hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2015. március 19. csütörtök   21:48
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Overkill, Sanctuary
2015. március 13, Club 202

  Ha kompromisszummentes, intenzív, elpusztíthatatlan thrash metal legendákat kellene sorolni, szinte biztosan előkerülne igen hamar az Overkill neve. A New Jersey-ben alakult brigád immár 35 éve szórja nagy elánnal a kíméletlen thrash riffeket, és bár voltak tagcseréik, történetük során soha egy pillanatra sem álltak le, nem feküdtek le semmiféle trendnek, nem kacérkodtak a rádióbarát nyáladzás gondolatával – mindvégig őszintén, nagy alázattal és elképesztő fiatalos lendülettel álltak a zenéléshez. Magyarországon is több alkalommal bizonyított már a csapat, legutóbb 2011-ben a Petőfi Csarnokban, a Destruction társaságában, 2013-ban pedig a RockBeach-en láthattuk őket. Igaz, utóbbinál az elpusztíthatatlanság illúzióját kissé idézőjelbe tette Derek Tailer gitáros kidőlése, akit kicsit megsütött a napocska a nagy kánikulában, de ettől függetlenül minden alkalommal brutálisan jó koncert jellemezte az Overkill-t. Most ez a megállíthatatlan metal gépezet ismét Magyarországon volt, hogy ezúttal a Club 202-t hajtsa igája alá.
  Külön öröm, hogy a Sanctuary zenekart hozták magukkal, akik nem csak azért érdekesek, mert a Nevermore-ból ismert Warrel Dane régi-új bandájáról van szó, hanem mert a tengerentúlon egyfajta kultikus formáció ők, akik a maguk újító szellemben fogant heavy/power metaljukkal valami különlegeset hoztak létre, de néhány fanatikus szívétől eltekintve sosem sikerült áttörniük az ismertség kapuját, sőt pont a küszöbön dobták be a törülközőt. Most az újjáalakulással és a remekbeszabott The Year The Sun Died című friss albummal talán új esélyt kaptak.
  
  Az előzenekarok produkciója után sikerült csak odaérni a klubba, és szándékosan nem fogom előadni az efölötti szokásos siránkozást, ugyanis egyáltalán nem bántam meg a dolgot, hiszen minden vélemény egybehangzóan nevezete unalmasnak és ötlettelennek a Methedras és a Suborned programját. A Sanctuary-t viszont már sokan várták türelmetlenül, az új lemezükkel tényleg sikerült felkorbácsolniuk az érdeklődést. Nem csak az volt a kérdés, mennyire ülnek élőben is a The Year The Sun Died nótái (efelől nem volt különösebb kétség), de az immár 46 éves Warrel Dane vajon sikerrel megbirkózik-e a huszonéves önmaga heavy metalos sikolyparádéjával, már ami a korábban megjelent két lemez, a Refuge Denied és az Into The Mirror Black kultikus szerzeményeit illeti. Sőt, mivel a Nevermore pár évvel ezelőtti feloszlása kapcsán is több utalgatás történt Warrel egészségi állapotára, ez is csak fokozta a kérdőjeleket.
  A kezdés őszintén szólva nem volt túl biztató. Warrel Dane nem is hogy besétált, inkább bebotorkált a színpadra, okostojásokat idéző keretes szemüvegben, egy óriási ásítás kíséretében. Itt kicsit ki is akadtam – na ne szórakozzunk már, gyerekek, ennél több komolyságot! De hamar látható volt, hogy Dane nincs túl jó bőrben, kissé felpüffedt arccal, meglehetősen enerváltan mozgott mindvégig a deszkákon, olykor zihálva kapkodva a levegőt. Az a derékig érő szőke loboncot rázó, határozott kiállású metalisten, akit egykor a Nevermore élén láthattunk már itthon is, ezúttal nem volt sehol...
  
  Warrel kétségkívül beteg volt, a füstgép beindításakor is azonnal reklamált az egész banda, hogy nem tesz jót az énekes torkának – az illetékesnek mondjuk csak sokadjára sikerült megértenie...
  A meglehetősen kiábrándító kiállástól eltekintve Dane igyekezett a tőle telhető legjobbat nyújtani és ez mindenképp dicséretes. Még így betegen is összességében korrekt énekteljesítményt nyújtott. Noha természetesen nem vállalta be egész nótákon keresztül a folyamatosan sztratoszférában szárnyaló sikoly-hegyeket, azért a magasakat is odatette alkalmanként, átszellemült kézrángatás közepette.
  A program értelemszerűen a megújult, érettebb, némileg modernebb (ha úgy tetszik, Nevermore-osabb) hangvételű Sanctuary-t helyezte a fókuszba az új dalokkal, de természetesen a legendásan alulértékelt első két album néhány tételét is végre élőben hallhattuk. A fantasztikus Arise And Purify nyitány máris megterített a mai estének, Dane igyekezett profi módon kezelni a küszködését, még a magasakat se spórolta le. A rákövetkező Let The Serpent Follow Me szintén nagyot szólt az új lemezről, a csapat mindegyik tagja igyekezett odatenni magát. Lenny Rutledge határozottan szállította a riffeket, míg az Arch Enemy-t megjárt Nick Cordle a számára nagyon testhez álló gitárszólókban bontakozhatott ki.
  
  Természetesen ideje volt a klasszikusnak bátran nevezhető korábbi albumokból is ízelítőt nyújtani, ehhez tökéletes volt az 1990-es lemezről a Seasons Of Destruction, majd pedig a debüt pillanatai következtek, a kissé direktebb, heavy metalosabb megközelítésben íródott Die For My Sins és a White Rabbit hangzott el Dane-ék előadásában. Ritka és különleges pillanatok voltak ezek, az 1987-es, ifjonti hévvel, kérlelhetetlen sikolyparádéval megírt nótákat adták elő most ezek a 40-es arcok, immár sokkal megfontoltabban, elegánsabban, mellőzve az erőlködéseket. Ez persze Warrel Dane-re is igaz, aki továbbra sem kímélte magát, de azért okosabban használta a hangját, és ténylegesen ott eresztett csak el néhány sikolyt, ahol mindenképp szükséges volt. Azt viszont rendkívül sajnáltam, hogy a kétségkívül kultikus Battle Angels kimaradt ma a programból, úgy látszik, ezt Warrel állapota már tényleg nem tette lehetővé, így kaphatott helyet a kissé elszállós hangulatú, Jim Sheppard feszültségkeltő basszusára építő White Rabbit.
  Újabb komor nóta 1990-ből, a The Mirror Black, amely ismét megmutatta, mire lett volna hívatott a Sanctuary, ha a csapat együtt marad. Majd ismét a tavalyi album tételei kerültek fókuszpontba, a riffelős Frozen, a headbang-elésre ingerlő Question Existence Fading és a csodaszép The Year The Sun Died egyaránt nagy ovációt váltott ki a közönségből. Az előadásmódba nem lehetett belekötni, tényleg élmény volt úgy globálisan figyelni a zenekari játékot, mert Jim Sheppard határozott basszusjátéka, Lenny Rutledge gitárfutamai, Nick Cordle szólói és Dave Budbill lendületes dobolása egyaránt igényelték az odafigyelést.
  A végére maradt a „slágerparádé”, az Into The Mirror Black két legelkapottabb pillanata, a finom megoldások tömkelegét tartalmazó, majd nagy zúzásba fajuló Future Tense és az eleve thrash-es Taste Revenge. Bár nem mondható el se Magyarországon, se a nagyvilágban, hogy Sanctuary rajongók százezrei ütnék fel a fejüket, ezek a kiváló dalok és a banda aktivitásának újbóli fellángolása talán igazságot szolgáltatnak az amerikai heavy/power metal ezen elfeledett formációjának. Dane-éket megilleti a dicséret a mai produkciójukért, hiszen erőn felül teljesítettek, az énekes még azt is profin kezelte, hogy a mikrofonja szétesett egy alkalommal.
  
  Az Overkill-ről tudjuk jól, hogy megállíthatatlan fenegyerekekről van szó, erre az új White Devil Armory album a kiváló példa. Bár azt bátran lehet állítani, hogy a banda mindvégig egyenletes színvonalú lemezeket tett le az asztalra, még akkor is, ha árnyalatnyi stílus- és hangulatbeli eltérések azért adódtak, de még így is kiemelkedik az utóbbi évekből a 2010-es Ironbound album, ami aztán tényleg egy definitív thrash metal alkotás lett. Noha azt gondolnánk, hogy a turnén az új lemez fog leginkább elterpeszkedni a setlist-ben, a csapat jó aránnyal válogatott szinte mindegyik időszakából. Így végül is minden rajongó megtalálhatta a leginkább kedvére való tételeket.
  Elsőként persze nem meglepő módon az XDM című felvezetés után az Armorist-tal indult be a buli, aztán egy óriási ugrással a karrierjük kezdetére, az 1985-ös Hammerhead-re ugrottunk vissza. A hangzás kellően erőteljesnek bizonyult, ez fontos faktor az Overkill zenéjében, hiszen az az iszonyú átütő erő, a zabolátlan riffek, a betonsúlyú ritmusszekció és Blitz fékezhetetlen frontemberi energiája egyszerűen nem érvényesülne egy tompa megszólalás mellett. Egyedül a stroboszkópot vitték túlzásba, szerencsére aki Overkill koncertre jön, arra leginkább az erős nyak és a pogóban edzett izomzat jellemző, nem fog berezelve holmi epilepsziás görcsökben fetrengeni...
  
  Szóval mint látható, a hangulat nem csak a színpadon, hanem a küzdőtéren is kőkemény volt. Folyamatos volt a zúzás ezekre a remek dalokra és bizony a pogózás is nem egyszer elszabadult. A kissé hosszadalmas Electric Rattlesnake után ismét folytattuk a múltidézést, ezúttal a Taking Over albummal, konkrétan a Powersurge és az In Union We Stand dalokkal. Az Overkill nem csak a hatásos thrash gyorsulásokról, hanem néhány himnikus, együtt énekelhető számról is ismert, tipikusan ilyen az In Union We Stand. Blitz egyetlen intésére egyszerre lendültek a levegőbe az öklök, együtt zengett az egész klub. Pont olyan egységben, ahogy ez a dal mondja.
  Persze nem csak dallamos himnuszok vannak az Overkill tarsolyában, hanem együtt üvöltős, csordavokálos csapások is, amelyre remek példa volt az első lemezes Rotten To The Core. A vokálokban a csapat Blitz melletti másik motorja, D.D. Verni volt a főszereplő, szerencsére mind a mikrofonja, mind a basszusgitárja erőteljes hangzást kapott, így a szigorúan zúzó Verni szintén kulcsfigurának bizonyult. De az Overkill-t jellemző végtelenül feszes és dinamikus, energikus játékhoz mindannyian kellettek, a kőkemény alapokat pakoló Ron Lipnicki dobos, a fantasztikus szólókat eregető Dave Linsk és az erőteljesen riffelő Derek Tailer egyaránt. Ez a formáció már 2005 óta együtt van, meg is látszott az összeszokottság.
  
  Két-három régebbi tétel után mindig visszakanyarodtunk egy újhoz, most a Bring Me The Night következett, a lassanként nyugodtan kultikusnak nevezhető Ironbound albumról. Bár a hangzásról eddig is jókat lehetett mondani, ez a dal talán még keményebben és feszesebben dörrent meg, mint a többi. Ron Lipnicki őrületes dobmunkája szinte szétrobbantotta a rajongók fejét, akik így még őrültebb tombolásba kezdtek. Aztán egy igazán ritkának nevezhető dal került elő, az 1988-as Under The Influence albumról a maga 7 percével az End Of The Line igazi kuriózumnak minősült. Dave Linsk itt igazán kibontakozhatott a szólózás terén, igazi gitárhős pózokat nyomott, remek zenész.
  Néhány ´90-es években született tétel is bemutatkozhatott, hiszen ekkor is szerzett jó pár élvezetes számot az Overkill. Ma ebből az időszakból a groove-os Necroshine és Verni vészjósló basszusával felvezetett Horrorscope hangzott el. Blitz hisztérikus hangja hajlamos megosztani a rajongókat, de abban mindenki kivétel nélkül egyetért, hogy a frontember 56 éves korára is kirobbanó formában van. Ez az ember tényleg elpusztíthatatlan, túlment a legsúlyosabb betegségeken, őróla még azt is el lehetne képzelni, hogy egy atombomba krátere körül is fékeveszetten rohangálna. Igazi motorja az Overkill-nek, és ha egy 56 éves fater ilyen szédületes energiákkal rendelkezik, bizony a jóval fiatalabb rajongók sem maradhatnak szégyenben a moshpit-ben.
  
  Még közel sem volt vége a bulinak, akadt még a tarsolyban jó néhány zúzós tétel. Például a felelgetős Hello From The Gutter, a definitív Overkill, illetve az ismét bődületesen megszólaló Ironbound album címadó dala. Blitz ekkor már félmeztelenül száguldozott nevéhez méltóan, villámként a színpadon, a többiek meg vigyorogva szállították a súlyos témákat.
  Bár a thrasherek egybehangzó véleménye szerint az új albumra sem lehet panasz, mégis csak a legelején elhangzó Armorist és most a végén előkerülő Bitter Pill képviselte a legfrissebb alkotásokat, szóval talán bátran nevezhető „best of” koncertnek a mai buli. Pláne ha olyan dalok is elhangzanak, mint az Overkill himnuszként ismeretes Elimination és az örökös zárónóta, a kőkemény, igazán csattanós lezárást jelentő Fuck You.
  
  Hát persze, hogy ezek után már tényleg a padlóról kellett kiskanállal összekaparni a rajongókat, letaglózó erejű buli láthattunk. A szarkasztikus humorú, önmagát is gyakran kifigurázó Bobby „Blitz” Ellsworth tökéletesen adta át az energiákat a közönségnek és mesterien szította fel a rajongók hangulatát (a más országok rajongóinak hangerejével való sanda összehasonlítgatás kivétel nélkül mindig meghozza a gyümölcsét, haha!), D.D. Verni pedig a kíméletlen Terminátor egy jóval alacsonyabb kiadásaként zúzott a deszkákon. Derek Tailer-t folyamatosan érdemes volt figyelni az utolsó néhány számnál - valakit kiszúrt a tömegben, aki neki nem tetsző viselkedést produkált (vakuzott? Csikket dobált a színpadra? Többféle verziót hallottam. Előbbi remélem nem komoly, mert ha tényleg ez húzta fel Tailer-t, őneki is dühödten nekiugorhatott volna pár száz rajongó a szinte elviselhetetlen stroboszkópok miatt...), és onnantól folyamatosan mutogatott, a középső ujját emelgette, sőt a legviccesebb az volt, mikor egyfajta akasztást imitált. Persze ettől még a gitármunkáját kiválóan látta el, ahogy a túloldalt Dave Linsk is, az ő szólózása különösen mesteri volt. A doboknál Ron Lipnicki-t több alkalommal is dicsértem már fentebb, az ő feszes tempója nélkül nem lett volna igazi a koncert.
  És hogy a közvetlenségen se essen csorba, a koncertek után nem sokkal már a közönségben mászkált az ismét bárgyú szemüvegben pompázó Warrel Dane, feltűnt Dave Budbill dobos is, az Overkill-ből pedig lelkesen fotózkodott a rajongókkal Dave Linsk, sőt maga Verni is tiszteletét tette. A thrash metal műfaj intenzitásából remek bemutatót tartott az Overkill, az agyas heavy/power metal „rejtett erőforrása”, a Sanctuary pedig most talán végre elfoglalhatja azt a pozíciót és megítélést a metal színtéren, ami mindig is megillette volna. Ha bármelyik zenekar újra Magyarországra látogat, szinte biztos vagyok benne, hogy ugyanezek a rajongók ismét ott fognak skandálni a küzdőtéren.
  


Kulcsszavak:
  overkill     sanctuary 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó helyszín: 

Club 202 - Budapest

 kapcsolódó cikkek: 

Overkill, Destruction, Flotsam and Jetsam, Chronosphere

Killfest 2019 - Overkill, Destruction, Flotsam And Jetsam

Rockmaraton 2018 - 1. rész

Sanctuary: Warrel Dane nélkül is megcsinálják a turnét

Szívrohamban elhunyt Warrel Dane, a Nevermore és a Sanctuary énekese
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Myrath, Eleine
Five Finger Death Punch, Megadeth, Bad Wolves
Marko Hietala, Oceanhoarse
Dream Theater
Darkest Hour, Fallujah, Bloodlet, Une Misére, Lowest Creature
Vinnie Moore
Sabaton, Apocalyptica, Amaranthe
Maxxwel, CoreLeoni
Újra aratott a D-A-D
Eluveitie, Lacuna Coil, Infected Rain
Sonata Arctica, Edge of Paradise, Temple Balls
 kapcsolódó fotók: 

OVERKILL - 2015. március 13. CLUB 202 - KILLFEST TOUR 2015

SANCTUARY - 2015. március 13. CLUB 202 - KILLFEST TOUR 2015
 kiemelt 
Deep Purple klasszikusokkal, Ian Paice Budapesten
  
A világ egyik legjobb Deep Purple műsorával érkezik Budapestre a Purpendicular zenekar, amelynek dobosa maga az élő legenda, Ian Paice

Jethro Tull – The Prog Years 21
Pineapple Thief az A38-on
Helloween 2021. UNITED ALIVE PART 2
Richie Kotzen 2021. Budapest
 friss hozzászólások 

Elkészült a MegaHertz első albuma (1)
Exopop: A szakadék mélyén (1)
Végighallgatható a Lemurian Folk Songs új lemeze (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 aws    suicide rockers    more than a thousand    october    liszt    helmet    null positiv    underworld    satyr    coheed and cambria    brutal knights    gackt    akkezdet phiai    serious black    eros ramazotti    blitzkrieg    wolf shaped clouds    lourdes    the legend of the guardians    malice mizer    trentemoller    obscene extreme    cate blanchett    a sötét lovag    space battleship yamato  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2020 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!