szerző: MorelloSepultura, Cadaveres, Magor 2015. július 21, Barba Negra Track
A brazil Sepultura tipikusan az a banda, amely még a saját rajongótáborát is képes megosztani. És most már nem is biztos, hogy csak az unalomig ismert Max-Derrick szakaszokról beszélhetünk, hanem a 2006 óta tartó Igor Cavalera nélküli időszak talán már ismét egy külön érának számít (de az is lehet, hogy még olyan hardcore rajongók is léteznek, akik már a Bestial Devastation / Morbid Visions után is mindent árulásnak tartanak...).
De minden egyéni érzelmet félretéve, azért mindenképpen tiszteletreméltó az, hogy a csapat immár fennállásának 30. évébe lépett, folyamatosan alkotva és továbbhaladva az úton. Ezt az évfordulót ünnepeltük most meg, annak a zenekarnak a 30 éves történelmét, akik bebizonyították, hogy az ismeretlenség legnagyobb mélységeiből is lehet elhivatottsággal, szorgalommal, kitartással felkerülni a metalzene nemzetközi térképére és világszerte óriási ismertségre szert tenni. A Sepultura nevét ma már a földkerekség minden sarkában ismerik és néhány slágerszámuk kétségtelenül a metal-történelem megkerülhetetlen részévé vált.
A Barba Negra Track-be szervezett szabadtéri koncert a szokásos korai kezdés mellett még két előzenekarnak biztosított lehetőséget. A feltörekvő új metalcore tehetségnek, a Magor-nak és a Sepultura/Soulfly vonal első számú hazai rajongóinak, a Cadaveres-nek. A Magor első albumával, a Testamentummal már sikerült korábban megbarátkoznom, elsőként pedig a pár nappal ezelőtti Rockmaraton fesztiválon láttam őket zúzni. Most kevésbé volt ideális a helyzet, a fülledt hangulatú kis színpad után a nagyobb, szélesebb tér és a korai időpontban ezen túlságosan eloszló érdeklődők nem tudták megteremteni az őrületet. A banda becsülettel odatette magát, különösen a két frontember, Speck Roland hörgős, a mindvégig kiválóan éneklő/károgó Inges Zoltán basszeros, valamint Sápi Márton dobos robbantak szét az adrenalintól. Ha a két gitáros is nagyobb fordulatszámon pörögne, ők is hergelnék a közönséget, stb., tényleg óriási koncertbanda lehet még ebből a csapatból.
Az első számnál még érezhető volt a megilletődöttség mind a csapaton, mind a közönségen, de aztán egyre jobban belelendült mindenki. A programot elsősorban a Testamentum album nótái képviselték, intro-ként a Mind Halottak Vagyunk szólt, majd előkerült az Őrzöm A Hitem, a slágernek bátran nevezhető két tétel, a Fontosabb Mint Az Életem és a rendkívül személyes tartalmú Nem Kértem. Elhangzott még az Ez Vagyok Én és az eddigi üvöltős/dalolós metalcore szerzeményekhez képest thrash-esebb irányvonalú korábbi nóta, a Próféta. A maroknyi jelenlévőtől megkapta az elismerést a Magor, rendkívül hálásak is voltak ezért. Okos, emlékezetes zenéjükkel, lelkes hozzáállásukkal hamar figyelemre méltó tényezővé válhatnak a hazai keményzenei színtéren.
A Cadaveres már letett annyit az asztalra, hogy az ő nevüket már majdnem minden metalos ismeri. Keresve se lehetett volna jobb felvezetést elképzelni a Sepultura-hoz, Körmi és kompániája nem egyszer hangot adott annak, hogy egy álom vált ezzel valóra. Ez a csapat is a színpadi lelkesedésről híres, Körmi, Bölcsföldi Zoli, Balika és Kálmi gumibolhaként pattogtak és mindent megtettek azért, hogy a közönség is felpörögjön. A nagy melegben és még mindig csak szállingózó jelenlévők száma miatt nem volt könnyű dolguk, de az pontosan lerítt a színpadról, hogy ők piszkosul élvezik a bulit és egymást is jól elszórakoztatják, még ha a kissé tikkadt közönség nem is mindig veszi a lapot.
A régiek közül az Elixir, és a Soul Of A New Breed képviseltette magát, de az élőben gyakran mellőzött Evilution albumról is elhangzott egy dal, a legutóbbi DeMoralizer nagylemezről pedig a The Butterfly-ra emlékszem. Amúgy a csapat (akárcsak a Rockmaratonon) a vadiúj kislemezén magyar nyelvre átírt változatokat preferálta, amit egy kicsit furcsa volt hallgatni a nóták ismeretében. De lehet, hogy csak megszokás kérdése. A bulit az elsőrangú slágerré vált Twenty-Twelve zárta, szóval a viszonylag szűkös játékidő ellenére mindegyik korong megkapta a maga helyét a mai nap.
A Cadaveres vette a legkomolyabban a Sepultura szülinapot, emellett nem kevés öniróniával egymást is szórakoztatták. Többször megemlékeztek legfőbb brazil hatásukról, Körmi elmondta, hogy a Cadaveres De Tortugas időkben a Territory-t maguk is megírták vagy nyolcszor. Valamint számon kérték a rajongókat, hogy (a hőség ellenére) ugyan hol marad a torta a jeles alkalomra...? Mit fog ehhez szólni „Csókos Andris”? Szóval humorban sem volt hiány.
A Sepultura igyekezett méltónak mutatkozni a 30 éves életművét átfogó nagykoncerthez, ugyanis valóban a teljes Sepultura történelem felölelése és bejárása volt ma napirenden, így igazi csemege volt ez a buli minden rajongó számára. A nyitást inkább a friss lemezek szerzeményei képviselték, így a The Vatican és a Kairos nyitotta az estét. Majd elkezdtünk megmerítkezni a klasszikus éra kultikus szerzeményei között, jött a Propaganda a Chaos AD-ről, az Inner Self 1989-ből a Beneath The Remains-ről, a Dead Embryonic Cells pedig a rákövetkező Arise-ról. Ezekre a nótákra a szépen összesűrűsödött közönség is egyre nagyobb beindulást produkált. Különösen az olyan újabb keletű dalok fényében, mint a most következő Convicted In Life, azért kétségbevonhatatlan, hogy mennyivel harapósabbak és emlékezetesebbek a Max Cavalera éra szerzeményei... Ez pontosan látszott a közönség reakcióin is.
De a visszasírás (ma már) teljesen értelmetlen, és ne felejtsük el, hogy igazából Derrick Green volt az, aki megmentette a Sepulturát. Az óriás ezúttal mindenféle fejfedő nélkül, sőt kopaszra borotválva jelent meg a deszkákon és jókedélyűen vigyorgott a közönségre. Az erős üvöltések mellett olykor a perkázást is magára vállalta, szóval a Sepultura törzsi jellege is élőben szólalt meg ezáltal. Látványos volt, ahogy az előtérben Derrick Green, a háttérben pedig Eloy Casagrande ütik a ritmusokat.
És ha már fentebb „Csókos Andrisról” volt szó, a csapat elővett egy újabb „csókolózós” számot, a Choke-ot. Ez Derrick egyik legelső közreműködése volt a csatlakozása után, szóval biztosan számára is sokat jelent ez az Against lemezes nóta. A Derrick-Kisser koprodukcióban készült lemezeket inkább csak 1-1 tétel képviselte a mai estén, a klasszikus albumokról azért több dal is előkerült. A Cut-Throat a Roots lemez súlyosságát idézte meg, az Apes Of God pedig a 2003-as Roorback lemez egy jól sikerült tételeként került be a programba. Direkt a jubileumra íródott Sepultura Under My Skin című vadonatúj dal is elhangzott, szóval valóban egészen a jelenkorig terjedt a mai összeállítás.
Aztán történelmi pillanat részesei lehettünk, hiszen az első igazán magával ragadó Sepu lemez, a Schizophrenia is bemutatkozhatott, mégpedig nem is akármilyen dallal, hanem a nyitó From The Past Comes The Storms. Óriási kedvenc és szerintem időtlen idők óta nem játszották már élőben. Vérbeli nyers, kompromisszummentes, arcbamászó thrash esszencia, amiben már benne volt a lenyomata annak, amiből aztán a világsikert elért nagylemezek kinőttek.
Innentől már vegytiszta múltidézés volt a koncert, és hadd mondjam el, hogy érezhetően a közönség is a buli második felére kezdett egyre komolyabb őrjöngésbe. Megkaptuk a feldolgozásnak számító Polícia-t, jött a definitív Sepultura dal, a Territory, nagy beindulást okozott a szélvészgyors, zúzós Arise és Eloy húzós dobmunkájával szakított az ugyancsak bemutatkozásra nem szoruló Refuse/Resist is.
Volt még hátra néhány tétel, ha már életműkoncertről beszélünk, jó ötlet volt egészen a kezdeteket is feleleveníteni. A Bestial Devastation talán az első valaha született Sepultura dal, amelyet élőben szinte sosem adtak elő, így ugyancsak történelmi pillanatot jelentett. Külön érdekesség, hogy amikor ez a dal született, konkrétan az egész mostani bandából csak az egy szem Paolo Xisto Pinto volt jelen, aki akkoriban még basszusozni se igazán tudott (a sztori szerint a Cavalera tesók azért vették be, mert egyedül neki volt basszusgitárja, ami ráadásul elég faszán nézett ki). Ha már egy kis történelem és múltidézés, hát álljon ez is itt...
Folytatva az időutazást, egy újabb ultra-ritka darab került elő, a Primitive Future a Beneath lemezről. Meg kell hagyni, tényleg kitett a Sepultura magáért. Egyáltalán nem egy magától értetődő setlist-tel érkeztek, hanem az ünnep alkalmával valódi csemegéket szolgáltak fel a hallgatóságnak. A (számomra érthetetlenül túlreprezentált) Biotech Is Godzilla viszont gyakori vendég, ma este is hallhattuk. Ha már buli, a Roots album kultikus tétele, a Ratamahatta alkalmas volt arra, hogy igazi ugrálós, táncolós hangulat keletkezzen így a vége felé. Itt Derrick Green mellett Andy Kisser is alaposan részt vett a vokálozásban. Zárást pedig mi mást jelenthetne, mint a zenekar örökzöld slágere, a pofonegyszerűségével mégis arcul csapó Roots Bloody Roots. Igazi ünnepnap volt ez a mai, erről bőven gondoskodott a Sepultura. Egyrészt maga a program szerintem nem hagyott kifogásolni valót maga után, másrészt Kisser még a gitár technikusát is felinvitálta egy kis közös zenélésre, akinek ugyancsak szülinapja volt (azért viccesen be is fenyítette, hogy el ne merje rontani a dalt).
Andreas Kisser jelenti a mai Sepultura motorját, ő a mai napig is óriási átéléssel játszik, igazi vezéregyéniség a zenekarban. Az egyedüli őstag, Paolo Xisto Pinto, bár nagyjából egyidős a csapat nagy részével (sőt, Kisser idősebb nála), mégis úgy néz ki, mintha mindegyiküknek a nagyapja volna. Az ifjú titán Eloy Casagrande-nek meg különösen. Ettől függetlenül Paolo mindvégig rendkívül vidáman, folyamatosan mosolyogva nyúzta a basszust, rajta is látszott, hogy imád a deszkákon állni és játszani ezeket a számokat. Eloy bődületes húzású dobmunkája ma este ugyancsak remekül érvényesült, talán túlságosan is, hiszen a dobosnak egyszer sikerült beszakítani a bőrt, aminek cseréje következtében hosszabb várakozást kellett közbeiktatni.
Az énekes Derrick Green ugyancsak megoldotta amit lehetett, de ma este valahogy ő bizonyult a gyengébb láncszemnek. Az Eloy miatti szünetben a frontembernek illett volna feltalálnia magát, bármi hülyeséggel szórakoztatni a közönséget, de Derrick a tétován botorkálásával ennek nem igazán tett eleget. Talán valami gond is van az énekes körül, mert bár a brutális ordításokat hozta, a konferálásoknál szabályosan szenvedett rekedtes-krákogós hangon. Reméljük csak valami átmeneti megfázás vagy torokprobléma, mindenesetre aggasztónak hangzott...
A Sepultura remek életműkoncerttel örvendeztette meg a rajongóit, még akkor is, ha egyértelműen a Max időszak témái viszik el a hátukon a bulit újra és újra. Lehet lesajnálni az újabb szerzeményeket, de Kisser akkor is óriási emberi nagyságról és egyenes gerincről tesz tanúbizonyságot, hogy továbbra sem enged a szeme előtt lengedező izzadtságtól csöpögő dollármilliók csábításának a reuniont illetően. Bár néha hallhatóan hiányzik még egy gitár ritmusozó zsizsegése az összképből, amilyen kamugitározást Max előad az utóbbi jó pár évben (frontemberi teljesítménye pedig nagyon hullámzó), szinte biztos lenne az illúziórombolás, az őszinteség teljes hiánya pedig még inkább. Szóval jó ez így ahogy van, Kisseréknek továbbra is sok sikert kívánok az útjukon, de azért még nem adtam fel a reményt, hogy egyszer talán még újra képes lesz egy igazán arcul csapó új korongot leszállítani a brigád.
23:35
