beszámoló [koncert]  2015. október 16. péntek   00:00

nincsen hozzászólás

  Legyünk őszinték, a finn Stratovarius, amely a power metal egyik alapbandájának és legfőbb hivatkozási pontjának számít, ma már túl van karrierje zenitjén. A ´90-es évek végén – 2000-es évek elején letették azokat a definitív albumokat, amelyek meghatározóak voltak ebben a műfajban, aztán valahogy kiveszett az izgalom a bandából. Nem akarom ezt a valóban alaptag Timo Tolkki gitáros távozásához kötni, mert a mélypontot épp az ő vezényletével érték el 2005-ben, de az tény, hogy a Timo Kotipelto énekessel és Jens Johansson billentyűssel újjászerveződő banda már nem ugyanaz, mint volt. Mondjuk a 2013-as Nemesis és az idei Eternal ismét jobban sikerült alkotások lettek, a rajongók tetszését is elnyerték, szóval mindent összevetve azért temetni is kár lenne a Stratovarius-t.
  Magyarországra viszonylag gyakran visszajár a banda, a Barba Negrában is egy korrekt létszám összejött az idén esedékes hangversenyükre. Sajnos a pár nappal korábbi Apocalyptica bulihoz hasonlóan az égiek ma sem kedveztek a rendezvénynek, de szerencsére a bejutás után már senkinek nem lehetett problémája. A Divine Ascension előadásáról lemaradtam, a Gloryhammer viszont már lelkes közönség előtt játszott, talán az se túlzás, hogy páran kifejezetten őmiattuk érkeztek ma.
  
  Róluk azt kell tudni, hogy az Alestorm főnök Chris Bowes másik bandája, de itt nem ő a frontember, hanem csak a billentyűs szerepkör tartozik hozzá. A többi tag relative ismeretlen, az énekes a feltűnően magyaros nevű Thomas Laszlo Winkler. A lehető leghagyományosabb power metal volt ez a javából, mindössze nem sárkányok és királyságok, hanem a galaxis leigázására törekednek. Persze ezáltal humornak sem volt híján az előadás, a csapat nem vette véresen komolyan magát, ez jót is tett nekik.
  A változatos fellépőruháktól kezdve a hatalmas pöröly lengetésén keresztül a színpadon grasszáló ufonauta elleni küzdelemig volt itt minden, és persze power metal dögivel. Winkler szimpatikus frontembernek bizonyult, az énekhangja is rendben volt, Chris Bowes pedig hol szolidan billentyűzött és vokálozott a jobb szélen, hol előre jött terrorizálni a többieket. Jó hangulatú, humoros előadás volt, zeneileg persze a power stílus legkiszámíthatóbb paneljei hangzottak el. Ja, és mint a végén kiderült, az ufo harcos maszkja a ma már Alestorm gitárosnak számító Bodor Mátét takarta.
  
  A Stratovarius érthető módon az Eternal című új albummal turnézott, szóval a friss dalokból kaptunk egy jókora csokrot, de azért a korábbi, trappolósabb szerzemények kedvelői is megtalálták a számításukat. Az Eternal lemez nyitószámaként funkcionáló My Eternal Dream még meglehetősen erőtlenül szólt, a dobok dominanciájával és az ének háttérbe tűnésével, de rövidesen kiegyenlítetté vált a hangzás. Másodikként viszont rögtön az Eagleheart következett 2003-ból, ez már a régi rajongóknak kedvezett.
  A továbbiakban is jöttek újabb és régebbi dalok, az In My Line Of Work, Against The Wind, S.O.S. után viszont Lauri Porra magánszáma következett. A basszusgitáros bűvészkedett egy kicsit a hangszerén, miközben a magyar himnusz hangjaira lehetett felfigyelni. A rajongók mindezt örömmámorban fogadták, valóban szép és szimpatikus gesztus, mondjuk az Apocalyptica pont ugyanezt a geget sütötte el 4 napja. Ettől még persze tisztelet Lauri Porra-nak. A kölyökképű basszusgitárost egyébként imádták a lányok, a hölgyrajongók elsősorban az ő pillantásáért ácsingóztak.
  
  A banda játéka nem hagyott kívánnivalót maga után, a gyengébb pont viszont maga Timo Kotipelto énekes volt. Nagyon spórolósan énekelt az egész koncert ideje alatt, a nagyívű dallamokat rendszeresen elcsalta, ami a szép dallamvezetésű Stratovarius számok esetében olykor konkrétan fülsértő volt.
  A rajongókat viszont könnyen meg lehetett vigasztalni olyan dalokkal, mint az egyébként nem túl sűrűn előadott Phoenix, ami Lauri szólója és az új lemezes Lost Without A Trace után következett. Az ilyen számoknál nagyon jól kijött, hogy milyen óriási különbség van a csúcsidőszak dinamikus, tempós, pörgős, tombolásra ingerlő nótái és az újabb szerzemények visszafogottabb, éneklősebb irányvonala között. Mondanom sem kell, a hangulatot inkább a korábbi számok szították fel.
  
  Kisebb dobszóló, 2015-ből a The Lost Saga, Jens Johansson billentyűs sziporkázásából kibontakozó Black Diamond, majd a Nemesis korongot egyedüliként képviselő Unbreakable után már a ráadásért tapsolhattunk. Eddig talán alig egy óra játékidő telt el, ha a különböző szólózásokat és konferálásokat nem nézzük, akkor még kevesebb.
  A ráadásra végül 3 szám maradt, az egyre inkább Timo Tolkki-vá hízó Matias Kupiainen akusztikus gitározásával végigvezetett lassú, érzelmes Forever, ismét az új lemezről a Shine In The Dark, végül pedig az elmaradhatatlan Hunting High And Low, jókora közönségénekléssel kísérve. 13 dalt játszott el így összesen a mai estén a banda, ami szerintem azért nem mondható túlságosan soknak. Szerintem a rajongók még legalább kettőt el tudtak viselni ahhoz, hogy tényleg kimerítő ismertetője lehessen ez a buli a Stratovarius életműnek.
  Az elejétől eltekintve korrekt hangzásban élvezhettük végig a Stratovarius előadását, de engem összességében mégis zavar Kotipelto mai produkciója. Ráadásul már nem az első eset, korábban is nem egyszer megfigyelhető volt már nála a spórolós éneklés. Persze, nem fiatal már ő sem, nem is várom el, hogy huszonéves önmagát idéző csúcsteljesítménnyel szárnyaljon, de most már rendszeresen ott tartunk, hogy feltűnően az ő teljesítménye a leggyengébb a társulatban. Nem volt épp vállalhatatlan a produkciója, ezt sem mondom, de aki ott volt a 2003-as vagy 2005-ös koncerteken, az pontosan tudja, milyen egy csúcsformában lévő Stratovarius. Nem ilyen.
  

Kulcsszavak:
  stratovarius     gloryhammer 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás