A tegnapi thrash-orgia után ma inkább a folk metalé és a punkzenéé lett a főszerep, de mivel utóbbi nem igazán mozgat meg, inkább a folk nagyágyúkat kerestem ezen a napon. Már egész korán a nyakamba szedtem a lábam, hogy megtekintsem az egyik legizgalmasabb itthoni folk metal csapat, a Niburta koncertjét, ezzel meg is lett az első komoly csalódás az idei Rockmaratonon...
A csapat fellépését a Hammerworld sátorból inkább a nagyszínpadra szervezték át, ez nem is lett volna gond, de ami a színpadon történt, az több, mint elgondolkodtató. Aki nem ismerné őket, a Niburta „balkanic folk/metalcore”-nak nevezi magát, erre a különleges címkére remek magyarázattal szolgál a csapat első, Scream From The East című albuma. A metalcore-os riffeket, breakdown-okat, üvöltéseket kellemes női ének finomítja népdalos formában, különféle balkáni népzenei motívumokkal. Egyedülálló, briliáns kombináció, valamint remek dalok jellemezték ezt az időszakot, a közelmúltban azonban a csapatból távozott az angyali hangú Horváth Martina, a banda pedig ezzel párhuzamosan drasztikus zenei irányváltásokat jelentett be.
Nos, a gyakorlatba ez olyan módon került át, hogy a népzenés szekció teljes egészében eltűnt a színpadról, sőt mi több, az új szerzemények már folkos motívumokat is csak elvétve tartalmaztak. Bevettek énekesnek egy trendy cicababát, aki csinosnak csinos volt, de ordított róla, hogy a metalzene szellemiségével köszönőviszonyban sincs. Ő csak néhány vokált illetve egy teljes új dalt énekelt végig, amikor pedig nem volt dolga, leginkább lesétált a deszkákról. A teljes értékű frontember immár csak Hormai Balázs, aki megoldotta a dolgát, de mégis foghíjasnak érzem így a zenekart.
Nem is a tagcserék az igazi problémák, hanem hogy mivé „fejlődött” a zene, amit ma előadtak. Az újabb szerzemények szürkék, ötlettelenek, kidolgozatlanok. És ami rosszabb, a folkos, jellegzetesen Niburtás hangulat teljesen tovatűnt belőlük, igazából teljesen átlagos, feleslegesen modernkedő, tucat-metalcore témákat hallhattunk ma. És még a néhány elhangzott régi dal, mint a Masala se tudta megmenteni a hangulatot. Ugyanis a közönség (akiknek nyilván ugyancsak nem volt ismeretlen a banda munkássága, ha már ilyen korán a színpad előtt tobzódtak) hasonlóan fancsali képpel vizsgálgatta a színpadon történteket.
A „balkanic folk/metalcore”-ból mára eltűntek a balkáni motívumok, nincsenek már folkos témák, maradtak a metalcore-os breakdown-ok. Tehát az egyediségből visszaminősítette magát a Niburta egy útkeresésben vergődő, semmitmondó metalcore formációvá. A mai koncert alapján azt kell sajnos mondani, az a Niburta, amit mindannyian szerettünk, mára már halott. Még a zenészeken is az látszott, hogy az új dalokat csak úgy faarccal eljátszották, mintha muszáj volna, igazi beleélés, zúzás csak a régebbi számok előkerülésekor volt tapasztalható.
Nekem az is kérdéses, mit akar ezzel a felállásban kezdeni magával a zenekar? Hiszen a törzsközönség, a rajongók a folk metalosok közül kerültek ki, a banda a különféle folk-feszteken tudott igazán aratni. Ezzel az új irányvonallal ki fogja őket bármilyen folk metal fesztre meghívni? A most elvesztett közönség helyére honnan akarnak újakat elszipkázni? Szóval úgy érzem, nagy öngólt rúgott magának a csapat, én azért remélem, hogy az útkeresés után sikerül ráállniuk egy olyan irányra, amellyel vissza tudják édesgetni a csalódott rajongókat.
A színpadi átszervezés miatt kissé megcsúszott a program, de azért nem borult fel teljesen a menetrend. Egy újabb női énekes banda, a Tales Of Evening érkezett, akiknek viszont nincs szükségük semmilyen útkeresésre. Nem egy túlbonyolított történet az övék, kellemes fülbe simuló heavy metal, billentyűkkel erőteljesen megtámogatva. Nem csak a jól megírt, kellemes zene, hanem az azt körüllengő pozitív energia, pozitív mondanivaló is könnyen magával ragadta a hallgatót. A bandáról szinte sugárzott a boldogság, látszott hogy jó a hangulat és nagyon élvezik a fellépést.
Mind a Hajléktalan Lélek, mind az új Szilánkok című lemezük főszerepet kapott a programban, a jelenlévők is szemmel láthatóan könnyen ráhangolódtak a zenére. A légiesebb, könnyedebb, valóban mesés hangulatú számok mellett harapósabb, zúzósabb tételek is előkerültek. Dudás Ivett és Ádám Attila, a csapat két frontarca nagy mosolyokkal vezényelték a bulit, de mindegyik tag odatette magát. Nem világmegváltó a Tales Of Evening zenéje, de mindenképpen kellemes, szép hallgatnivaló.
Innentől végleg a nagyszínpadhoz helyeztük át a HQ-t, hiszen most jöttek a folk metal legfőbb képviselői. Elsőként az Arkona, ami nem is meglepő, hiszen mostanság már nem tudja úgy elásítani magát az embert, hogy eközben ne kerüljön meghirdetésre legalább egy hazai Arkona koncert... Persze az jó, hogy az orosz folk metal legtehetségesebb képviselőjét minél gyakrabban láthatja a hazai közönség, de mivel már voltak itt néhányszor az új lemezük megjelenése óta, a programjukban pedig viszonylag ritkán variálnak, őszintén szólva el lehet már unnia a fellépésüket azoknak, akik már sokadszorra látják a csapatot.
Újszülötteknek természetesen minden új, ők biztos nagyot tudtak tombolni a Goi Rode Goi, Yarilo, Stenka Na Stenku dalokra, a kissé vontatott Serbia is elhangzott már Magyarországon, a rutinos Arkona koncertjáróknak azonban nem igazán tud újat mutatni a csapat. Masha persze szokás szerint megőrült a színpadon, Lazar is nagy elánnal szállította a riffeket, a furulyázó, dudázó és egyéb hangszereken játszó Vlad pedig lóbálta a haját, amikor nem volt dolga. Szóval szokás szerint korrekt buli volt, de valahogy úgy érzem (a legutóbbi Yav album is intő jel már), mintha kezdene kifogyni a szuflából a zenekar.
A soproni Dalriada viszont lépésről lépésre szilárdítja meg a pozícióját immár a nemzetközi színtéren is, a csapat mostanra az egyik legígéretesebb metal zenei exportcikkünkké vált. Túl vannak már a gyerekvállaláson, az új Dalriada album már itt van a kanyarban, szóval újra teljes tűzben ég a brigád. Ez különösen Laurára igaz, aki mintha (stílszerűen) megtáltosodott volna, az ifjú anyuka pörgött-forgott-táncolt-headbangelt a színpadon, teljes beleéléssel. Ez igen! Azt is tudjuk, hogy a lágy dallamok mellett pár helyen hörgést, károgást is bevállal Laura, szóval tényleg mindent belead.
A többiek már összeszokott gazfickók, egyedül Szabó Gergely számít új húsnak a csapatban a billentyűk mögött. A mostanság jellemzően futó koncertprogramba igyekeztek beilleszteni néhány ritkábban játszott szerzeményt is, sőt még egy vadiúj nóta is debütált ma este. A szokásos koncertnyitó, a remekbe szabott Hunyadi És Kapisztrán után a Kinizsi Mulatsága következett, majd a Napom Fényes Napom. Sokan örültek a 2006-os Téli Ének napirendre kerülésének, a Dózsa Rongyosa címet viselő új dalra pedig ugyanúgy buliztak a jelenlévők, mintha már egy régi bejáratott koncertnótáról lett volna szó. Jó előjel az Áldás címet viselő új lemezt illetően.
Elhangzott még a Hazatérés, a szintén rendszeres koncertkedvencnek számító Ígéret, majd pedig a Szent László két részét zenghették együtt a rajongók a bandával. Hallhattuk még A Nap És Szél Házát, az elmaradhatatlan Walesi Bárdokat (igaz, csak az első etapot), zárásként pedig a táncolós-hörgős Hajdútáncra rophatták a bulizni vágyók. A Dalriada óriási koncertkedvenc, nem csoda, hogy jókora tömeg gyűlt össze a nézőtéren, ez is jól jelzi a csapat által elért hírnevet. És ami még durvább, akkora wall of death-t csináltak a fesztiválon, hogy még a legsúlyosabb hardcore/metalcore bandákat is enné a sárga irigység. Nem semmi...
A nagyszínpad utolsó fellépője a Korpiklaani volt, akik szintén egy folk metal ikon, bár a csúcson azért már bőven túl vannak. A csapat eszméletlen koncertbandaként indult, őrült bulikat adtak Magyarországon is, ám egy ideje beállt egy energiatakarékos üzemmód náluk, sőt botrányosan gyenge koncertek is övezték az útjukat. Ilyenekből kifolyólag én magam is elvesztettem az érdeklődésemet irántunk, sőt 1-2 vállalhatatlan teljesítmény után úgy voltam vele, hogy élőben sem vagyok már kíváncsi a bandára. A 2012-es Manala viszont egész jól sikerült alkotás lett, a legújabb Noita se lett rossz, valamint eltávozott a kötelékből a fő szeszkazánnak számító hegedűs Hittavainen, sőt a tangóharmonikás poszton is frissítés állt be, szóval ez egy reménysugarat adott, hátha újra fellendülőben van a csapat.
A rockmaratonos koncert viszont sajnos nem győzött meg arról, hogy visszatért volna az a Korpiklaani, amit igazán szerettünk. A csapat nem igazán tudta megteremteni azt a bulihangulatot, ami tőlük elvárt. Igaz, a késői órán, éjféltájt, több átmulatozott nap után maga a közönség sem volt a legfittebb, de a nagyobb baj az, hogy a számokat sem sikerült ideálisan összeválogatni. Az új lemez nyitása, a Viinamäen Mies és a klasszikusnak számító Journey Man azért jó kezdés volt, sőt a szintén friss albumos Pilli On Pajusta Tehty sem volt rossz, de a vánszorgós Lempo már leültette a hangulatot. Szép lassan elkezdtük végigvenni a Noita lemezt, a Sahti mondjuk megint kicsit bulisabb volt, de a további számok a korábbi albumokról szinte mind a málházósabb, túlnyújtott, unalmasabb tételek közül kerültek ki, ezáltal tényleg sikerült megölni a hangulatot.
Értem én, hogy mit akartak. Szerették volna prezentálni, hogy a Korpiklaani (mára) több annál, hogy söröskorsót lengetve ugrabugráljon a nép az egyszerű, pogózós ütemekre. Hogy tudnak ők mélyebb, kidolgozottabb, elgondolkodtatóbb számokat is írni. Ez még tiszteletreméltónak is nevezhető, de akárhogy is, Korpiklaani koncertre önfeledt bulizásért jön az ember. És ha nem kapja meg, akkor csalódott.
Én is csalódott voltam, és nagyon ritkán szoktam ilyet csinálni, de végül otthagytam a Korpiklaani koncertjét. Nem erre a hangulatra vágytam, és később biztos volt még Vodka, meg valami a tényleg alapműnek számító Tales Along This Road vagy Voice Of Wilderness albumokról, de én azt már nem vártam meg... A színpadi produkció legalább összeszedett volt, nem gajdolt senki részegen a deszkákon, mind az új tagok, mind a már jól ismert bútordarabok jól teljesítettek. Jonne Järvelä immár végleg letette a gitárt és sima frontemberként járta a deszkákat. Talán ez is elvett valamelyest az előadás régi ízéből, nekem jobban tetszett, amikor kicsit vaskosabban, két gitárral, folyamatosan duplázó dobokkal adagolták a talpalávalót. Sajnos úgy látszik, a Korpiklaani-ról végleg lemondhatok, de azért mégis leszállították az alapműveket a 2000-es évek közepén, azokat ma is bármikor meg lehet hallgatni.
2015. július 16 – csütörtök
Ha a tegnapi nap a folk metalé volt, a mai napot a hardcore illetve a black metal napjának nevezhetjük. Az első érdekes fellépő a nagyszínpadon a Leander Rising volt, akiket már számtalanszor lehetett látni, sűrűn koncertező formációról van szó. A Leander nagyon hamar felfutott a ranglétrán, sokak kedvencévé váltak modern, jól megírt, érzelmes nótáikkal, de velük kapcsolatban az a helyzet, hogy élőben nagyon hullámzó a teljesítményük. Valamikor nagyon összeáll minden, de sokszor érezhető a küszködés, ami leginkább az éneken érhető tetten. Leander ma se fogott ki tökéletes napot, legalábbis az ének nem volt igazán meggyőző, némi hamisság, elcsalás becsúszott. A csapat ettől függetlenül színvonalasan játszott és immár a második lemez nótáival is frissíthették a koncertprogramot. Elhangzott a Szerelmes Dal, 8. Főbűn, Csak Te, Ghost Away, Hóvirág, aztán menet közben átsétáltam a szomszédos Monster színpadra Bloody Roots-ot nézni.
Smicin bezzeg nem kell számon kérni az énekteljesítményt, az ő műfajuk teljesen jól elvan a szimpla kiabálással/hörgéssel. A Bloody Roots a Moby Dick-nek a legintenzívebb, legdinamikusabb időszakát idézi (bár intenzitásban pont a legutolsó Földi Pokol lemez sem szenved hiányt), Schmiedl Tamás és Balázs remekül találtak egymásra ebben a formációban. A programot a két megjelent nagylemez jelentette, mint a Késői Fohász, Isten Kezében, Hazugságok Oltárán, Ezer Év, Rossz Jellel Születtünk, Népek Útján, A Gyűlölet Mezején, Ne Add Fel dalok. Beszúrtak még egy Kegyetlen Évek korszakos Moby Dick nótát is, ha jól emlékszem, a Good Bye volt az. A végére a csapat krédója, a Roots Bloody Roots hangzott el.
Nem volt tömve a Monster sátor, de azért egész sok érdeklődő érezte úgy, hogy ideje lenne egy nagyot zúzni a pusztító thrash nótákra. Smici amikor épp nem ordibált, szokás szerint rendkívül nyájas frontembernek mutatkozott, Balázs fia viszont az évek során nagyon belenőtt a cipőbe, remek gitározást és szólózást mutatott be. 2012-ben készült el az utolsó Bloody Roots album (igaz, azóta kijött egy Moby Dick nagylemez is), szóval szerintem időszerű lenne egy új korong a családi thrash műhelyből.
A Depresszió végébe még belenéztem, Halász Feriék természetesen ezúttal is a tenyerükből etették a közönséget. Régebbi és újabb számok is napirendre kerültek, megvolt a Slipknot-tól ellesett guggolásból „jumpthefuckup”, szóval minden, ami egy Depresszió koncert élvezetéhez kell. A Road-hoz hasonlóan őket is sokszor bekategorizálják a „tinimetál” skatulyába, ami az újabb, könnyedebb szerzemények tekintetében talán nem olyan túlzás, de vannak azért olyan zúzós dalok a diszkográfiában, amiket a legnagyobb jóindulattal sem lehet rádióbarátnak nevezni. Szóval a Depresszió továbbra is stabilan tartja a pozícióját, amit tisztán jelez a színpad előtt megjelent rengeteg érdeklődő.
Most jött a black metalos blokk a Monster színpadon, de mivel engem egyáltalán nem izgat a stílus, minden lelkiismeret-furdalás nélkül kihagytam a Dark Funeral és a Mayhem előadását. Utóbbit azért jó lett volna legalább most először élőben látni, mert Csihar Attiláék borzasztó látványos és szuggesztív performanszokat produkálnak, de nekem most a fékeveszett őrjöngés kellett, mégpedig a Don Gatto előadásában.
Acélos Baluék zenéje valószínűleg nem lenne szigorlati tárgy a Zeneművészeti Egyetemen, de nem is az agyassága, összetettsége miatt szeretjük őket. Hanem azért a mindenen keresztülgázoló, brutális nyers erőért, ami sugárzik a 2-3 perces hardcore bombáikból. Bődületesen intenzív koncertbanda, nem véletlenül nyerték meg az idei Wacken Metal Battle tehetségkutatót. Az őrült színpadi teljesítményhez természetesen őrült közönség is társul, így a küzdőtéren is folyamatos volt a totális beindulás.
Jó döntés volt negyedikként bevenni Budavárit énekesként, így már tényleg mindenki arra koncentrálhatott, ami a feladata. A csapat hírnevét jól mutatja, hogy csordultig megtelt a sátor, a bősz ugrálásban, pogóban és ököllengető éneklésben pedig mindenki részt vett. Óriási buli volt a Don Gatto koncertje, aki tufánál is tufább, de őrjítő energiájú hardcore-t akart hallani, az megtalálta a számítását.
Folytatódott a hardcore estéje, ezúttal a műfaj egyik keresztapjával, a brooklyni Biohazard-dal. Még nem láttam őket élőben, szóval emiatt is kíváncsi voltam a produkcióra. Az újjáalakult banda nyilván már nem ugyanaz, mint akik előtte voltak, pláne Evan Seinfeld távozása óta. Bár őszintén szólva még a helyére érkezett, marcona kinézetű Scott Roberts-et is szívesebben nézem, mint Seinfeld puhos testét új ...hmm... foglalkozásának gyakorlása közben.
Nagy csúszással kezdődött a Biohazard buli, de a csapat mindent megtett a közönség feltüzelése érdekében. Igazi zúzás inkább csak legelöl alakult ki, középről-hátulról inkább csak szolidan végignézték a bulit, de ez egyébként a legtöbb koncerten igaz volt. A program természetesen az első három nagylemezt képviselte a Wrong Side Of The Tracks, Shades Of Grey, Urban Discipline, Tales From The Hard Side, Down For Life, How It Is dalokkal, az újjáalakulás utáni 2012-es korongról csak a Vengeance Is Mine köszönt be. Természetesen az olyan alapvetések, mint a Resist és a Punishment nem maradhattak el, tehát igazi best of programnak nevezhető a mai este.
A Biohazard nem tiszta hardcore, sok van belőle a punkos lendületből és a rap-es, hiphop-os vonalból is merítettek. A klasszikus metalt pedig Bobby Hambel gitárszólói jelentették, vagyis ez az elegy hozta össze a Biohazard kultikus státuszát.
A zenészekre nem lehet panasz, Danny Schuler feszes és szigorú dobmunkája elsőrangú volt, a szőke üstökű Billy Graziadei pedig nem hogy evett, hanem gitározott a közönség tenyeréből. Nagy showman, az énekesi feladatkört elsősorban ő vitte, sőt egész összetett magyar nyelvű kommentárokkal is megpróbálkozott. Néhány számban viszont Scott Roberts vokálozása is hangsúlyos volt. Emlékezetes, ütős buli volt a Biohazard előadása, egyáltalán nem tűnt izzadságszagúnak az újra összeborulás, az új lemez, a további koncertezés. Bármikor érdemes őket ismét megnézni.
A Hatebreed viszont már hazajáró lélek Magyarországra, ők számtalan atombomba erejű bulit adtak itthon. Nem is kérdés, hogy ezen a hardcore napon megérdemelten lettek főszereplők a nagyszínpadon. Jamey Jastáék nem sokat beszéltek mellé, csak szállították a súlyosabbnál súlyosabb alapvetéseket. Most a Hatebreed című lemez nyitónótájával, a Become The Fuse-zal kezdtek, majd elég szép merítést tettek a diszkográfiájukból. A Hands Of A Dying Man, To The Threshold, As Diehard As They Come után a legkorábbi időszakukból is előkerült néhány szám, mégpedig a Last Breath és az Empty Promises. A legnagyobb mészárlás persze a The Rise Of Brutality nótáinál tört ki, jó kis blokkot kaptunk ebből, volt Tear It Down, Straight To Your Face, Live For This, This Is Now, Beholder Of Justice. Ahol én álltam, a hangzás nem volt a legtökéletesebb, túl sok volt a mély, de ezek a nóták így is leszakították a fejeket. Legelöl természetesen folyamatos volt a moshpit, de aki csak a nagyszínpad felé járt, azok közül is sokan „ott felejtették magukat” az őrületes hangulatot látva. Előkerült az Everyone Bleeds Now, de Jeff Hannemann emlékének tisztelegve a For The Lions című feldolgozáslemezről is előkapták a Ghosts Of War-t. Ütősebb zárás pedig nem is lehetett volna, mint a Perseverance, I Will Be Heard, Destroy Everything triója.
Bár Jasta-nak kicsit fáradtnak tűnt a hangja, a Hatebreed így is szokás szerint hengerelt. Láttam már több alkalommal őket, volt hogy súlyosabban szóltak, sokkal intenzívebb közönség előtt játszottak, de a mai produkciójukra sem lehet panasz. Sikerült az idei Rockmaraton egyik legdurvább fellépését összehozniuk.
Ennyi zúzás, tombolás, ugrálás persze kivette mindenkiből az energiát, de még így is maradtak jó páran, akik a Vulgar Display Of Cover nevű Pantera tribute-ot is végig akarták nézni. Klubkoncerteken számtalanszor megtekinthető a formáció, sőt igazából azt se lehet tudni, hogy a többféle Pantera tribute különböző mutációi közül most akkor hogy is van a felállás, mert most például az énekes kivételével a Leander tagjai adták a csapatot. Nekem már nem volt energiám rájuk, de aki bírta még a tombolást, szokás szerint jó bulit láthatott.
2015. július 17 – péntek
A korábbi két piszkosul intenzív nap után most kicsit könnyedebbre vettük a figurát, később is sikerült beérni. A Kalapács zenekart megnéztem volna, de egyrészt láttam már őket nem túl rég, másrészt az utóbbi időkben kissé rutinszerűvé vált a kiállásuk, nem látszik az az óriási lelkesedés a deszkákon. A Lordra jó sokan összegyűltek, de ők meg nem igazán az én generációm zenéje, szóval a Watch My Dying programjába kukkantottunk bele. A csapat nem töri magát az újabb hanghordozók kiadásával, így egy viszonylag tipikusnak mondható programot hallottunk, de a legnagyobb kedvencek (Carbon, Fényérzékeny) persze elhangzottak. A tőlük újabban megszokott tűztáncos előadás sem maradt el.
A Helloween elég gyakori fellépő nálunk, az ő rutinjukkal eleve tudni lehet, hogy rossz koncertre nem lehet számítani. A látványos színpadkép felépítése után rögtön a legendás Keeper Of The Seven Keys album 2. részét idézték fel az Eagle Fly Free és a Dr. Stein segítségével. A közönség rögtön vevő volt a dologra, a csapat pedig a tőle megszokott könnyed stílusban prezentálta a nótákat. Ezeknél a korai daloknál még érződött, hogy nem Andi Deris hangjára vannak írva, de amikor az ő időszakának szerzeményei következtek, onnantól lemezminőségben volt hallható minden nóta. Ez nagy teljesítmény az énekestől.
Az olyan dalokba, mint a My God-Given Right, Steel Tormentor, Waiting For The Thunder, Straight Out Of Hell, egyszerűen nem is lehetett belekötni. Andi brillírozott, a többiek meg folyamatosan egymással bolondoztak a színpadon, amiben Markus Grosskopf vitte a prímet. Ő nagyon elemében volt, de az általában visszafogott Michael Weikath is könnyed eleganciával és szemmel látható jó hangulatban gitározott. Dani Löble kapott egy kis dobszóló lehetőséget, ami nem volt olyan unalmas, mint általában a dobszólók, majd az új lemez egyik legfogósabb dala, a Lost In America következett. Eljátszották a szintén emlékezetes If I Could Fly-t és a The Time Of Oath lemezről a Power-t.
A számos nagylemezre rúgó életműből persze nem lehet másfél órában összeválogatni minden fontos szerzemény, így a csapat azt az utat választotta, hogy néhány dal jellegzetes részét egyetlen számba, amolyan medley-be gyúrták össze. Így a Halloween, Sole Survivor, I Can, Are You Metal?, Keeper Of The Seven Keys jellegzetes témái is hallhatók voltak. Deris szeret játszani a jelenlévőkkel, talán az Are You Metal-ra a közönségénekeltetést kicsit túlzásba vitte, de ez nem jelentett problémát, mert a hangulat mindvégig remek volt.
Zárásként természetesen két kihagyhatatlan klasszikus, a vidám hangulatú Future World és a megkerülhetetlen I Want Out hangzott el, szintén nagy közönségéneklés közepette. Nem biztos, hogy mindenki szereti az olyan régivágású heavy metal csapatokat, mint a Helloween, de a németek remek színpadi produkcióját senki nem vonhatja kétségbe. Sőt, 2000 után több olyan lemez született, amik hangzásban, dinamizmusban egészen modernnek is mondhatók, szóval a heavy/power metal színtéren a Tökfejek továbbra is megkerülhetetlen tényezők.
A Pokolgép zárta az estét a nagyszínpadon, Tóth Attilával a fronton őket is számtalanszor lehetett már látni és mindig elsőrangú produkcióval szolgálták ki a rajongókat. Én azonban durvulatra vágytam, így a Monster színpadhoz mentem, ahol a Kataklysm készülődött. A kanadai csapat jó néhány bődületes erejű, emlékezetes koncertet adott már nálunk, ennek ellenére (talán a késői időpontra tekintettel) viszonylag hézagos volt a létszám a színpad előtt. A banda viszont nem foglalkozott ezzel, rögtön irtózatos hangerővel csaptak bele a húrokba.
A hangzás talán túlzottan is masszív volt, de mindez nem volt zavaró. Maurizio-ék megemlítették, hogy ők odafent semmit nem hallanak, ugyanis már rögtön a legelején valaki volt szíves sört repíteni a keverőpultra, de hát ez death metal, nem hisztis kislányok gyülekezete, szóval a Kataklysm zúzott tovább, mintha mi se történt volna.
A To Reign Again kezdés máris megalapozta a hangulatot, a húzós riffek, a hatalmas headbangelős témák és az eszeveszetten szegelő dobmunka adják az esszenciáját a Kataklysm zenéjének. A szerintem kissé kevésbé emlékezetesre sikerült Waiting For The End To Come lemezt csak az If I Was God... I´d Burn It All képviselte, jó is volt így, inkább a korábbi dalokra és pár vadiúj tételre koncentrált a program. Az As I Slither nagy koncertkedvenc 2004-ből, jó nagyokat bólogatott rá a nézőtér. Az At The Edge Of The World is nagyot szólt a maga melodikus témáival és persze a 2014 óta a dobok mögött elhelyezkedő Oli Beaudoin brutális játékával.
Jött egy új dal a rövidesen boltokba kerülő Of Ghosts And Gods című lemezről, név szerint a The Black Sheep. A karakteres riffek és a melódia-hegyek úgy tűnik, központi tényezők lesznek az új albumon. JF Dagenais nagy vigyorok kíséretében szállította az óriási hangulatú gitárdallamokat, ahogy Stephane Barbe is folyamatosan headbangelve nyúzta a basszust.
Jött néhány olyan nóta, amiket már ismerhetünk. A Push The Venom 2010-ből, ugyancsak gyilkos riffekkel felvértezve, majd Beaudoin féktelen dobolására ráépülő The Ambasaddor Of Pain, utána pedig a tökéletesen összerakott Like Angels Weeping (The Dark), lezárásként egy jókora Machine Head nyúlással. Akinek nem lett volna elég, headbangelhetett tovább a rendkívül fogós Taking The World By Storm-ra, majd ismét egy friss dal mutatkozott be, a Thy Serpent´s Tongue. Talán nem mondok hülyeséget, ha azt mondom, hogy az új lemezen a korábbiaknál is hangsúlyosabb melodikus témák hatására mintha az Amon Amarth keze tette volna be a lábát... Ez egyébként semmiképp sem baj!
Zárásként két klasszikusnak mondható tétel, a gyors villámcsapással felérő In Shadows & Dust majd pedig a lassú, alattomos riffekkel operáló Crippled & Broken következett. Ezzel lett vége a bulinak, amit nem igazán értettem, hiszen a program szerint még majdnem fél óra rendelkezésre állt volna. Miért nem tudtak még beiktatni 3-4 számot? A rajongók biztosan megőrültek volna...
A Kataklysm kétségtelenül az egyik legütősebb death metalos koncertbanda, nótáik pedig azok számára is rengeteg kapaszkodót tartalmaznak, akik nem feltétlenül vannak oda a death metalért. Szokás szerint bivalyerős koncertet láthattunk a csapattól, folytatás januárban.
2015. július 18 – szombat
A szombati napot sem lehetett levezetőnek tekinteni, mert a hétvégére is jutott jó néhány ütős koncert. Az Akela nem érdekelt, sosem szerettem, jó lett volna azonban megnézni a Stonedirt-öt, mint a Pantera / Black Label Society legjobb hazai helytartóját, de csak a Magor zenekarra sikerült beérni, akik a maguk metalcore műfajában komoly érdeklődésre tarthatnak számot. A 19 óra már nem olyan korai, többen is összegyülekeztek már a sátorban, teltház azért nem volt persze. A csapat hihetetlenül intenzíven zúzott a deszkákon, látszott rajtuk, hogy baromira élvezik, amit csinálnak. Ilyen hozzáállással már nem lehetett rossz bulit összehozni. Az érdeklődőkre is átragadt a hangulat, így együtt ment a tombolás a hol dallamos, hol üvöltős, hol riffelős, hol szólózós témákra.
A Magor az idén megjelent Testamentum című lemezét tolta előtérbe, elhangzott az Őrzöm A Hitem, Ragyogj, Ez Vagyok Én, és két olyan szám, amely bátran igényt tarthat a sláger kifejezésre: a Fontosabb Mint Az Életem és a libabőrös, nagyon személyes Nem Kértem, de eljátszották a korábbi keltezésű Prófétát is. Remek előadás volt, így már felajzva lehetett várni a további koncerteket.
Úton a nagyszínpad felé még megálltam a Monster sátornál, ahol még nagyban játszott az Ismerős Arcok zenekar. A program kissé csúszásban volt, így a Wisdom kezdésénél még tartott a koncertjük. Nyerges Attiláék nem csak ismerős, hanem szimpatikus arcok is, a kellemes hol rock-os, hol jazz-es zenei világukba, szívhez szóló dalszövegeikbe könnyen bele lehetett feledkezni. Práder Vilmost pedig már csak azért is érdemes volt figyelni, mert ez az ember egyszerűen össze van nőve a gitárjával, szinte együtt lélegeznek.
Jött a Wisdom a nagyszínpadon, akiken a Sabatonnal és Powerwolffal való turnézás rutinja komoly nyomot hagyott. Ez különösen a frontember NG viselkedésén volt tetten érhető, aki a kezdetekhez képest sokkal oldottabban, lazábban, humorosabban kommentált, sőt a zenésztársait is rendszeresen szívatta. Érdemes volt Joakim Brodén-t figyelni a színpad mögül, na... A Wisdom tehát az eddigieknél is professzionálisabb színpadképpel, kiállással lépett a deszkákra, a sűrű létszám pedig arra engedett következtetni, hogy a fesztiválozók közül is sokakat megnyertek maguknak.
Rögtön feltűnő volt, hogy a mostanság Alestorm-éknál kalózkodó Bodor Máté helyett új gitáros van, aki nem más, mint a Battle Beast egykori bárdistája, a kölyökfejű Anton Kabanen. Valamint az Ágota Balázs helyett doboló Tóth Tamás is új a csapatban.
A megújult felállás persze nem bízott semmit a véletlenre, a Wisdom életmű legjavát vették elő ma estére. A fő hangsúlyt a Marching For Liberty című legutolsó album jelentette, ahonnan elhangzott a War Of Angels, God Rest Your Soul, NG szerint Molnár Máté basszer kinézetére utaló Failure Of Nature, a Marching For Liberty, de nagy számban voltak jelen a Judas album szerzeményei is, mint például a Fallin´ Away From Grace. Még mindig kirobbanthatatlan a programból az első EP két tétele, a Fate és a Strain Of Madness. Elhangzott még a kicsit nyugisabb vizekre evező Heaven And Hell, a vérbeli power metal esszenciát jelentő Live Forevermore, a zenekar ars poeticaja, a Wisdom, a többféle énekkel, sőt Kovács Gábor hörgésével kísért Judas és szintén a masírozós lemez Have No Fear című darabja.
Ha már Anton Kabanen jelen volt, az ő tiszteletére egy Battle Beast dal is napirendre került, mégpedig az Out Of Control. A végére egy jófajta együtténeklés keletkezett a Somewhere Alone-ra, végül pedig a Take Me To Neverland zárta a koncertet. A Wisdom jól kialakította a saját arculatát, európai szinten is felkerült a térképre a power metal stílusban, a kérdés csak az, a tagcserék mennyire akasztották meg a zenekar szekerét.
A német Powerwolf-nak volt már nagy sikerű bemutatkozása Magyarországon, a mostani bulijukra is jó sokan gyülekeztek a nézőtéren, pontosan jelezve, hogy a banda népszerűsége nőttön nő. Kérdés, mennyire képesek hosszú távon is lekötni a rajongókat, új lemezük, a Blessed & Possessed még annyira friss és ropogós, hogy a nyomdaillat is érződik rajta, viszont a már eddig is jól bejáratott Powerwolf stílushoz, a jellegzetes dalszerkesztéshez semmi különöset nem tesz hozzá. A szintet viszont határozottan tartja a farkasfalka, így aggódni sincs miért.
A tőlük megszokott, látványos színpadkép megadta az alaphangulatot, a dalok tekintetében pedig az utolsó 3 nagylemez szerzeményeit preferálták, de persze néhány vadiúj szám is porondra került. Rögtön nyitásként az egyik legeltaláltabb sláger, a Sanctified With Dynamite máris telitalálat, a Coleus Sanctus pedig a Preachers Of The Night lemezről szólt. Nem kellett sokáig várni a Blessed & Possessed album bemutatkozásáig, máris az egyik legjobb szám, az Army Of The Night jelentette a felvezetést.
Bár kicsit egy sémára épülnek a Powerwolf dalok, a most élőben előszedett példányok mind annyira sütöttek, hogy a közönség egy pillanatra se állt le a tombolással. A szintén nagy zúzást eredményező Amen & Attack tovább fokozta a hangulatot. Attila Dorn természetesen a tenyeréből etette a népet, pár humorbonbont is megcsillogtatott, de voltak már olyan fellépéseik is, amikor sokkal szórakoztatóbb volt. A nóták tekintetében tényleg nevezhetjük best of-nak a programot, a humoros és könnyen énekelhető Resurrection By Erection és a felelgetős All We Need Is Blood szintén ott vannak a legjobbak között. Az Armata Strigoi az új lemezről ment, a himnikus Kreuzfeuer pedig a Preachers Of The Night-ot képviselte. Nem csak Attila, hanem a billentyűs Falk Maria Schlegel is részt vett a rajongók lelkesítésében, ők ketten irányították a közönséget a szintén felelgetős Werewolves Of Armenia dalban.
A program második fele is bővelkedett a remek dalokban, jött a Blessed & Possessed, a szintén igen emlékezetes klipes sláger, a We Drink Your Blood és az ugyancsak Blood Of The Saints lemezes, pörgős Dead Boys Don´t Cry. A 2009 előtti időszakból egyedül a Lupus Dei maradt meg mementonak, a ráadásra pedig két szám maradt, a Raise Your Fist Evangelist és az In the Name of God (Deus Vult).
Rendkívül hangulatos, igazi élmény volt a Powerwolf koncertje, a látványos kiállásuk és a minden igényt kielégítő setlist garancia voltak a sikerre. Jól ki van találva a Powerwolf világa, a jellegzetes power metalos alappal egybegyúrt gregorián dallamok, az egységesen szürkére maszkírozott tagok, sőt még Attila Dorn személye is mind a koncepciót szolgálják (ne gondoljuk, hogy igaz a román származásáról, a vámpíros körítésről szóló mese, az igazi neve Karsten Brill és ugyanolyan fricc, mint a többiek).
A mai nap is bőven lett volna még néznivaló, a Magma Rise és a Wall Of Sleep egyaránt jó kis bandák, Deák Bill zenélt a Monster sátorban, majd ugyanott a Varga Miklóssal kiegészült Attila Fiai nevű formáció énekelt magyar rockslágereket, a nagyszínpadot pedig az Ossian zárta. Még ha sokaknak is vannak ellenérzéseik Paksi Endréék kapcsán, mégis rengeteg érdeklődőt vonzott, számtalan fesztiválozót megmozgatott az ő koncertjük, ahol nem csak a mindenki által kívülről fújt slágerekre, hanem a legfrissebb Lélekerő album pár nótájára is sor került.
Én viszont az amerikai metalcore-os Unearth koncertjére voltam beindulva, akik 2008-2009 táján elég sűrűn jártak felénk, azóta viszont eltűntek kissé szem elől. Legalábbis ami a koncertezést illeti, mert a lemezkiadással nem álltak le, a 2011-es Darkness In The Light és a tavalyi Watchers Of Rule egyaránt jól sikerült korongok lettek, de az tény, hogy az igazi sikerszéria a 2000-es évek közepe volt náluk.
Az Unearth híresen jó koncertbanda, különösen ha „értő” közönség előtt játszanak, akkor garantált az eszméletlen hangulat. Ma este elég későre kaptak időpontot, a közepes létszámú közönség is kissé fáradt volt már egy hétnyi mulatozás után, de azért legelöl mindig megvannak azok a mosh-olósok, akik felpörgetik a hangulatot. Sajnos nem is szóltak igazán jól, túl erősen, túl durván dörrent meg minden, a finom témázgatások így eltűntek a zenéjükből.
Trevor Phipps-éket azért nem kellett félteni, tudják ők, mitől döglik a légy. Főleg az olyan számoktól, mint a Giles, My Will Be Done, This Lying World. A legutolsó Watchers Of Rule albumot is több tétel képviselte, mint a The Swarm, Never Cease, Guards Of Contagion. Ezek csak annyiból lógnak ki az Unearth eddigi munkásságából, hogy az eddigieknél masszívabb, töményebb, kíméletlenebb szerzemények, durva ugrás a szintén zúzós, de azért dallamos, emlékezetes témákban bővelkedő korábbi lemezekkel összevetve.
Játszottak a 2011-es albumról, a Darkness In The Light-ról is, név szerint a Watch It Burn-t és a Last Wish-t. A rajongók azért inkább a Zombie Autopilot-nak és a szintén jó kis dallamokban bővelkedő We Are Not Anonymous-nak örültek jobban. A végére az Unearth legsikeresebbjének számító The Oncoming Storm-ról jött két tétel, a breakdown-okban bővelkedő Endless és a szintén nagy zúzásra ingerlő The Great Dividers. Talán egy klubban jobban érvényesül az Unearth zenéje, ahol az egész terem totális őrjöngésben tör ki a dalok kapcsán. Ezen a bulin is számos nagy kedvenc előkerült, de ha visszaások az emlékeimben, a klubos fellépéseiket ütősebbnek éltem meg. Talán a hangzás is fellőssé tehető, mert Ken Susi és Buz McGrath ízes gitárjátékát nem igazán lehetett tisztán hallani, miközben Nick Pierce széjjelcsépelte a dobokat. Számomra az Unearth volt a 2015-ös Rockmaraton fesztivál zárása, így végződött ez a remek hét.
Mint a fentiekből is lejöhetett, igazi rock/metal paradicsom volt a dunaújvárosi Rockmaraton fesztivál, majdnem egy teljes héten keresztül. Biztos vannak, akiknek jobban a szívükhöz nőtt a malomvölgyi helyszín vagy valami más kifogást találtak az új terület ellen. De majdnem biztos vagyok benne, hogy a döntő többséget meggyőzték a szervezők. Dunaújváros és a Szalki-sziget szerintem tökéletes választás volt, én szeretném ha hosszú távon is ez a terület adna otthont a fesztiválnak. Szerintem a 2015-ös évben összehozták minden idők legjobb Rockmaratonját és ezért csakis hálásak lehetünk.
Látszott, hogy a szervezés mindent megtett a fesztiválozók minél jobb kiszolgálása érdekében és a jegyek, árak egyaránt egyértelműsítették, hogy itt nem a lehúzás a cél, hanem a közös élmények és az önfeledt közös szórakozás. Véleményem szerint példaértékű, amit a szervezőgárda összehozott. Ha jövőre is hasonlóan jó felhozatallal kedveskednek, az tuti, hogy én ismét ott leszek!
00:05
