúkás kialakítású, de a kisteremnél tágasabb helységet kell elképzelni. A Paradise Lost és egy szem előzenekarához képest itt már jóval korábban elkezdődtek a koncertek. Sajnos túlzottan is korán, hiszen a már 18 óra körül színpadra lépő Vesztegzár zenekar gyakorlatilag üres terem előtt kellett kezdjen.
Hazánk új thrasher generációjára én is kíváncsi lettem volna, de csak a francia Heboidophrenie előadására tudtam odaérni, ekkor már valamivel többen voltak a teremben, de persze még mindig nem volt tömeg. A francia gárda kissé kilógott a fellépők közül, a többieknél jóval durvább, deathcore hatásokkal tűzdelt death metalt játszottak, pokolmély hörgésekkel, bömbölésekkel. Egész technikás játékot mutattak be, különösen a basszusgitáros munkáját volt érdemes figyelni, de a fekete énekes is alaposan pörgött a színpadon. Zeneileg nem igazán fogtak meg, így később átnéztem a nagyszínpadhoz is, ahol már a Paradise Lost előzenekara, a Lucifer játszott.
Hát... mondjuk úgy, hogy nem győztek meg. Adott volt egy borzasztóan hamis női énekes, egy Szalacsi Sándor sapkában nyomuló gitáros, a zene meg valamilyen elvont „művész-metal” akart lenni. Szóval elfojtottam egy mosolyt és inkább visszamentem thrasherkedni. A középső teremben a szintén francia No Return következett, ők már kicsit jobban meg tudták mozgatni a közönséget. Ők már harapósabban szóltak, a thrash metalos zúzások mellett némi dallamfoszlányok és gitárszólók is helyet kaptak náluk.
Számomra egészen meglepő módon egy nagyon régi bandáról van szó, 1989-ben alakultak és mostanra már a tizedik (!) nagylemezüknél járnak. Fura, mert ilyen nagy múltú csapathoz képest én még nem találkoztam a nevükkel (ez lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom), de maguk a srácok is fiatalosnak tűntek, egyáltalán nem keltették sokat megélt veteránok érzését. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy elveszettek lettek volna a színpadon, mert összeszokottan, precízen játszottak. Bár nem éreztem úgy, hogy azonnali rajongóvá váltam és mindenképpen hallgatni akarom az életművüket (annyira azért nem voltak magukkal ragadóak a számok), de mindenképpen egy korrekt produkciót láthattunk egy figyelemre méltó bandától.
Az Angelus Apatrida már nem ismeretlen a thrasher szíveknek, idén februárban a Suicidal Angels előtt lehengerlő bulit adtak ugyanitt, a Dürer Kertben. A srácok nem sokat teketóriáztak, piszkosul odakenték a falhoz a hallgatóságot. Teljes fordulatszámon pörögtek, folyamatos volt a headbang a színpadon, ami persze a közönségre is átragadt. Az öt megjelent lemezük közül az utolsó négyről játszottak, de a fókusz a legújabb Hidden Evolution albumon volt.
A csapat vegytiszta thrash metalt játszik, de azért így is megfigyelhető volt a különbség az újabb lemezek nyersebb, kiabálósabb irányvonala és a korábbi számok kicsivel dallamosabb világa között. Persze a horzsoló gyors riffekből, az eszeveszett kalapálásokból, a gitárszóló-hegyekből egyik számnál sem volt hiány. Az Immortal, Violent Dawn, End Man, Vomitive, Of Men And Tyrants, First World Of Terror, Give´Em War, Serpents On Parade, You Are Next dalok rendesen felpörgették a közönség adrenalin szintjét is.
A központi figurák a bongyor loboncát folyamatosan rázó Guillermo Izquierdo énekes/gitáros és David G. Álvarez szólógitáros voltak, de ugyancsak óriási átéléssel nyúzta a basszust José J. Izquierdo, a doboknál pedig Víctor Valera adta a duplázós ütemeket. Érdemes megismerni a nevüket, a thrash metal műfajban a nagy átlagból mindenképpen kiemelkedő csapatról beszélünk.
Aki idén még egyszer látni akarja őket, október 30-án Bécsben is fellépnek, de őszintén szólva nem csak őmiattuk megfontolandó ez az esemény, hanem ott lesz még velük a tengerentúlról a sokkal több figyelmet érdemlő Vektor, akik hihetetlenül technikás, emellett bődületesen erős, amolyan progresszív thrash metalt játszanak. Az se lesz egy akármilyen buli...
Az angyalok végeztével gondoltam, az átszerelési időben belenézek a Paradise Lost műsorába is, ha már egyszer itt vannak, de nagyon hamar lemondtam a tervemről. A Dürer nagyterem csordultig megtelt, a későn érkezők már szinte csak az ajtón pillantgathattak befele. A nagy tömeg és a hőség miatt nem is erőltettem, hogy beljebb furakodjak, inkább a középső színpad főzenekarára, a Dew-Scented-re várakoztam.
A németek kíméletlen thrash/death metal brigádjának a 2000-es évek legeleje, közepe volt a csúcsidőszak, akkortájt több példaértékű nagylemezt is leszállítottak. Náluk nincsenek és nem is voltak soha túl nagy megfejtések, kíméletlen sika és zúzás megy végig, de akkortájt minduntalan felbukkantak olyan felejthetetlen riffek és emlékezetesen megírt dalok, amelyek folyamatosan hallgattatták magukat. A későbbiekben aztán beálltak egy nem kiemelkedő, de azért továbbra is zúzós szintre, nem voltak már annyira emlékezetesek a lemezek, sőt maga a csapat is teljesen kicserélődött Leif Jensen énekes mögül. Élőben ettől függetlenül még mindig piszkosul erősek, ezt remekül bizonyították a mai estén.
Arra számítani lehetett, hogy az érdeklődők jelentős része a Paradise Lost-ot fogja végigkövetni, de a német thrasherek kezdésére összegyűlt maroknyi néző még így is kínosan kevésnek tűnt. Nincs mese, ez az érdeklődésbeli és/vagy műfajbeli különbség a két csapat között, viszont szerencsére csak 10-15 perc volt a Dew-Scented kezdése és a Paradise Lost befejezése között, ez után már a visszasereglő nézők közül is sokan ragadtak a másik teremben, így azért már egész használható létszám gyűlt össze.
Leif-ék nem bíztak semmit a véletlenre, bivalyerős setlist-tel készültek. Túl nagy változatosság nincs a Dew-Scented zenéjében, náluk kb. csak gyors és még gyorsabb számokról lehet beszélni, megtoldva mindezt „a világ leginkább kappanhangú énekesével”, de ettől függetlenül mégis működik és élvezhető a dolog. A hangzás megfelelően harapós volt, kissé zajos és kevésbé tiszta, de ebben a műfajban ez nem kifejezett alapkövetelmény. A lényeg az volt, hogy a zene brutális intenzitása ne tűnjön el és ez tökéletesen teljesült.
A leginkább odakenős számok természetesen a 2005-ös Issue VI és a 2003-as Impact lemezekről kerültek ki, a Turn To Ash, Soul Poison, Never To Return, New Found Pain, Acts Of Rage dalok bivaly riffekkel vannak felvértezve és iszonyatos beindulást eredményeztek. Az újabb keltezésű korongokról, az idei Intermination-ről és az azt megelőző Icarus-ról is sikerült a legeltaláltabb számokat kiválogatni mára, így az On A Collision Course, Scars Of Creation, Affect Gravity, Means To An End, Sworn To Obey, Thrown To The Lions ugyancsak nem lógtak ki az erős programból. Nagy meglepetésre az egyik legjobbnak számító, 2002-es Inwards ma teljesen kimaradt.
Nem volt sok leállás ezen a koncerten, egy tömény, iszonyatos mészárlást rendezett itt a Dew-Scented. Náluk nem a karcos, kimunkáltabb irány dominál, mint az előző Angelus Apatrida-nál, hanem a masszív, ledaráló brutalitás. A műértő közönség vevő volt a zúzásra, bár igazán intenzív pogózás inkább csak a koncert vége felé alakult ki, a jelenlévők végig nagy átéléssel rázták a fejüket az újabb és újabb thrash/death csapásokra.
Leif Jensen a tőle megszokott orgánumon üvöltözött, a mindvégig vidám, mosolygós frontember még ennek a kevés jelenlévőnek is rendkívül hálás volt, hogy őket választották a Paradise Lost helyett. Érdekes módon 2012 óta a német énekes mögé teljes mértékben holland társulat sorakozott fel, ők alkotják ma a Dew-Scented-et. A két gitáros, a kopasz Rory Hansen és a hullámos haját nagy elánnal rázó Marvin Vriesde lankadatlanul szállították a kőkemény riffeket és az esetenként helyet kapó szólókat. A basszusgitáros poszt volt még a legtöbb ideig stabil a Dew-Scented-ben, de már ott is egy kopasz holland, Joost Van Der Graaf nyúzta a húrokat, ugyancsak nagy átéléssel. A dobos poszt szintén fontos a ebben a bandában, hiszen a feszes, duplázós kalapálások mellé az olykor blastbeat-be hajló szegelésekre ugyancsak szükség van. Ezt a szintén 2012 óta tag Koen Herfst szolgáltatta, tanítani való módon. Egyébként ha már erre járt, a saját plakátjait is elhelyeztette itt-ott a klubban, reklámozva a szólóalbumát, illetve fennen hirdetve, hogy a rock/metal mellett a blues, pop és más stílusokban is otthon van.
Nekem a Dew-Scented brutális mészárlása és az Angelus Apatrida nyers harapóssága jelentették a fő vonzerőt a mai estén és nem is csalódtam bennük. Sikerült megismerni Franciaországból a No Return és a Heboidophrenie gárdáját, a nagyszínpad programjába pedig mondjuk úgy, csak belenézni sikerült. De így is szólt a terv, a közepes terem kisebb látogatottsága ellenére számomra bombajó bulit hozott a mai nap.
14:41
