beszámoló [koncert] 2015. szeptember 21. hétfő 14:13
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloAn evening with Machine Head 2015. szeptember 18, Barba Negra klub
Nem tegnap óta járok koncertekre. Sőt, 2-3 hétben biztos van legalább egy buli, vagy akár több is, ahol jelen vagyok. Persze a lelkesedés a nagy kedvencek iránt továbbra is megvan, még akkor is, ha többedszer látom őket, de azért az embernek már van egyfajta kialakult rutinja, már tudja, hogy mire számítson.
A mostani egész estés Machine Head koncert előtt viszont mégis volt bennem egy olyan drukk, „ma van a nagy nap” érzés, hogy azon saját magam is meglepődtem. Pedig már őket is többször láttam élőben, de ilyen izgatottságot már nagyon régen éreztem magamban utoljára. Talán „kezdő metalos koromban”, amikor még az újdonság varázsa lengett körbe mindent. Mindez talán jól érzékelteti azt, hogy jelenkorunk egyik legmagasabbra felkapaszkodott underground metal-legendájától, a Machine Head-től valami egészen különleges élményre lehetett számítani.
Az „An evening with...” típusú koncertek viszonylag ismeretlenek Magyarországon, inkább a tengerentúlon van ennek nagyobb hagyománya. Az egész estés bulit szó szerint kell érteni, nincs itt „semmi cicó”, ahogy mondja a klasszikus, vagyis semmi előzenekar, semmi felvezetés, vagy akármilyen időhúzás – itt egy maratoni hosszúságú életműkoncertre számíthat a vérbeli rajongó. A több mint 20 éve működő és 8 nem is akármilyen nagylemezzel büszkélkedő Machine Head-nek ez igazán kijárt, és szerencsére Európa, sőt Magyarország is részesült a kegyből, hogy közösen idézzük fel Robb Flynn-ék legszebb pillanatait.
Ahogy az rögtön az elején sejthető volt, a Barba Negra klub véges befogadóképessége miatt jobban tette, aki igyekezett a jegy megvásárlásával, mert a „sold out” tábla kitevése után már verhette a fejét a falba az, aki nem reagált időben. Sajnos egy ilyen, már nem underground, de még nem is mainstream eseményhez pont a legnehezebb megtalálni az optimális helyszínt nálunk, a használható rock klubok csekély száma, illetve a Petőfi Csarnok megszűnése miatt. Valószínűleg mindezt a jövőre nézve is tudomásul kell venni.
Nem meglepő módon már a 19 órás kapunyitás idején elkezdtek nagyobb számban gyülekezni a rockerek, de a legtöbben inkább a szabadban várakoztak egészen a kezdésig, mert a klubban már ekkor is nagy volt a hőség, ami később persze rosszabbodott. A Machine Head logókban tobzódó, impozáns színpadkép előrevetítette azt, hogy itt valami egészen nagy dobásra számíthatnak a megjelentek. A kezdés percre pontos volt, 20:30-kor felcsendültek a Through The Ashes Of Empires albumot nyitó Imperium első hangjai, a közönség pedig fülsüketítő ovációban tört ki.
Ha az ováció fülsüketítő volt, akkor a banda színpadra robbanására szavak sincsenek. Valami brutális, mennydörgésszerű hangzással, óriási hangerővel szólalt meg a csapat, mindenki számára egyértelművé téve, hogy itt nem lesz kegyelem. A masszív súlyosság itt még kissé a tiszta megszólalás rovására ment, de később azért javult a helyzet. Az Imperium azért fontos dal a banda történetében, mert az ezredforduló bizonytalan időszaka után ezzel adtak csattanós választ a kétkedőknek, így akárcsak az albumon, a koncerten is tökéletes volt nyitónótának.
A feszültséget keltő, sejtelmes témákból berobbanó bivaly riffek természetesen a közönséget is felpörgették, megkezdődött az igazi őrület. A vastag betonozást követő, Dave McClain dobos duplázásaival kísért gyors rész pedig az a metal-történelmi esszencia, ami a legbékésebb rajongókból is kihozza a vadállatot. Így már a koncert legelején a tetőfokára hágott az őrjöngés. Érdekes, hogy bár a teltházas létszám és a klubban uralkodó forróság megkövetelte az állóképességet, de a jelenlévőknek mégis egész jól sikerült eloszlaniuk a nézőtéren. Szorosan, de mégsem heringezős módon el lehetett férni. Én sokkal rosszabbra számítottam, ráadásul a Barba Negra sokszor kritizált hangzása is nótáról nótára javult, szóval a koncertélményt szerencsére semmi nem ronthatta el.
Másodikként jött a 2007-es másodvirágzás, a banda újkori csúcsalbumának számító The Blackening súlyos betonozása, a Beautiful Mourning. A banda top formában pörgött, a szemlátomást jókedvű Robb Flynn mellett Phil Demmel gitáros és a 2013-ban csatlakozott Jared MacEachern basszer is nagy elánnal rázták a fejüket. Megállás továbbra sem volt, a vonósokkal felvezetett friss dal, a Bloodstone & Diamonds lemez nyitánya, a Now We Die következett. Robb dühös kiabálásai mellett a megadallamos, rajongókkal közösen zengett refrének és érzelmi csúcspontok egészen megindítóak voltak, ezeket 2007 óta nagyon érzi a csapat, mint ahogy a mai estén is számos alkalommal megbizonyosodhattunk erről. Demmel szólómunkája csodálatra méltó, amikor meg Robbal közösen játsszák az ikergitáros témákat, az pedig egészen briliáns.
Következett egy kevésbé egyértelmű tétel, ismét a Through The Ashes Of Empires-ről a Bite The Bullet. Szintén jóféle Machine Head-es betonozás, de sosem vált elmaradhatatlan slágerré. Ezen az életmű koncerten viszont helye volt, a rajongók is örömmel fogadták. Ahogy az Unto The Locust lemez bemutatkozásának számító Locust-ot is, ami újfent egy gyönyörűen megkomponált remekmű. A hangulati és érzelmi váltásokkal tűzdelt dalt csak azért nem lehet csúcspontnak nevezni, mert szinte minden egyes ma elhangzott nóta az volt. Flynn és Demmel szívszaggató szólózása pedig feltette az i-re a pontot.
A köztudottan szószátyár frontember eddig nem sokat beszélt a tömeghez, mostanra azonban engedélyezett egy kis pihenőt a jelenlévőknek. Eddig kizárólag az ezredforduló utáni időszak gyöngyszemeiből válogattak, most azonban ideje volt kedvére tenni a régi Machine Head rajongóknak is. Bár az 1999-es Burning Red album rendkívüli módon megosztotta a tábort, különösen a csapat akkori imázsa a „sündisznóhajjal” meg a susogós gatyákkal, ma már sokan megtalálták az értéket ezekben a sok helyütt rap-es, nu-metalos utánérzésű nótákban is. Én is közéjük tartozom, a From This Day című dal például mindenképp egy remek sláger, mindössze a fentebb emlegetett képi világgal ellátott klip okozott anno infarktus-közeli állapotot egyeseknél.
Az ugrálós-pattogós From This Day után még régebbre eveztünk, a The More Things Change albumot magányosan idéző Ten Ton Hammer csikorgós, vasbeton súlyosságú zúzása az ősfanoknak kedvezett. Sajnos a mai este nem került elő több dal az említett korongról, pedig ez a mai múltidézés igazán leporolhatott volna még 1-2 ritkán játszott gyöngyszemet.
A pofon egyszerűségével felérő riffek után jött viszont egy összetettebb, technikásabb szösszenet, a This Is The End-et McClain blastbeat-be hajló őrült szegelése indította útjára. A szélvészkezű gitárosok ezúttal is nagyot alkottak, a vokálokat pedig szintén megtámogatta Jared és Phil. Bár nem volt egyértelmű, de szerencsére a legfrissebb lemez top momentuma, az In Comes The Flood is előkerült ma. A felejthetetlen refrénnel megáldott szerzemény szintén a sokadik csúcspontnak bizonyult ezen az estén.
Ismét visszatértünk az ezredforduló környékére, a nu-metalos hangzású, de ettől még bivalyerős The Blood, The Sweat, The Tears a Burning Red albumról érkezett, a csapat történetének legkevésbé sikerült kiadványa, a Supercharger lemezről viszont hosszú idő után újra programra került a célratörő, szaggatott riffekkel operáló Crashing Around You. Egy ilyen grandiózus életmű koncertnél indokolható egy sikertelenebb időszak eltaláltabb pillanatainak műsorra tűzése.
Robb szokásos „nagymonológja” a Darkness Within előtt érkezett el. A frontember, miközben néha pengetett egyet az akusztikus gitárján, hitet tett a zenei fanatizmus és az élőzene mellett, kifejezte nagyrabecsülését a magyar közönségnek, hiszen mi hoztunk először teltházas bulit a turnén, a rajongók és az első sor aktivitása pedig minden igényt kielégített. Robb azt is elmondta, hogy végre volt egy kis szabadidejük Budapesten és elképesztő módon megtetszett neki a magyar főváros. Ha már itt járt, nem felejtette el megemlíteni híres honfitársunkat, Téglás Zolit az Ignite-ból, akikkel nem csak jó barátok, de nagy hatást is jelentett rá a punk rock csapat Our Darkest Days lemeze. Végül a saját nótát is elkezdték, a Darkness Within hol akusztikus, hol zúzós, remekül felépített szerkezete és szívbemarkoló sorai, nem mellesleg Phil Demmel zseniális gitárszólója (mily meglepő...) ismét csúcspontot jelentettek a mai estén. A végére a közönség az óóó-zást szinte abba sem akarta hagyni, kicsit a Blind GuardianValhalla-ja jutott erről az eszembe.
Szusszanás viszont csak annyi volt, amíg a Declaration című delejes intro-ból ki nem bontakozott a betonsúlyú Bulldozer. A Supercharger album egyértelműen legsikerültebb nótája újra felpörgette a jelenlévőket, a nehézsúlyú, doom-os befejezés pedig már szinte szétroppantotta mindenkinek a koponyáját. De hát pont ezért jöttünk Machine Head koncertre.
A tempós Killers & Kings is előkerült az új albumról, kirobbanthatatlan tétel a koncertprogramból, noha szerintem lehetne izgalmasabb dalt is találni, akár ugyanarról a lemezről. Semmi gond, viszont ha igazán elmaradhatatlan nótáról beszélünk, az kizárólag a Davidian lehet, a Machine Head sikerének záloga. Az 1994-ből származó gigasláger maga a súlyosság, a fékeveszett energia. Nincs is annál szebb, amikor 1000 ember egyszerre üvölti az öklét a levegőbe lendítve, hogy „let freedom ring with a shotgun blast!” A szokásosnál belassultabban játszott brutál súlyú levezetés pedig ugyancsak a Machine Head egyik legjellegzetesebb momentumának számít.
A Davidian általában zárószámként szokott funkcionálni a koncerteken, most viszont még futotta bőven az időből. A rajongók talán már kezdtek egy kicsit fáradni, de mégis mindenki tűkön ülve várta a folytatást. Ami meg is érkezett a metal-történelem egyik leginkább szívbe markoló, mégis elementáris erejű power-balladájával, a Descend The Shades Of Night-tal. Sajnos ez a szám nem túlzottan sűrű koncertszereplő, pedig szerintem minden előadásukon el kellene játszaniuk. Óriási érzelmi csúcspont, Demmel szólója, majd Flynn-nel közös ikergitározása egyenesen szívgyönyörködtető.
Bár elég tisztességes merítést tett az életművéből a csapat, összességében mégis a The Blackening szerzeményei jelentették a mai fellépés gerincét. Máris érkezett két tétel, a kissé elvont hangulatú, sok váltással és szép szólókkal dúsított Now I Lay Thee Down, majd nagy meglepetésre egy egyáltalán nem mindennapi szám, az igazi csemegének számító Slanderous. Ez a dal nagyon ritkán szerepel élőben, legutóbb 2010-ben porolta le a banda, így egy speciális ajándéknak számított az igazán elhivatott magyar közönség számára.
És ha már The Blackening, tovább folytatódott az érintett album diadalmenete, Dave McClain őrült dobtempójával végigsöpört a hallgatóságon az Aesthetics Of Hate, ismét a gitárosok brillírozásával. Lassan közeledtünk a vége felé, a közönség is kezdett már fáradni és talán maga a banda is. A Bloodstone & Diamonds albumról származó Game Over egy viszonylag egyszerűbb szerkezetű dal, de a magas hangfekvésű dallamoknál immár alulmaradt a küzdelemben Robb. Egyébként nem volt semmi gond az este folyamán az ő teljesítményével, bár olykor-olykor hamis volt, bőven a vállalható kategóriába estek a dallamosabb énektémák is. Itt a vége felé már elnézhetjük neki a kisebb kihagyást, így is óriási teljesítmény két és fél órát végigordibálni.
A Burn My Eyes lemez búcsújaként az Old szolgált, ez a groove-os tétel még utoljára egy nagy közös ugrálást kihozott a közönségből. És az 1994-es klasszikus mellé egy 2007-es klasszikus dukál, az újkori Machine Head egyik legjobban összerakott számával, a Halo-val búcsúzott a csapat. Kőkemény, headbangelésre ingerlő riffek, felejthetetlen refrén, fantasztikus gitárszólók és libabőrös érzelmi kitörések adták meg a kegyelemdöfést ennek a legendásnak bátran nevezhető napnak a végére.
Talán feltűnt, hogy a megszokottnál is jobban túlteng a lelkesedés és a pátosz a fenti sorokból, az objektivitásra törekvés szikrája nélkül. Magamnak sem tudom megfogalmazni ennek az okát, egyszerűen ez a koncert annyira letaglózó, annyira magával ragadó volt, hogy ha akartam volna, se tudtam volna olyan tényezőkre koncentrálni, amelyek az élmény letörésére hivatottak.
Persze, lehetne írogatni a jegy nélkül maradtak panaszairól, a hőkatlannak megfelelő küzdőtérről, a nagy tömegről, ebben az extrém stílusban már talán túlzásnak minősülő játékidőről, de ez a koncert a zenei fanatizmusról szólt, ahogy egyébként Robb is elmondta korábban a mondókájában.
Itt tocsogott mindenki az izzadtságban, facsarni lehetett a pólókból a vizet. A végére már annak is örült az ember, ha a sima ácsorgásra megvolt az állóképessége, nem esett szét a nyakcsigolyája a headbangeléstől és nem robbant szét a feje az irgalmatlan hangerőtől. A „nézzük meg” típusú jegyvásárlók biztos fel tudnának sorolni számos zavaró tényezőt, de akik az elejétől végéig extázisban tombolták végig a bulit, mind a két és fél órában, azoknak más dimenziót jelentett ez az esemény. Robb ki is szúrta, hogy az első sorokban még leánybúcsút is tartott itt valaki, hát azért ez se semmi.
Ne számítsuk ide a Metallica, Iron Maiden és hasonló volumenű koncerteket, de abban biztos vagyok, hogy az „An evening with Machine Head” az egész év, hacsak nem az évtized legfontosabb underground metal történelmi eseménye volt.
14:13
