hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2015. augusztus 6. csütörtök   18:02
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Fezen 2015 – 1. nap (Judas Priest, Black Label Society, Gus G)
2015. július 29, Székesfehérvár

  A székesfehérvári Fezen már évek óta stabil pont a rockfesztiválok palettáján. Nem is akármilyen fellépőkkel dolgozik évek óta a rendezvény: megfordult már itt (sokan mások mellett) a Skid Row, a Uriah Heap, a Dream Theater, a Europe, a Machine Head, a Sepultura, a Deep Purple, szóval nem mondható, hogy időről időre ne lenne rangos a lista. A 2015-ös évben a hagyományos értelemben vett heavy metal híveit már az első nap elkápráztatták a szervezők a Judas Priest, a Black Label Society és Gus G. koncertjével, de a többi napra is maradt még látnivaló bőven (hogy csak a keményzenei színteret említsem: Sabaton, HIM, Soilwork, Danko Jones). Idén csak az első napon képviseltettük magunkat, így most csupán a Judas Priest, Black Label Society és Gus G. lesznek terítéken.
  A fesztivál jól bejáratott terepén túl sok meglepetés nem fogadott, mindössze egy kicsit mintha kompaktabb, szűkebb lett volna a rendelkezésre álló terület, de lehet, hogy ez csak érzés (nem utolsósorban a nagy tömeg, a rengeteg érdeklődő miatt). Ez azzal is járt, hogy a wc blokkok és az italos pultok száma nagyon kevésnek tűnt ennyi ember kiszolgálásához. Ez sokaknak okozott nehézségeket, fennakadásokat, kellemetlenségeket. Ugyanakkor a kettes számú színpad ezúttal sátor fedél nélkül, ugyancsak a szabadtéren szolgáltatta a talpalávalót, elsősorban az alter- és könnyed rock kedvelői számára.
  
  A fémszívűek persze oda be nem tették a lábukat, inkább már 18 óra tájban a nagyszínpad előtt várakoztak, az Ozzy Osbourne kiválasztottjának tekinthető a görög gitárhős, Gus G. előadására. Már a nagyszínpad első fellépőjénél is hosszabb csúszás alakult ki, ami nem sok jóval kecsegtetett a későbbiekre nézve, de végül sikerült Gus-éknak belecsapni a húrokba. A görög mindenféle felvezetés és intro nélkül kezdett bele a programjába, amivel egy kicsit álmosan indult a produkció és nem is dörrent meg kellő erővel a koncert. A turnéra az igen jelentős múlttal rendelkező Mats Levén vette kezébe a mikrofont, ő van már olyan rutinos róka, hogy azonnal felvette a ritmust és példaértékűen énekelt elejétől a végéig.
  Rögtön az elejétől feltűnő volt, hogy Gus G. gitározási stílusa, sőt még pózai is mennyire egybevágtak az elődjének számító (és egy óra múlva a színpadon utódjaként fellépő) Zakk Wylde-dal, és ha ez nem lenne elég, még a karikás mintázatú gitárját is már-már pofátlan lopásként lehetne értékelni. Hamar kiderült azonban, hogy nem véletlen az egyezőség, egész konkrétan tényleg Zakk gitárjáról van szó, amit nagylelkűen kölcsönadott a görög titánnak, mert az ő cuccait valahogy elkavarták a reptéren.
  
  Gus G. leginkább a saját neve alatt megjelent albumokról játszott, a 2014-es I Am The Fire-ről (My Will Be Done, Eyes Wide Open, Blame It On Me,Vengeance, Terrified, Redemption, I Am The Fire), de a még vadiúj Brand New Revolution lemezről is hozott néhány tételt (Burn, Come Hell Or High Water). Ügyes és tehetséges srác, ez a koncerten egyértelműen kiderült, ám a Gus G. név alatt futó szerzemények nem igazán indították be a nézősereget. Ég és föld volt a különbség, amikor néhány Firewind szerzemény került terítékre, a World On Fire és a The Fire And The Fury sokkal dinamikusabbnak és élettel telibbnek bizonyultak a megelőzőeknél (a mostani és fentebb sorolt számcímekből vajon lehet arra következtetni, hogy Gus barátunk kicsit piromániás lenne...?)
  A tagok korrektül tették a dolgukat, Gus mellett inkább csak Mats Levén emelkedett ki, de igazán fókuszpontban természetesen maga a gitáros volt. A szólózása és a technikája mindenképp bravúros, noha nem mindent lehetett kihallani a nem igazán arányos hangosítás miatt (a lábdob eléggé elnyomott mindent). Gus G. bandája élvezetes előadást produkált, de saját jogon főműsorszámmá válni csak karakteres dalokkal lehet, itt pedig még vannak azért hiányosságok.
  
  Zakk Wylde is mások oldalán futott be, sőt konkrétan őt magát úgyszintén Ozzy karolta fel, de nála összejöttek azok az emlékezetes dalok a Black Label Society-ben, amelyek által komoly rajongótáborra tett szert a csapat. Zakk maga is egy jellegzetes fazon, egy hatalmas gitáros legenda, Budapesten is adott már bivalyerősen szóló, élvezetes koncerteket.
  A hangerő itt is megvolt, sőt ahol én álltam, ott még éppenséggel arányosan is szólt a cucc (a szokatlanul kiemelkedő basszus még pont nem ment a gitárok rovására), azonban egy kicsit rutinmunkának tűnt ez a produkció a fiúktól. Zakk korrekt arányban szemezgetett az életművéből és látszott rajta, hogy óriási átéléssel játssza a számokat, a közönséggel viszont igazából nem foglalkozott. Szinte semmilyen kommentár nem hangzott el a jelenlévők felé, csak belekezdtek az újabb és újabb tételekbe.
  Aki nem csak a gitárhősön legeltette a szemét, John DeServio-t is érdemes volt figyelni, mert nagyon látványosan basszusozott. Azért meg külön megilleti a nagy tisztelet, hogy az első számnál egy piros-fehér-zöld húrozású basszusgitárral szerepelt. Az új gitáros, Dario Loringa megfelelően ritmusozott Zakk mellett, kapott néhány szólólehetőséget, sőt még a szintetizátoron is bizonyíthatta sokoldalúságát, ezzel együtt sokkal szürkébb fazon elődjénél, Nick Catanese-nél.
  
  Zakk-ék egymás után ledarálták az olyan számokat, mint a The Beginning... At Last, Funeral Bell, Bleed For Me, Heart Of Darkness, Suicide Messiah, My Dying Time, Damn The Flood és bár az interakció kevés volt, azért nem mondható, hogy ne lehetett volna élvezni ezeket a nótákat. Zakk éteri hangja tökéletesen szólt, a direkt számára készített emelvényre pedig számos alkalommal kiállt hajat lóbálni, vagy épp szólózni, sőt a billentyűk elé is leült. Szinte minden számnál cserélte a gitárjait, a nagyjából 5-6 perces szólóblokkját azonban nyugodtan kihagyhatta volna, mert az első fele még látványos és izgalmas, a többi már inkább unalmas volt.
  A program második fele már egy kicsit emlékezetesebb volt, a Godspeed Hell Bound zúzása kicsit feltüzelte a nézőket, az Angel Of Mercy lírája viszont nyugisabb vizekre evezett. Az In This River dalt szokás szerint Dimebag Darrell emlékének szentelték, néhány Dime-os háttérvászon kibontásának kíséretében. A The Blessed Hellride-ban mind Zakk, mind Dario duplanyakú gitárral feszített, de míg előbbi kihasználta ennek lehetőségeit, utóbbi csak látványból vette kézbe a nehéz hangszert, de végig csak az egyik nyakat használta (direkt figyeltem). A végére még két tétel maradt, a 2006-os Shot To Hell lemezről a Concrete Jungle és a 3 évvel korábbi The Blessed Hellride-ról a Stillborn.
  Természetesen nem volt rossz ez az előadás, de klubkoncerten láttam már sokkal emlékezetesebb, hangulatosabb BLS bulit. Most valahogy hiányzott az igazi felpörgés, a rajongók fanatizálása. Ilyen szempontból nekem nagyon hiányzott Nick Catanese jelenléte, nem csak azért, mert már a kezdetektől megszoktuk őt Zakk mellett, hanem mert karakteres kiállása, bivalymód megszólaló hangcucca, a közönséggel való kapcsolattartása sokat hozzátett a BLS koncertekhez. Dario Loringa biztosan el tudja játszani az ő témáit, de a vékonyka testalkatával, szerény kiállásával nem hinném, hogy pótolni tudja.
  
  Azért nem kétséges, hogy a Judas Priest-ért gyűlt össze az érdeklődők döntő többsége a nagyszínpad előtt, nem is csoda, hogy már az első nap nézőcsúccsal nyitott a Fezen. A csúszás természetesen még itt is éreztette hatását, a brit csapat is jóval később kezdte el a programját a kiírtnál. A Black Label erőteljesen, vaskosan szólt, a Judas-ra viszont ráfért volna még egy kis hangerő, de a megszólalás egyébként arányos volt. Sokan várták izgalommal, hogy a legendás csapatot végre láthassák a deszkákon és úgy gondolom, nem is kellett végül csalódniuk.
  A Judas Priest egy rutinos gépezet, még akkor is, ha a legendás K.K. Downing helyett már 2011 óta Richie Faulkner nyúzza a húrokat. A többieknél jó 30 évvel fiatalabb fazon simán beilleszkedett és ma este is tökéletesen látható volt, hogy dinamizmusa, színpadi kiállása, elhivatottsága mekkora lendületet adott a csapatnak. Faulkner szerencsére nem volt olyan visszafogott fazon, mint a mindvégig zsebkendőnyi helyen toporgó Ian Hill, hanem bátran mozgott a deszkákon, előrejött szólózni, grimaszolt, biztatta a közönséget. A csapat agyát jelentő Glenn Tipton érthető módon kevésbé volt fürge, ő inkább amolyan szürke eminenciásként, tanítani való módon szállította a halhatatlan riffeket és szólókat. Utóbbiban testvériesen megosztozott Faulknerrel, sőt az ifjúra mintha több szerep is hárult volna ezen a téren.
  
  A legtöbb szem azért mégis a „Metal God”-ra, Rob Halford-ra tapadt, aki eleinte a botjával bebotorkálva kissé elesettnek tűnt, de hamar megszabadult a bottól, sőt egyre jobban felpörgött. Többször láttam már élőben a Judas Priest-et, Halford pedig ugye mégis egy legenda, aki óriási hatással volt a heavy metal színtérre, viszont az ő teljesítménye eléggé változó élőben. Természetesen ehhez tegyük mellé, hogy 64 éves az énekes, nem kell csodákat várni tőle. Amit kellett, azt úgyis letette már az asztalra.
  Még ha párszor elő is fordult néhány energiatakarékosabb, a zűrösebb énektémákat inkább a közönségre bízó fellépés, a mai estén nem mondhatjuk, hogy Rob Halford ne tett volna ki magáért. Ha nem is a fiatalkori önmagát idéző, de a korához képest kifejezetten top formában lévő Halfordot láthattunk-hallhattunk, nagyon odatette magát. Bár a visszhanggal és valószínűleg egyéb trükkökkel erőteljesen rásegítettek az énekére, a legendás sikolyokkal nem spórolt és nem kímélte magát. Ha valaki esetleg aggódott volna amiatt, hogy élőben ledől a bálvány, hogy a Judas Priest legendája már nem lesz az igazi, Halford teljesítményét hallva teljes mértékben megnyugodhatott.
  
  Azt hiszem, a setlistre sem lehetett panasza a rajongóknak. Bár egy olyan életműből, mint ami a Judas-nak van, kétségtelenül nem lehet minden fontos dalt programba venni, azért a leglényegesebb szerzemények természetesen elhangzottak. A Black Sabbath-os intro után máris a legújabb lemez kezdte a sort, Richie Faulkner szigorú riffjével indító, amúgy kiváló Dragonaut szerintem tökéletes volt kezdésnek. A Redeemer Of Souls lemez egyértelműen lendületesebb, harapósabb, haddnemondjam: fiatalosabb, mint a Halford visszatérésének számító Angel Of Retribution és pláne a Nostradamus, szóval itt hiba nem volt.
  Persze nem kétséges, hogy a nézőtér jelentősebb részét kiadó, 30-40-en túli arcok a régi legendás dalokra, fiatalságuk emlékeire vágytak, meg is kapták bőséggel. Másodikként máris a vérbeli heavy metal himnusz, a Metal Gods szólt, harmadikként pedig egy igazi csemege, a Devil´s Child. Az 1982-es (még meg se születtem akkor, basszus...) Screaming For Vengeance lemezt képviselő dal egyáltalán nem mondható Judas klasszikusnak, pláne nem gyakori koncertszereplőnek, de Halford szárnyaló énektémájával mégis remek választás volt ez a nóta.
  
  A legkorábbi év 1976 volt, ameddig visszaástunk (itt még apám is épphogy nagykorúvá vált...), a Victim Of Changes elmaradhatatlan kelléke minden Judas Priest fellépésnek. Tipton komor témái, az őrületes gitárszóló-hegyek és persze megint csak Halford brillírozása továbbra is csúcsra járatták a hangulatot. Az is remekül megfigyelhető volt, hogy elődjeinél jóval erőteljesebben, modernebben doboló Scott Travis játéka mennyire fiatalos életet lehel ezekbe az ősrégi számokba.
  A Redeemer Of Souls album egyik legemlékezetesebb szerzeménye következett, a vikinges témájú Halls Of Valhalla, amelyet újfent remekül adott elő a csapat. A mély, majdhogynem hörgős énektémákat Halford élőben is remekül odatette. A led-es falak vetítése is sokat hozzátett az élményhez. A sokakat arculcsapásként érő Turbo lemez élőben persze jóval harapósabban szólal meg, így a Turbo Lover sem okozott csalódást. Helye van a programban ennek a számnak. A Redeemer Of Souls címadója zárta az új album bemutatkozását, innentől már tényleg csak a régi klasszikusok közül csemegéztünk.
  
  Jött például a jó kis témaváltásokkal és hangulatváltásokkal operáló, a nagy sikolyparádéba torkolló Jawbreaker, majd az elmaradhatatlan klasszikus, a közös énekléssel kísért Breaking The Law. Halford többször leült a színpad elejére, és mesélgetős stílusban röviden megemlékezett azokról a korai lemezekről, amelyek tartalmazták ezeket a dalokat. Ez egy kis pihenést is jelentett a rajongóknak, illetve rákészülést a következő számra.
  A Harley-Davidson-os parádé természetesen ma sem maradhatott el, így a rutinosabbak már pontosan tudták, hogy a Hell Bent For Leather következik. Majd az ugyancsak klasszikusnak számító The Hellion intro a Screaming For Vengeance nyitányára, az Electric Eye-ra engedett következni, és persze most is bevált a jóslat. A Judas Priest tagsága mindenféle erőlködés nélkül, elegánsan, de mégsem bántóan rutinszagúan vezette elő ezeket a nótákat. A közönség tehát maximálisan ki volt szolgálva.
  
  Jöhetett tehát egy kicsit könnyedebb, ha úgy tetszik, boogie-sabb szám, a You´ve Got Another Thing Comin´. A vérbeli rajongók persze kívülről fújták a számot, de aztán jött Scott Travis legendás dobszólójával az őrületet útjára indító Painkiller. Volt már olyan, hogy Halford szinte teljes egészében a közönségre bízta az embert próbáló dalnak a verzéit, ma azonban a folyamatosan sztratoszférában szárnyaló sikolyparádét saját maga oldotta meg. Briliáns nóta, óriási előadás, mindegyik tag nagyot játszott. De az igazi főhajtás mégis Rob Halford-ot illeti meg, mert elképesztő volt, amit ebben a dalban, valamint az egész este folyamán előadott.
  Itt már akár vége is lehetett volna a koncertnek, akár azt is mondhatnánk, hogy a Painkiller után nincs már értelme bármi mást játszani, de egy kis gőzkieresztésnek mégis helye volt. A majdhogynem táncolható, könnyedebb Living After Midnight már egy igazi örömünnep volt, ahol nagy vigyorok kíséretében ugráltak és buliztak a rajongók. Ez volt ma estére a Judas Priest programja, szerintem bátran mondhatom, hogy minden igényt kielégített. Jómagam csak azt sajnálom, hogy a (szentségtörés, hahó!) Painkiller album mellé bátran odatehető Jugulator lemezről és a rákövetkező Demolition-ről, vagyis a Ripper éráról végleg lemondhatunk élőben.
  
  A Judas Priest után már nem sok mindenki tudna rátromfolni a hangulatra, én viszont siettem át a Fezen Csarnokba, ugyanis a Subscribe tagok Rage Against The Machine tribute bandája azon kevesek között van, akik erre tökéletesen alkalmasak. A program szerint pont megfelelő lett volna a váltás, de sajnos a nagy csúszások miatt már játszott a banda, amire beértem. Azért így sem volt nehéz felvenni a hangulatot, Bálinték ugyanis – szokás szerint – nagyon lendületben voltak. A közönségre sem lehetett panasz, a csarnokban folyamatos volt a zúzás a hol groove-osan táncolható, hol agresszíven mészárló RATM számokra.
  Amikor már én is jelen voltam, a Guerrilla Radio, Microphone Fiend, People Of The Sun, Bullett In The Head, I´m Housin´, Bulls On Parade, Sleep Now In The Fire, Fistful Of Steel, Testify, The Ghost Of Tom Joad, Tire Me, Killing In The Name, Freedom számok hangzottak el, illetve a Township Rebellion egy részlete, ezek tökéletesen alkalmasak voltak a közönség megőrjítésére. Szóval így az este zárásaként nem is lehetett volna jobb alkalom a kifulladásig való tombolásra, mint a Subscribe RATM bulija.
  
  Megmondom őszintén (és tudom, hogy ezzel sokan vannak még így), nekem sokkal jobban tetszik, amit Guilty Parties név alatt csinálnak, mint maga a Subscribe zenéje. Nem tudom, hogy a Subscribe leállása a tribute műsoruknak is a végét jelenti-e, én nagyon remélem, hogy a Guilty Parties ettől függetlenül folytatni fogja a koncertezést. Ez esetben rám biztosan számíthatnak a nézőtéren!
  Részemről ez volt idén a Fezen, a rendezvény első napja a bivalyerős felhozatallal zajos sikert aratott. Pedig voltak még sok érdeklődőt megmozgató nevek, külföldről is, itthonról is, a rock/metal színtérről elég ha csak a Sabaton, HIM, Soilwork, Danko Jones, Dalriada, Moby Dick, Cadaveres, Subscribe, Depresszió, Lord, Road zenekarokat említjük. Szóval aki nem csak egy napra, hanem egész hétre ment Székesfehérvárra, az is megtalálhatta a kedvére való bulikat.
  


Kulcsszavak:
  fezen     judas priest     black label society     gus g     subscribe     rage against the machine 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó előadók: 

Subscribe

 kapcsolódó cikkek: 

FEZEN ´19

Gus G. Live In Budapest koncertfelvétellel jelentkezik

A szervezők részletes közleménye a FEZEN-en történt verekedés kapcsán

Airbourne: FEZEN után ismét visszajönnek novemberben

Retro záróra a FEZEN-en
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Julian Sas Band
Evanescence, Veridia
Luis Fonsi
FEZEN ´19
Iggy Pop
Rockmaraton 2019 - 2. rész
Rockmaraton 2019 - 1. rész
EFOTT ´19
Steel Panther, Atomic Playboyz
Dead Can Dance
Whitesnake - Flesh & Blood World Tour 2019
 kiemelt 
Loudness: heavy metal legenda a Durer Kertben
  
Jövő áprilisban egy igazi heavy metal legenda érkezik Budapestre, egyenesen a felkelő nap országából: a japán Loudness 1981 óta működik, de még sosem járt Magyarországon

Friss lemezzel tér vissza októberben Paul Gilbert
A Sportarenaban lesz tavasszal a Parkway Drive
Marko Hietala: Budapesten a Nightwish basszerosa
Darkest Hour: 25 Years Darkness koncert Budapesten
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 club ’68    blood    sunday fury    abracadabra    grand magus    carbonfools    after all    satöbbi    hétköznapi csalódások    cowboys & aliens    suicide rockers    Ákos    in extremo    baraka    fast five    brad pitt    soulburners    krist novoselic    sarke    julian sas band    indian    pure love    preservation hall jazz band    the book of eli    jon oliva’s pain  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2019 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!