beszámoló [koncert]  2015. május 28. csütörtök   01:22

nincsen hozzászólás

  Általában ismert vagyok arról (sokak bosszúságára vagy épp örömére), hogy inkább részletesebben szeretem kifejteni a gondolataimat, a manapság divatos pár soros nyúlfarknyi odaköhögés helyett, de ezt a mostani Accept beszámolót nem tervezem túl terjengősre. Annak okán, hogy ez a mai este tulajdonképpen egy jutalomjátéknak tekinthető a magyar közönség számára, hiszen a legfrissebb Blind Rage lemezével már tavaly októberben bemutatkozott nálunk az Accept a Petfői Csarnokban, ráadásul igen sikeresen. Szóval az alig fél év múlva történő újbóli visszatérésnek igazából semmilyen aktualitása nem volt, de ez a vérbeli rajongókat, illetve a legutóbbi bulit kihagyókat persze egyáltalán nem zavarta.
  Az előzenekarokra nem érdemes sok szót pazarolni. Itt volt Németországból a The New Roses és az orosz illetőségű Red´s Cool. Mind a ketten amolyan középtempós, dallamos hard rock-ot nyomtak, amivel nem igazán passzoltak az Accept intenzív, harapós heavy metáljához. Kellemes, háttérzeneként elhallgatható nóták, rocksztáros szerkók és pózok, de a közönség izgalomba hozására egyik csapat sem volt alkalmas.
  
  Igazából ha az Accept ugyanazt a programot lenyomja, mint tavaly októberben, szerintem a közönség már azzal is elégedetten távozott volna. De azért reménykedtünk, hogy pár csavart mégis bevisznek a setlist-be. Ami mindenképpen újdonság, hogy új felállás mutatkozott be a legutóbbi újjáalakulás óta stabilnak tűnő ötösfogatban. Stefan Schwarzmann dobos és Herman Frank gitáros egyaránt leléptek, hogy egyesítsék erejüket a Destruction énekes Schmier-rel a (The German) Panzer kötelékében, ki is adtak egy igencsak ütős heavy metal lemezt. A helyükre Christopher Williams dobos és a Grave Digger-ből ismert bárdista, Uwe Lulis érkezett, ők alkotják immár az Accept legújabb felállását, természetesen a keménymagnak számító Wolf Hoffmann gitáros, Peter Baltes basszer és Mark Tornillo énekes mellett.
  Persze a most megjelent létszám nem volt akkora, mint a Petőfi Csarnokos koncerten, de az előzenekarok iránti kissé gyér érdeklődés után befutott a java, szóval szerintem nem lehet panasz a megjelentek számára. Talán olyan szempontból is más volt ez a mai koncert, hogy erre a második körös „jutalomjátékra” már nem feltétlenül az „egyszer látni kell”-típusú érdeklődők jöttek el, hanem az igazi fanatikusok, akik egy év során akár többször is megnéznék kedvenceiket. Illetve akik valamilyen ok miatt távol maradtak az októberi buliról, de mégsem akarták kihagyni a Blind Rage albumos turnét. Szóval ilyen szempontból egészen bensőséges hangulat uralkodott a nézőtéren.
  
  A program olyan igazi nagy meglepetéseket nem okozott. A banda nem forgatta fel fenekestől a 2014-es koncert setlist-jét, szóval a jól ismert, bár kissé rutinmunkának tűnő Stampede-del kezdtek, majd következett a nagy óóó-zástól hangos, jól ismert dallamokkal operáló Stalingrad és az ugyanarról a lemezről származó Hellfire, illetve az Accept legendás, ´80-as évekbeli sikerkorszakának termékei, a London Leatherboys és a Losers And Winners. Eddig semmi újdonság, de a folytatásként következő Bloodbath Mastermind a Blind Rage albumról már friss csemegének számított. Ugyancsak érdekes fordulat volt a Metal Heart lemezről származó Midnight Mover. A friss korongot a Dying Breed, Final Journey és a The Curse képviselte, de elhangzott a legendásnak számító Restless And Wild és ugyancsak 1982-ből a Demon´s Night is.
  Bár a közönségre nem lehetett panasz, azért feltűnő volt, hogy a koncert első szakaszában inkább csak lelkesen figyeltek a jelenlévők, persze a majd´ minden dalnál felhangzó óóó-zásokkal egyetemben, de valamiért nem alakult ki olyan intenzív bulihangulat. A dalok nyilván ütöttek és jól is szólt a csapat, de valami még hiányzott.
  
  A kőkemény visszatérést jelentő Blood Of The Nations lemezről származó No Shelter dalnál az is kiderült, hogy mi. Ez a rendkívül intenzív, pörgős dal már valóban felkorbácsolta a rajongók adrenalin szintjét, különösen Hoffmann és Baltes (tavalyról is ismert) párbaja. Innentől éreztem azt az igazi népünnepély-hangulatot, ami az utóbbi évek Accept koncertjeit elengedhetetlen módon jellemzi. Persze még ekkor is adagolta a csapat a jobbnál jobb slágereket, az órási óóó-zásokkal kísért Princess Of The Dawn ugyancsak óriási sikert aratott, a Blind Rage kicsit visszafogottabb tempójú tételét, a Dark Side Of My Heart-ot is együtt énekelték a rajongók Mark-kal, az óriási zúzásba fajuló Pandemic újabb csúcspontot jelentett, a Fast As A Shark pedig továbbvitte a bombasztikus hangulatot.
  A program vége ugyancsak az októberi bulival párhuzamban zajlott, így nem maradhatott ki az óriási énekléssel kísért Metal Heart, a Blood Of The Nations album újfent méregerős tétele, a Teutonic Terror és persze a definitív Accept slágerként szolgáló Balls To The Wall. Még ha esetleg a koncert első felében a közönség nagyobb része inkább visszafogottságot mutatott, a második felére már mindenkiből kitört az önfeledt hangulat. De hát egy Accept buli pontosan erre van kitalálva.
  
  A csapat tehát nem okozott csalódást, a rajongókat ismét maximálisan kiszolgálták. Wolf Hoffmann egy igazi gitárhős, aki mesteri módon produkálja magát a deszkákon és fanatikusan nyúzza a gitárját. Ő és Peter Baltes mindvégig nagy lelkesedéssel játszottak. Feltűnő módon szinte kommentár nélkül nyomták végig a bulit, maga Mark Tornillo is csak ritkán beszélt a közönséghez. Remek frontember, bár mintha ma az énekkel kicsit küszködött volna, legalábbis a rekesztések és a magasak sokszor teljesen hallhatatlanok voltak.
  A végére talán még az új tagokról lehetne pár szót szólni, milyen is lett velük az Accept élő teljesítménye. Mivel a banda mindig is a Hoffmann-Baltes tengelyről szólt, kiegészülve a karakteres frontemberrel, aki jelen esetben Mark Tornillo, az új arcok nem jelentenek meghatározó változást. Christopher Williams pontosan és nagy átéléssel dobolt, szóval a stabil alapokat kiválóan szolgáltatta. Uwe Lulis esetében viszont már szemmel is látható volt, mennyire elkülönült a fenti tengelytől, hiszen ő mindvégig a periférián, szinte szolgaian pengetett, még akkor is, amikor a többiek összecsoportosulva, együtt mozogva voltak reflektorfényben. De a munkáját jól végezte, és bár a tömzsi zenész nyakkal gyakorlatilag nem rendelkezik, ventilátorban szálló hosszú hajjal viszont igen, így fazonilag is megfelelőnek tűnik a szerepére.
  Szóval ezeknél a zenészeknél nem érzem azt, hogy a többiekkel egyenrangú tagok lennének, minden bizonnyal megmaradnak a kiegészítő kategóriában, ami hosszú távon kérdéses, mennyire tekinthető stabilnak. De amíg vénségükre Baltes, Hoffmann és Tornillo a fiatalabb zenekarokat is leiskolázzák színpadi kiállásban és intenzitásban, addig nagy baj nem lehet az Accept háza táján.
  

Kulcsszavak:
  accept     red´s cool     the new roses 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás