beszámoló [koncert]  2004. március 4. csütörtök   12:20

nincsen hozzászólás

  Ez már megint egy kisvárosi sztori. De azért különleges is, mert ez volt életem legeslegelső olyan koncertje, amire egyszál egyedül mentem el. Lehet, hogy ez másnak nem olyan nagy különlegesség, de az életben az elsők mindig maradandó nyomot hagynak.
  
  Ennek tudatában előre elhatároztam bizonyos dolgokat. Például, hogy végig nagyon fogok figyelni, hogy nem szólalok meg, kivételesen nem csinálok semmi polgápukkasztó és feltűnő dolgot (amúgy ez utóbbihoz nem kell nagyon extra cselekedetet végrehajtani itt nálunk, elég ha mindig olvasol a helyi járaton...).
  
  Ettől függetlenül sikerült öt perccel a kezdés előtt beesnem a helyi színház kamaratermébe a rongyos farmeromban és kisborzos pulóveremben. Mire megvettem a jegyem, már kinyitották a színházterem ajtaját, bent már keresték a helyüket az elegánsabb vendégek, lelkemben sóhaj visszhangzott a régi jó 48-as Klub után, ahol valódi koncertek voltak, valódi sört ittunk, és ahova soha nem mentem egyedül. Az ajtóban lehűlve láttam meg, hogy remekbeszabott műanyag székek vannak sorbarakva, mindegyik takarosan beborítva a szék színével harmonizáló huzattal bevont szivaccsal.
  
  Dermedten néztem a jegyemet, szerencsére legalább sor és szék nem volt rajta meghatározva. Lelombozva indultam a leghátsó sor felé, azzal a feltett szándékkal, hogy egybeolvadok a műanyaggal, annyira meghúzom magam, aztán kiszúrtam egy jó helyet egyből a második sor legszélén. Keresztülgrasszáltam tehát a nézőtéren, leültem, bevackoltam magam és nekifogtam a nézelődésnek. Volt ugyan néhány ismerős arc, de egyik sem olyan, akiért fel kellett volna ugranom, lelkes integetéssel jelezni a mellettem lévő üres helyet, így lapítottam csendben és nem tudtam hova tenni a rengeteg vadidegen ember. Nálunk vidéken bármilyen kulturális esemény elég nagy vonzerővel bír. Aki csak tud, él, mozog és igényli az efféle szolgáltatást, az mindig ott van. Ezért volt roppant fura, a sok ismeretlen arc, főként az első sorban. Egyáltalán nem jellemző, hogy derék lokálpatriótáink tolongjanak a színpad előtti helyekért.

  Nem volt időm ezen tovább tépelődni, ugyanis leoltották a lámpákat, reflektorok világították meg a színpadot, bekacsázott Hajós Andris és a zenekar. Hamar megtudhattuk, hogy András számára nem ismeretlen a környék, mivel nagymamája kevermesi, sokat nyaralt ott és Orosházán is (ne is próbáljatok térkép után kapdosni, ezeket a helységeket szinte lehetetlen megtalálni). Következett egy hányásos sztori, ami a feszültséget volt hivatott enyhíteni, mely abból a sajátosságból adódott, hogy Emilék még sosem játszottak színházban. Hangot is adtak ennek elég őszintén, mondván, hogy egyébként sem túl gyakran fordulnak meg színházban.
  
  Ráadásképpen a kezdés is korai időpontban történt, embertelen 19. 00! Emiatt a zenekar kénytelen volt hamar berúgni. Tegyük hozzá, hogy a dobosról nemrég került le a járógipsz (furcsállottam is, hogy miért biceg be valaki mankóval a dobok mögé), emiatt Miskolcon a Rockwellben elég katasztrofális előadást sikerült kerekíteniük.
  Fény derült a benépesített első sor rejtélyére is, mivel András ismerősként üdvözölte a törzsrajongókat. Puff neki. Kicsit rosszul is esett a lelkemnek őszintén: nem elég, hogy itthonra vagyok ragasztva, tömegméretű hepaj helyett egyedül kucorgok egy széken, és akkor még pösti fanatikusok is befigyelnek!
  
  Mindezen bevezetőnek végére érve nekifutottunk a zenének és elsőként a hisztis rabolónőnek ütköztünk. Már az első dal után működésbe léptek az előre sejthető zavaró tényezők. Egyrészt András kérdezte meg tőlünk, hogy nem zavar-e minket, közönséget az a tény, hogy ülésre vagyunk kárhoztatva. Mert neki magának intenzíven izzad a homloka, többeknek pedig idegesen és ritmikusan remeg a lába. A jövőt előre vetítő kérdéssel érdeklődött, hogy történt-e már Gyulán holmi erős felindulásból elkövetett széksor-feltépés. A nemleges válasz hallatán buzdítólag jegyezte meg, hogy talán most jött el ennek az ideje. (Naiv lélek!)

  Másrészt Hegyi Gyuri előre is elnézést kért a színpad kitűnő akusztikája miatt, ugyanis átlagos koncertek alkalmával ő szokta körbeordítani a tagoknak, hogy melyik dal leend a következő, itt azonban enyhén szólva is lehetetlenség, mivel a nézők jobban hallhatják az előzetest, mint a zenekar. Ezt az állítást röpke bemutatóval is alátámasztotta - tényleg frankón hallatszott! (Ezt eddig sosem érzékeltem ennyire, pedig megboldogult középiskolás éveim közéleti eseményei alkalmával álltam egy párszor azon a színpadon magam is...)
  
  Ezekután aránylag zökkenőmentesen pörögtek a dalok. András böfögött ugyan párat a konyak után küldött ásványvíztől, néha nem tudta melyik dalhoz melyik zeneszerszámhoz is kellene nyúlnia, lányos zavarában megköszönte Gábornak az átadott gitárt, és emellé volt olyan bunkó, hogy nyilvánosan kijelentette, ezt soha nem szokta csinálni. Megcsillogtatta nekünk a saját vadiúj gitárját is, amihez megvolt az a zsinór is, ami Miskolcon nem.
  A Térerő táján voltak izgága nézők, akik nem bírták tovább, kitörtek a széksorok közül, álldogáltak - táncikáltak a fal mellett. Az egyik figurában felismertem Balázs cimborámat, de nem volt erős kísértésem, hogy csatlakozzam hozzájuk. Egyrészt éppen a terem túlsó szélén tanyáztak, másrészt sörösüveget szorongattak, amire szükség is volt (mármint a szorongatásra) ingatag álláspontjuk és az üveg nyakán szertespriccelő sör miatt. Szereplésük azonban hatásos volt, tekintve, hogy egy idő után többek is csatlakoztak a falkához (ami szó szerint falka volt a hanghatások tekintetében), sőt, ellentábor szerveződött a másik térfélen is, vagyis éppen a hátam mögött.
  
  Volt egy pillanat, amikor azt hittem, nem bírom tovább, és felpattanok, mint valami hiperszónikusos gumilabda, de erősen emlékeztettem magam a fogadalmamra, valamint körültekintettem és rájöttem, jobb, ha megmaradok az ülőgumómon.

  A lagymatag zenei aláfestést egy kicsit felturbózta az az eset, amikor az első sorból egy hölgy jelezte Andrásnak, hogy ki szeretne menni pisilni, de addig ne játszanak semmit, szóval várják meg, amíg visszajön. És a zenekar tényleg megvárta, nem játszottak semmit, helyette András lendült bele, kibújt belőle a showman, vagy belebújt a kisördög, tudja fene; mindenesetre vokális kiselőadást kerekített arról, hogy a nők miért pisilnek hosszabb ideig, mint a férfiak, pedig ennek semmi anatómiai alapja nincsen. De az is lehet, hogy ha nincs otthon a macska, akkor cincognak az egerek, ugyanis kissé későn, de azért még időben eljutott a tudatomig, hogy a wc-re rohanó nőcike nem más, mint az András felesége! Ez végképp arculcsapás volt. Nem elég, hogy anyu kedvéért szünetel a koncert, de még dirigál is, melyik legyen a következő dal. Mintha ő lenne a közönség. Ráadásul a vízfeleslegtől megszabadulván csatlakozott a dülöngélve táncolók seregéhez, csakhogy éppen az én látószögemben.
  
  Nem sok választott el attól, hogy megkopogtatom a vállát és közlöm vele, hogy nem a feneke hátulnézetéért váltottam jegyet, magyarán vonuljon el előlem, de villámgyorsan.
  Lehet, hogy csupán a bennem kergetőző indulatok hatásának betudható, de a koncert hátralevő része hamar lefutott. Búcsúként elutazott Zazie-val az egész csapat, ahogy az már szokás. A bátrabb helyi vagányok megpróbáltak szócsatába keveredni frontemberrel, a zenészek ennek ellenére kisompolyogtak. Kötelező volt a visszataps, András meg is jegyezte, hogy azért kell kimenniük, mert az öltözőben szabad dohányozni és már nem bírják tovább. A visszatérés igazolhatott valami ilyesmit, mert András bevágtázott egymaga, nekifogott a végtelenül szomorú dalnak, amely egy ellopott autóról szól, csak útközben kapott billentyűs kíséretet. Elmaradhatatlan volt persze a Hello tourist! és az integetés, legvégül pedig jól megkapta a magáét a világ a Kiskakas és a Kikirikiki által. (Ezt a dalt most hallottam először és be kell vallanom, nekem nagyon bejött elsőre.)
  
  És ennyi volt.

  Most várhatjátok a katarzist, meg a következtetések levonását, de nincsenek ilyenek. Érdekes volt ilyen közelről látnom egy zenekart, amit eddig csak beláthatatlan magaslatokból ismertem, olyan színpadokról, amiket csak testi épségünk veszélyeztetése által lehet megközelíteni. Érdekes volt látni, hogy a gitáros Gábor néha becsukja a szemét és némán mozog a szája mormolva a szöveget; hogy Gyuri aranyosan billeg a basszusgitárjával; érdekes volt látni, hogy a Zita valódi, nem csak egy billegő baba; érdekes volt látni, hogy az András nemcsak a saját beszólása alapján pocakos és öreg, és érdekes volt, hogy akármennyire figyeltem, mégsem sikerült megértenem a szöveget a Kerti Party-ban, hogy mit is hord a bőr a melleihez. (Megkímélhettek a segítőszándékú beszólásoktól, utánanéztem már azóta. Mindenesetre kevésbé lett volna illúzióromboló, ha magam jövök rá...)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: