beszámoló [koncert] 2015. október 15. csütörtök 10:50
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloApocalyptica, Tracer 2015. október 11, Barba Negra klub
Bizonyára mindenki örült volna, ha még egy kellemes, nyár végi időjárás kijut erre az októberi napra, amikor a finn cselló-metal brigád, az Apocalyptica több év után ismét útba ejtette Magyarországot. Azonban mostanra már menthetetlenül beköszöntött az ősz, a Barba Negra klubba látogatókat pedig szűnni nem akaró esőzés fogadta. A gond az volt, hogy a kiírt kapunyitás időpontjában még hatalmas kígyózó sor tocsogott a vízben, a beengedés pedig csak lassan zajlott. Meglepődtem ezen, utoljára a „hőskorban”, a 2000-es évek elején-közepén emlékszem hosszadalmas várakozásokra, nagy csúszásokra, a mai időkben már eléggé flottul szoktak menni az ilyen volumenű események. Példának okáért, nemrég ugyanitt, a teltházas koncertet adó Machine Head esetében nem rémlik, hogy sokat kellett volna várni a beengedésre.
Talán nem is a várakozással volt a baj, mert azzal még el lehet ütni az időt, pláne ha némi söröcske is van az ember tarsolyában, de a folyamatos esőzés miatt nem lepne meg, ha sokaknál mindez a hangulatra is rányomta volna a bélyeget, már rögtön a legelején.
Szerencsére a rossz hangulat csak az első fellépő színpadra kerüléséig tartott. Az ausztrál Tracer neve nem hiszem, hogy sokaknak mond valamit, pedig a ma hallottak alapján érdemes a figyelemre a brigád. A trió felállásban színpadra lépő csapattal azonnal beköszöntött a jó hangulat, mert a srácok remekül kiszolgálták a közönséget.
Tökös rock & roll volt, amit játszottak, a heavy metal melodikusabb ízeivel, sőt még némi alteros hangulattal is nyakon öntve. Ez a mix végül is pozitív végeredményhez vezetett, amihez a hármas lendületes kiállása is kellett. Bár mindegyik tag nagy hévvel és látványosan zenélt, a legtöbb szem az énekes/gitárosra szegeződött, akinek nem csak remek hangja volt, hanem a közönség buzdítását is kiválóan végezte. A Too Much, We´re Only Animals, Water For Thirsty Dogs, There´s A Man, Astronaut Juggernaut, Devil Ride, Us Against The World című számokat játszották és sikerült ezekkel az előzenekarok iránt általában szenvtelen közönség szimpátiáját is kivívni. Sokan csápoltak, néhányan egyenesen táncoltak a bulis rock nótákra, érdemes volt velük megismertetni a hazai közönséget.
Meglepett, hogy a fentebb is emlegetett Machine Head bulival ellentétben, ahol már hónapokkal a koncert előtt elfogytak a jegyek, az Apocalyptica-ra még a bejáratnál is lehetett belépőt kapni, de már rögtön a kapunyitás idejében is nagy tömeg tódult be a színpad elé és később is úgy éreztem, mintha még többen is lennénk összességében a mai napon. Kis túlzással szinte megmozdulni sem lehetett a küzdőtéren, ez azért jól jelzi, hogy a finn csapatra komoly igény mutatkozik még a fennállásuk 22. évében is.
Bevallom őszintén, hozzám az Apocalyptica a korai időszakban állt közel, amikor még Metallica és Sepultura feldolgozásokat játszottak, esetleg még az első saját, énekes dalaik, a 2000-es Cult lemez környékén. Akkor érintett meg jobban az újdonság varázsaként az izgalmas hangszerelés, a méteres csellók mögött veszettül headbang-elő fiatal titánokkal. Bár később is jó számokat írt és remek koncertbandának bizonyult az Apocalyptica, de ekkor már nem ment annyira újdonságszámba, amit csináltak, ráadásul a kifinomultabb, letisztultabb – ha úgy tetszik populárisabb – hangvétel felé tolódás sem volt annyira kedvemre való. Ettől függetlenül koncerten mindig is nagyot alkottak, az eddig látott fellépéseik mindig rendkívül látványosak és élvezetesek voltak. Erre számítottunk ma is.
A korábbi találkozásokból a 2007-es Petőfi Csarnokos koncertjük égett bele legjobban a memóriámba, hihetetlenül látványos színpadképpel és remek előadással szolgálták ki a közönséget. Most a valamivel kisebb színpadon nem vártam akkora látványt, de azért a csapat így is kitett magáért. Rendkívül jól játszottak a fényeffektekkel, a háttérben zajló kivetítés pedig egyszerűen zseniális volt, ilyen tűéles, tökéletes minőségű képet én még életemben nem láttam.
De térjünk rá a zenére, mert a három csellós és egy dobos, valamint az olykor-olykor beugró énekes vitték el a hátukon a bulit. 2007-tel ellentétben most nem voltak nagy, látványos székek, hanem hol állva, hol a deszkákon rohangálva szolgáltatták a talpalávalót a finnek. Mikko Sirén dobos bár egy emelvényen játszott, szerencsére nem volt totálisan körbebástyázva a dobcuccokkal, így nagyon jól lehetett figyelni, követni az ő játékát is.
Ez a turné a legfrissebb album, a Shadowmaker turnéja volt, így sem az nem volt meglepő, hogy ez a korong adta a produkció gerincét, sem az, hogy ezúttal a lemezt feléneklő Franky Perez kísérte el a bandát. Elsőként rögtön a Reign Of Fear hangzott el, majd egy kicsit korábbra eveztünk, egészen 2007-ig, a Grace és az I´m Not Jesus erejéig. Franky nem volt minden szám alatt a deszkákon, főként akkor kapott szerepet, amikor a Shadowmaker nótáit kellett prezentálni, de pár korábbi dalt is elvállalt, mint például az említett I´m Not Jesus-t.
A három csellista, a központi szerepben tetszelgő Eicca Toppinen, az extravagáns stílusban színpadra lépő Perttu Kivilaakso és a végig jókedvű, de szólózásra kevésbé hajlamos Paavo Lötjönen nagy elánnal tették a dolgukat. Profi társulat, magas színvonalú játékot láthattunk tőlük. A program pedig folytatódott a House Of Chains, Not Strong Enough, ´Till Death Do Us Part dalokkal, vagyis inkább a könnyedebb hangvétel felé fordulás utáni szerzemények kerültek terítékre.
Persze azért azt sem felejtette el az Apocalyptica, hogy honnan indultak, és hát nyilván a közönség is ki volt éhezve egy-két Metallica klasszikusra. Így ideje volt előszedni a Master Of Puppets-et, amelynek felejthetetlen kezdőtémájára azonnal ovációban tört ki a közönség. A szokásokhoz híven csak instrumentálisan adták elő a számot, a vokáltémákat Eicca játszotta. A végén azért Perttu bakizott egyet, belekezdett egy újabb verzébe, amikor már nem is az jön, de hát ennyi elnézhető.
Ha már a feldolgozások időszaka jött, a másik nagy kedvenc, a Sepultura is képviseltette magát az Inquisition Symphony-val. Azért ezeknél a daloknál pontosan érződött, mennyiben is volt más a korai Apocalyptica a mostaninál. Az újabb számok simogató, kellemes melodikus dallamai után sokkal felpezsdítőbbek voltak ezek a zúzós, reszelős tételek, legalábbis számomra.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a lágyabb, nagyobb közönség számára is befogadhatóbb daloknak ne lett volna sikere. Most ráadásul behoztak a színpadra néhány széket a csellistáknak, sőt Mikko is kapott egy külön dobcuccot a színpad előterében, így egy kicsit emberközelibbé vált a hangulat. Ebben az idillben adták elő a Bittersweet című számot, gyönyörű háttérvetítéssel, egészen megható hangulatot varázsolva. Ez a koncert egyik csúcspontja volt, talán csak Ville Valo mély, szomorkás éneke tette volna még tökéletesebbé ezt a pillanatot.
Ez a blokk a régebbi számokról szólt, elhangzott még a legelső saját Apocalyptica szerzeményként felkonferált Harmageddon, valamint a Hope Vol. II. A rajongók örömlázban égtek, a remek előadás, az izgalmas fényjáték és a látványos kivetítés mind hozzájárultak a sikerhez. Aztán újra visszatérhetett a deszkákra Franky Perez, akihez nyilván a vele készült legújabb alkotások állnak a legközelebb. Ő sem panaszkodhatott, mert rögtön három friss tétel, a Riot Lights, Shadowmaker, Hole In My Soul hangzott el vele.
Mikko eközben észrevétlenül visszatért a normál dobcuccához, most neki jutott egy kis dobszóló lehetőség. A dobos játéka nagyon sokat hozzátett a koncert hangulatához, nem csak az erőteljesen megdörrenő cucc és a pontos, feszes alapok, hanem az a fajta játékosság is megvolt Mikko dobmunkájában, ami még a Master Of Puppets-t és más, hangról hangra ismert klasszikust is képes volt felüdítővé, nem megszokottá varázsolni.
A különlegességeknek még nem volt vége. Volt ugyanis az Apocalyptica-nak 2013-ban egy emlékezetes, Wagner emlékének szentelt bulija, amit lemezre is vettek, ez volt a Wagner Reloaded - Live In Leipzig. Most a magyar közönség is belekóstolhatott egy kicsit ennek hangulatába, a Ludwig – Wonderland című dallal. Bár Richard Wagner szenvtelen képe ott virított a háttérben, az Apocalyptica tagjai most is tanúskodtak arról, hogy nincs ki a négy kerekük. Szó sem volt karót nyelt, vigyázzállásban való tisztelgésről, sőt a banda tagjainak grimaszos képei folyamatos táncot lejtettek, ugráltak a kivetítőn, ezáltal a nevetést is egyszerűen képtelenség volt visszafojtani az előadás alatt.
A felüdítő tétel után ismét a feldolgozásoké lett a terep, szintén a Metallica keze tette be a lábát a Seek & Destroy-jal, majd pedig egy újabb klasszikus tétel csellós feldolgozása következett, az In The Hall Of The Mountain King. Nem is akárhogy, egy betétben Perttu még a magyar himnuszt is eljátszotta, egy magyar zászlóval a háttérben. Ez persze egekig hatoló ovációt eredményezett, a közönség rendkívül hálás volt és hát valóban nem akármilyen gesztus ez egy világhírű zenekartól. Le a kalappal a fiúk előtt!
És még mindig nem volt vége, a géppuskahangokból, robbanásokból és a helikopterhangból a vájtfülűek már tudhatták, hogy újabb Metallica dal, a One következik. Ezt a nótát is remekül adta elő az Apocalyptica és itt azért nagyon jól megfigyelhető volt, hogy milyen elképesztő zeneiség van a Hetfield/Ulrich koprodukció szerzeményeiben. A finom, lágy felvezetéstől az őrült, zúzós befejezésig tökéletesen felépített dal, az Apocalyptica előadásában pedig újabb csúcspontnak bizonyult a mai estén.
Igazából ez lett volna a tökéletes befejezés, de még két tétel hátra volt Franky Perez közreműködésével, az I Don´t Care és a rendkívül melodikus Dead Man´s Eyes jelentette a végső zárást. Franky Perez korrektül teljesített, amikor szerepet kapott, különösen a Dead Man´s Eyes-ban adott ki magából mindent. Kissé megilletődötten mozgott a színpadon, nem olyan vérbeli frontember alkat, de meg is mondta őszintén, hogy ő igazából nem más, mint egy ugyanolyan rajongója a bandának, mint bárki más a nézőtéren, csak valóra válhatott az álma, hogy hőseivel együtt zenéljen, sőt közös albumot is írjanak. A szerénység, alázat tehát maximálisan megvolt az énekesben.
A többiek már remekül összeszokott brigádként tépték a húrokat. Mikko-t már többször dicsértem, de Eicca, Paavo és Perttu egyaránt odatették magukat. Bár talán a kezdetekben a szőke Eicca volt az igazi szívtipró, mostanra inkább a menteszerű ing és tányérsapka ruházatától menet közben egyre inkább megszabaduló Perttu vette át a stafétát, gondolom leginkább őrajta legeltették a szemüket a lányok.
Megmondom őszintén, én nem számítottam túl nagy durranásra az Apocalyptica-tól, mindössze egy korrekt koncertre. A csapat azonban túlszárnyalta a várakozásokat, nem csak látványban és hangulatban, hanem a programban elrejtett meglepetések és ajándékok (Wagner, magyar himnusz, stb.) is remek élményeket jelentettek. A vélemények megoszlanak, kihez a kezdeti, kihez a populárisabb Apocalyptica világ áll közelebb, de abban mindenki egyetért, hogy a finn csapat még mindig elsőrangú élőben.
10:50
