szerző: UtazóAratás: Blackmail, Grizzly, Haw, Black Tusk
Régi lemez, de az átlagember számára a zene határai valahol a kereskedelmi rádiók, a MR2 és a Bartók rádiónál véget érnek. De az átlag felettiek más frekvencia sávban is megtalálják a nekik való muzsikát, és most nem a Zámbó Jimmy baráti kör tagjaira gondolok, ők valahol-e két csoporton kívül esnek...
Ez a péntek este valahogy az átlag felettiek köré volt sorolható. Négy fajsúlyos, mocsárgőzös csapatot hallhattunk,a következő sorrendben: Blackmail, Grizzly, Haw és a turnéjukat kezdő amerikai Black Tusk. Hangsúlyozni szeretném, hogy a felhozatal nem volt rossz, és bizony nem kaptunk rossz végeredményt sem. Jó pesti szokás szerint, este nyolckor még kevesen lézengtek a KVLT újonnan átszabott helyén. Az elmúlt időszakban belsőépítészetileg nem kevés történt. Arcfelvarrást kapott a toalett, az előtér és némileg a koncertterem is. Nem részletezném, mert aki idelátogat, az nem fog csalódni a helyben.
Hogy-hogy nem, a zeneipar történetében párszor már előfordult, hogy azonos nevű bandák egymástól függetlenül futkosnak szerte a világban. Jelen esetben egy német indie, egy new yorki funk/rock, egy görög pszichedelikus rock, egy detroiti gettorock, egy bolgár punk banda, valamint a hazai vonatkozású crust, hardcore punk érzületű budapesti csapat is bitorolja a Blackmail zenekar nevet. Mindközül a hazai vonatkozású Blackmail hangolta be az akkor még kevés számú jelenlévőt a következő néhány dallal: Still, The Guy Fawkes Day, Far, Never Surrender, és még néhány. A csapat tavaly óta létezik. De ez az idő is elegendő volt ahhoz, hogy bizonyos szűk szegmenset nézve, ők is beírják magukat a keményen „odabaszó” csapatok közé. A folytatás sem volt rosszabb, csak egy kicsit más. A Grizzly következett. A csapatról az elmúlt időszakban jó pár pozitív kritikát lehetett olvasni. Eddig két albumot jelentettek meg, melyek egyben a műsoruk fő gerincét adták: a Fear My Wrath és a tavalyi Rapturous Decay, ezekről például a Monolit, The Cultist, Stabbed Beast, Ride Alone, Pass Those számok szóltak. Szavaikkal élve: „kibaszott”; szerintünk is. De mit lehet ehhez még hozzá tenni? Megfontolt, energikus, mocsaras, favágó-szexuális sludge & roll.
A Haw esetében igencsak elmondható volt, hogy az influenza, a sör és a masszív súlyosság, most még erőteljesebben ott figyelt, mint máskor. Az arany négyes: Gazsi, Pó, Marci és Makó. Mindannyian ismert és bejáratott nevek a Prosecturától, a Stereochristig. Pont ezért némi szakmai féltékenység felhangját is hallani véltem a közönség sorai közül. Nem véletlenül, mert ami ott lejött, azt nem tettük el befőttnek. Csak úgy spontán fogyasztva volt tökéletes. Az előadásmódjukon már nem kell csiszolniuk – az úgy volt jó, ahogy van, de a szünetekben hallott száraz konferanszokra viszont ráférne egy kis fazonírozás. Aki még nem találkozott a bandával személyesen, annak is kellő betekintést tud nyújtani a 2014-es Soundtrack Pf Our Friendship című albumuk, vagy az általunk készített koncertvideó is. Hogy mennyi rejtett tartalék van még a bandában? Erre a kérdésre most még nehéz válaszolni.
A Black Tusk fellépésére a hely már alaposan megtelt. Aki látta már őket valaha, az erre a koncert már előre megváltotta a lottó ötösét és biztos lehetett benne, hogy nem a vidámfiúkkal tölti az estéjét a Capellában... Hanem egy igazi motoros bandával és dögös csajokkal vedeli a szeszt literszám. Az este csúcsa ténylegesen a Black Tusk trió volt.
Eredeti felállásban négy albumot (The Fallen Kingdom, Passage Through Purgatory, Taste The Sin, Set The Dial) és még néhány EP-t készítettek, a tavaly motorbalesetben elhunyt, karizmatikus kisugárzású szakállas Jonathannal.
A csapat 2/3-a (Andrew (ének, gitár) és Jamie (dobos) „látszólag”, a turné erejéig kiheverte a tragédiát. Alig két hónap alatt újraszervezték a bandát Corey Barhorst basszerrel, aki köldökig érő szakáll nélkül is bevált. Véleményem szerint nem volt rossz döntés, hiszen a Kylesa aktív tagja volt 2011-ig. A csapat ebben a felállásban kezdte meg az idei turnét, de a produkció látszólag mégsem csorbult semmit. Nem játszottak se kevesebb lendülettel, se kevesebb energiával. Minden helyén volt. Dögös, dühöngő, roppant mocsaras és nem utolsó sorban érződött előadásukon a savannahi légkör. A rendezettség elleni káosz és a 2005-ből hozott street punk-crush punk gyökerek, amelyeket a mai napig nem vetettek le. A csapat savát és borsát végül is ez a temperamentum határozza meg. Így lett egy jó kis fajsúlyos este ebből a pénteki napból.