lemezajánló [nagylemez] 2015. április 3. péntek 17:06
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloNightwish: Endless Forms Most Beautiful
Minden Nightwish rajongóban egy világ omlott össze, amikor a banda lényegét jelentő énekesnő, Tarja Turunen távozott a kötelékből. Az utána következő Anette Olzon-t se énekhangra, se karakterre nem fogadta be a rajongók nagyobb része, hiába próbált szegény megfelelni és hiába próbáltak Tuomas-ék még populárisabb hangvételre vett dalokat írni. Bár ebből az időszakból is született néhány kétségtelen sláger és persze rengeteg új fiatal rajongó érkezett a „klubba”, akik már Anette-el ismerték meg a zenekart, mégis egy emberként lélegzett fel mindenki, amikor az új énekesnő is (igaz, nem túl szép körülmények között) lapátra került.
Milyen érdekes azonban a rajongók lélektana. A váltás, különösen a frontemberváltás mindig zsigeri ellenkezést szül, a régi közönség szerint „így már nem az igazi”, az új tag pedig hiába próbálkozik, mindig maradnak kétkedő hangok, még akkor is, ha amúgy a zenekar nagyobb sikereket ér el, mint addig bármikor. Amikor viszont az After Forever-ből és a ReVamp-ből ismert Floor Jansen-t jelentették be lehetséges utódként, negatív hangokat gyakorlatilag nem is lehetett hallani, csak egyértelmű megkönnyebbüléseket és bátorításokat. Lehet, hogy az új tag karakterétől, a színtéren elért ismertségétől vagy megítélésétől függ tehát mindaz, hogy ugyanolyan szituáció mit vált ki az egyes rajongókból külön-külön személyiségek kapcsán. Floor egy határozott, erős személyiség, a maga 180 cm feletti magasságával, és mivel a metal színtéren az eddigi bandái élén elég komoly teljesítményt mondhat magáénak, a rajongóknak nem kellett félniük, hogy pont ő puhítaná el még tovább a Nighwish zenéjét.
Azonban a dalszerző mindig is elsősorban Tuomas Holopainen volt a Nightwish-ben, így tőle függ igazán, milyen irányvonalat képzel el a zenekarnak, akárki is az énekesnő. A rajongótábor bízott benne, hogy Floor-ral egyfajta „visszasúlyosodás” áll be a zenében, a könnyed, széles körben befogadható dallamok helyett/mellett újra életre kap az az erőteljesebb irány, amire a holland énekesnő amúgy maximálisan alkalmas.
A komolyan várt nagylemezek előtt általában mindig érkezik 1-2 felvezető dal, de az évek során arra rájöttem, hogy ezeket sokszor nem is érdemes meghallgatni, mert teljesen más hatása van egy teljes albumnyi környezetben, mintsem önmagában érvényesülve. Az elsőként felbukkanó Èlan például nem tűnt beváltani a rajongói reményeket, a könnyedebb, slágeresebb, monotonnak ható dal nem igazán korbácsolta fel az érdeklődők lelkesedését. De ha a teljes nagylemez egészét nézzük, lehet hogy egy kicsit más lesz az aspektus, ez a tapasztalat.
Bárki bármelyik éráját nézi a Nightwish-nek, abban mindenki egyetérthet, hogy Tuomas egy dalszerző zseni. Hihetetlen nagy érzékkel tudja megkomponálni a nótákat, akár keményebb, akár fülbemászóbb témákról van szó. Az utóbbi pár lemez inkább a grandiózusság és a slágeresség jegyében íródott, a rajongók számára az volt a kérdéses, hogy az Endless Forms Most Beautiful is továbbhalad-e ezen az úton, vagy Floor-ral valami egészen meglepőt húznak-e a finn srácok? Az új énekes mellett a másik jelentős változás az album készítése során, hogy a jellegzetes fazonú dobos, Jukka Nevalainen egy kis pihenőt kért a társaitól, így nem vele, hanem a Wintersun-ból ismert Kai Hahto-val vágtak neki a dobsávok rögzítésébe.
Az nem is kérdéses, hogy a lemez kifejezetten biztatóan indul. A szöveges felvezetés után felhangzó Shudder Before The Beautiful jó esszenciáját adja a Nightwish lényegének. Magával ragadó, grandiózusan szimfonikus dallamokra harapnak rá lassanként a gitárriffek, a Once időszak legjobb pillanatait idézve. A húzás megmarad, de egy könnyedebb irányváltás történik, Floor Jansen fület simogató hangjával. A refrén is emlékezetesre sikerült, biztos hogy könnyen befogadható lesz ez a dal a közönség számára. Floor nem operás stílusban énekel, nem próbálja Tarját utánozni, aki ezt várja, azt akár még csalódás is érheti. Sokkal közelebb van az Anette-éra fülbemászóbb, légiesebb, ha úgy tetszik „kislányosabb” stílusához.
A dal középrészénél mind Tuomas, mind Emppu némi szólózásra ragadtatja el magát, nagyon kellemes rész, egészen figyelemre méltó virtuozitást kapunk billentyűn és gitáron egyaránt. Sőt ez után még némi súlyos, headbang-elős betonozásra is sor kerül, ilyesmit hiányoltak a rajongók már régóta a Nightwish zenéjéből. A kórusos vokálok is előkerülnek, szóval az első dalban máris sikerült eltalálni a grandiózusság, a szimfonikus dallamok és a kemény, harapós riffek megfelelő arányát. De Floor is kiteljesítheti magát, mind a finom, zongorás kíséret mellett, mind a dal végén a hangját kieresztve. A Shudder Before The Beautiful telitalálat lemeznyitásként, pontosan ezt várta el a Nightwish közösség. Érthetetlen, miért nem ezt a dalt mutatták be először Tuomas-ék, a kérdőjelek helyett azonnal meg lett volna véve a hallgatóság.
A Weak Fantasy folytatja a súlyosabb irányvonalat, ismét a harapós, szaggatott riffek viszik a prímet, a szimfonikus, kórusos témákkal karöltve. Eddig tökéletes. Az énekdallamok kicsit furcsák, itt inkább az új Nightwish játékossága van jelen, mintsem a Tarja-éra határozott méltósága. A refrénben Marco vokálját is hallhatjuk, a basszusgitáros jellegzetes énekére továbbra is számítanak a Nightwhish számokban. A refrén utáni rész pedig már-már funky-s, később folk-os hatású, érdekes váltás. A 2013-ban csatlakozott angol Troy Donockley keze van a dologban, akinél még felsorolni is nehéz lenne, mennyi hangszerrel áll a finnek rendelkezésére. A dal halad tovább a maga vonalán, Marco pedig kifejezetten főszerepet kap az ének terén, ez a rész kicsit gothic-os hatású, a Nightwish korai időszakát juttatja észbe. Végül a felütésben már megismert szaggatott riffek zárják a dalt.
Érkezik az előzetesen kissé megosztó Élan. Itt jön elő, amiről fentebb írtam, hogy mennyivel más hatása van a dalnak a maga saját környezetében, mintsem abból kiemelve. Itt, a lemezen harmadikként, a sodró lendületű Shudder Before The Beautiful és Weak Fantasy dalok után sokkal jobban fekszik a kicsit visszafogottabb, könnyedebb, fülbemászóbb dallamokkal operáló, olykor egy kicsit folk-os hangvételű tétel. Lehet hogy nem vált ki olyan erőteljes reakciót, mint az említettek, de itt éppen a slágerességben, a felejthetetlen refrénben van az erő. Utóbbi különösen jó dramaturgiával van felvezetve, könnyű rámozdulni és biztos vagyok benne, hogy a kezdeti idegenkedés után mégis sokak kedvence lesz.
Talán az váltotta ki az előzetes értetlenkedést, hogy Floor maga sem teljesedik ki olyan mértékben, ahogy azt az új lemezt váró izgatott rajongók elképzelték. Hatalmas hangja van a csajnak és ha igazán kieresztené, kőkemény és bődületesen erős Nightwish dalok születhetnének. Ennek ellenére (magához képest) energiatakarékos üzemmódban énekel egész végig. A dallamok lágyak, könnyedek, kedvesek, de ha a szívünkre tesszük a kezünket - ezt igazából Anette is el tudná énekelni. Ehhez nem kellettek volna Floor Jansen képességei. Tuomas-ék úgy tűnik, ezen az albumon még egy kis biztonsági játékot játszanak, ki akarják puhatolni, milyen irányt lehet venni az új énekesnővel, de az is lehet, hogy a dalok korai váza még az Anette időszakban készült.
Újabb dramaturgiai váltással a pihentető slágerességből egy erőteljesen szimfonikus, majd kifejezetten súlyos irányba megyünk el a Yours Is An Empty Hope dallal. A nyitóriffet sikerült egy az egyben lenyúlniuk a Once albumról, mégpedig a Dark Chest Of Wonders dalból. Az is egy szint, amikor már saját magától lop az ember, de ha valakit ez netán zavarna, gondoljon arra, hogy még mindig jobb, ha az etalonnak könnyen tekinthető Once albumról kölcsönöznek Tuomas-ék, mintsem valamelyik sziruposabb későbbi tételt sütnék el még egyszer.
Ennek a dalnak is jó húzása van, Marco ismét szerephez jut, a kissé elvont hangulatú dallamokból kibontakozó bólogatós, headbang-elős témák és Kai Hahto finom duplázásai újfent jól sikerültek. A nóta második fele kissé laposabb lett, nem biztos, hogy muszáj lett volna elnyújtani a dalt ezekkel az instrumentális témákkal.
Az Our Decades In The Sun lágyan, zongorakísérettel indul, Floor édeni hangjával. Pihentető hangulatú, könnyed dal. A lassan belépő gitártémák itt egészen Megadeth-esek (Hangar 18). Most van lehetőség igazán Floor Jansen teljesítményére figyelni, sem a gitár, sem Kai Hahto kereplő lábgépe nem zavarnak be a képbe. Talán ezt a számot sem lett volna muszáj hat és fél percig nyújtani, de gondolom Tuomas meg akarta hagyni a dramaturgiai hangulatot.
A My Walden névre hallgató nóta némiképp szokatlanabb, folk-osabb felütéssel és Troy Donockley énekével indít, kicsit mesés, filmzenés hangulatba váltva. Ezek leginkább Troy pillanatai, az ő hangszerei érvényesülnek elsősorban ebben a számban. A könnyedebb lazítás után ismét egy szigorúbb hangvételű dal jön, az Endless Forms Most Beautiful. Itt is az erőt hiányolom Floor hangjából, sokkal jobban is oda tudná ő tenni magát és ez a dal hangulatához jobban passzolna. A refrén ettől függetlenül jól sikerült, mint ahogy Emppu riffelős részei is, szóval ez ugyancsak sláger-várományos tétel lehet.
A nyolcas Edema Ruh egyfajta meseszerű, könnyebben emészthető tétel, a dobgépes megoldások viszont nem tetszenek. Ez mintha egy direktebb, gothic/szimfonikus irányvonal lenne, még Emppu rock-os gitártémái és szólói is meglehetősen szokatlanok, ráadásul feltűnően hiányzik a már megszokott grandiózus, nagyívű hangszerelés. Az Alpenglow már ismét a szimfonikusabb körítést kapja, ez inkább egy hagyományosabb Nightwish dal. Igazából nincs benne semmi extra, mégis hallgattatja magát. Floor elég változatosan énekel ebben a dalban, szóval unalmasnak mégsem mondható.
A The Eyes Of Sharbat Gula aztán valami egészen mást ígér. Ez egy szimpla instrumentális tétel, egészen megragadó, sejtelmes hangulatú billentyűjátékkal. Ez a szám egyfajta felvezetésként szolgál a 24 perces monstrumhoz, amely a The Greatest Show On Earth címet viseli. Eleinte itt is a billentyűjáték dominál, aztán egyre vészjóslóbb hangulat kezd megülni a levegőben, Tuomas dramaturgiája ezúttal is zseniális. Floor éneke egyfajta operás stílusban kezd befolyni az összképbe, itt már ténylegesen az az érzet, mintha a TarjásNightwish-t hallgatnánk. Kár, hogy ezek az operás dallamok csak ide az album végére szorultak, hiszen ezek azok, amelyeket annyira hiányoltak a rajongók már régóta.
A majdnem 6 perces felvezetés után beindul a történet, hol folk-osabb, hol szimfonikusabb hatásokkal. Jó dallamvezetés, magával ragadó hangulat jellemzi ezt a szerzeményt, a grandiózussága számomra a 2004-es lemez Ghost Love Score dalát idézi vissza, talán csak a katarzist jelentő csúcspontok hiányoznak most. Bár sok a hangulat-aláfestő váltás, amire vissza-visszatér a főtéma, de őszintén szólva szerintem felesleges volt 24 percre duzzasztani ezt a tételt. Egy 10-12 perces darab kijöhetett volna belőle, még a fel/levezetésekkel és hangulati elemekkel együtt is, ha tényleg a célirányos elemekre szűkítjük a fókuszt. Ha cinikusan akarnék fogalmazni, mondhatnám, hogy a The Greatest Show On Earth inkább „a legnagyobb időhúzás a világon”.
A lemez többféle kiadásban is napvilágot látott, ezek közül az Earbook névre hallgató a legbővebb, ami az alap CD-n kívül tartalmazza még a dalok instrumentális, illetve egy „orchestral”, azaz nagyzenekari változatát. Ez utóbbi hangzik az izgalmasabbnak, és valóban sikerült a tételeket egy még grandiózusabb atmoszférába helyezni, vonósokkal, fúvósokkal, nagyzenekari hangszerelésben, elektromos gitár nélkül. Egyedül azt sajnálom, hogy lényegében ezek is instrumentális verziók, vagyis a kórusokon kívül az ének nem kapott igazi szerepet. Nagy kár, mert némelyik dal talán még nagyobb hatású ebben a formában, de Floor éneke fájóan hiányzik belőlük.
Nos, ez lenne a nagy mű, amit Nighwish rajongók milliói epedve vártak. Első hallgatásra elképzelhető, hogy csalódás lesz egyeseknek. Valami igazán mellbevágó, katartikus élményre számítottak sokan Floor Jansen csatlakozásával, aki femme fatale üzemmódra kapcsolva, újra egy mindent elsöprő, erőteljes és felpörgető Nightwish-t varázsol a csapatból, az utóbbi idők slágeres, már-már filmzenés világa helyett. Ez így ebben a formában nem teljesült, egyrészt a korai lemezekhez hasonló katarzist nem okoz a lemez, másrészt Floor elég visszafogottan szerepel. Szépen énekel, de mintha pont az a dög hiányozna belőle, amire annyian vártak.
Ugyanakkor egyáltalán nem lett rossz album az Endless Forms Most Beautiful, és talán még azok is, akik elsőre csalódást emlegetnek, rövidesen visszavonják ezt a szót. Ugyanis határozottan harapósabb, erőteljesebb album született, mint az Anette korszakban, a számos karcos gitártéma is önmagáért beszél. Remek nóták, emlékezetes dallamok, azonnal emlékezetbe vésődő refrének bukkannak fel, és mindez szerintem elég indok arra, hogy meggyőzőnek tituláljuk az új Nightwish alkotást.
Az persze igaz, hogy Floor Jansen-nel többet is ki lehetett volna hozni, sőt ezt az albumot Anette Olzon is el tudta volna énekelni. Szóval vagy az van, hogy Tuomas-éknak teljesen megfelel a Dark Passion Play és az Imaginaerum irányvonala és nem is akarnak ennél többet, vagy ez még most egyfajta biztonsági játék volt, hogy tényleg működik-e a kapcsolat az új énekesnővel, tényleg lehet-e hosszabb távon is az ő képességeire építeni. Akárhogy is lesz a folytatás, az kétségtelen, hogy Floor Jansen-t befogadta a Nightwish tábor, és ha a dalok megmaradnak színvonalasnak, emlékezetesnek, biztosan nem lesz itt később sem gond.
Felállás: Floor Jansen: ének
”Emppu” Vuorinen: gitár
Marco Hietala: basszusgitár, akusztikus gitár, ének
Tuomas Holopainen: billentyű, zongora
Troy Donockley: fúvós hangszerek, buzuki, vokálok
Kai Hahto: dob
Nightwish: Endless Forms Most Beautiful 01. Shudder Before The Beautiful
02. Weak Fantasy
03. Èlan
04. Yours Is An Empty Hope
05. Our Decades In The Sun
06. My Walden
07. Endless Forms Most Beautiful
08. Edema Ruh
09. Alpenglow
10. The Eyes Of Sharbat Gula
11. The Greatest Show On Earth
12. Sagan (bónusz)
17:06
