Bérczesi Robi szólólemeze a Hiperkarma 2000-ben jelent meg, érdemtelenül kicsi visszhangot kapott, és nem is lett meghatározó része a zenének. Mégis, aki találkozott vele, annak rögtön a szívéhez nőtt. Egy pillanatképet ad a magyar alternatívról, megmarad egy lágy és pszichedelikus síkon, ezzel együtt új tereket ad neki. Jellemzői a dobgép, a - helyenként kispálosnak, máshol Red Hot Chillisnek titulált - fülbemászó gitárdallamok, és a domináns énekhang. Olyan nevek kapcsolódnak hozzá, mint például Dióssy D. Ákosé, aki a produceri munkákat vállalta illetve a billentyűs részeknél segédkezett (Kimnowak, jelenleg pedig a Kispál és a Borz billentyűse), vagy Szekeres András (Junkies), akinek szólódala került fel a CD-re (Erdő címmel). A szerző életében ez irányváltásnak számít, megújulás, hiszen előző zenekarával azért fejezte be a munkát, mert szakítani szeretett volna a popos jellegű tinédzserkorszakkal.
Az új lemez valószínűleg csak úgy nyeri el valódi értelmét, ha ezzel az elsővel együtt alkot egy egészt a fejünkben. A legfontosabb, legmeghatározóbb elem most nem a dallamvezetés vagy az egész opusz - a hangsúly a szövegen van, olyannyira, hogy ez adja a lemez ritmusát, ebben kell „megkeresnünk a jeleket”, és valószínűleg ez lesz ránk igazán hatással. (mégsem akar ránk hatással lenni - kizár mindenféle populáris, vagy kommersz elemet)
”A rengeteg rag megbolondítja a szöveget”, a magában a nyelvben rejtőző ritmust hívja elő, használja fel, anélkül, hogy megerőszakolná azt, kicsit új alapokra helyezve azt, amit eddig a zenéről gondoltunk. (Én legalábbis még nem találkoztam hasonló próbálkozással, főleg nem egy egész lemezt illetően) Megszólítja a bennünk rejlő gondolkodót. (Elkülöníti a „nyitott szeműeket” a „csukott szeműektől”, kitér az előbbi felelősségére - én ezt a gondolatot találtam legfontosabbnak)
Az énekes személye (legalább) kettős, a párbeszédes jelleg a zenében is kifejeződik, máshol az egész számon keresztül szól ki hozzánk, folyamatos monológot hallunk. Magával beszélget, vagy velünk, mindkettő egyaránt hiteles. A szöveg az igazi médium, ami bevezet bennünket önmagunk misztériumába.
Úgy érezhetjük, hogy a szöveg nincs egyensúlyban a zenével, ezt ellenpontozza a két pusztán instrumentális darab a lemezen, szándékosan körülölelik a -szerző szerint- mondanivalójában legfontosabb számot (Feketepéter). Ezek hangulata teljesen sajátos, valószínűleg nem önálló műnek készültek, sokkal inkább olyasmi, mint az Egy kiállítás képeinek Sétamotívuma. Hasonló jelleggel bír az intro (a Padaba című és szövegű szám), ahol aztán végképp nem tudnánk megmondani, mit is hallunk. Ujj- és hanggyakorlatnak sok, önálló darabnak kevés. Ez inkább egyfajta beavatás ahhoz, ami ezután következik. (A Padaba című számban egyébként hallhatjuk a mindenütt fel-felbukkanó Németh Jucit az Anima Sound Systemből)
A nem pusztán stúdiólemez másfajta hangulatot ad, mint amit a Hiperkarma után várnánk, helyenként szinte recsegnek a dobok (dobgépet ne is várjon senki, valódi zenekar áll a Robi mögött), és a dallamos gitárjáték helyett inkább ütemjelző és hangulatfokozó eszközt találunk. Semmi eddig megismert nem szerepel a lemezen, egyedül a Blabla - Beszélj szebben című dal állhat közel azokhoz, akik magát a Blabla zenekart ismerik. (A Blabla második stúdiólemezéhez készült a dal, ami végül egy demó felvételnél tovább sosem jutott - eddig) Az Amondóhoz átgyúrt verziója kicsit megtöri az egész hangulatát, lassú és szerelmes dal, ami valamennyire összeköti az előzményeket és a jelent. A lemezt pedig (a Hiperkarmához hasonlóan) egy jól sikerült remix zárja le.
Aki ismeri az első lemezt, annak az Amondót mindenképpen ajánlom, így könnyebb is lesz befogadni, és a dalszövegek memorizálása után érdekes élmény egy koncertet meghallgatni, ahol érezhetjük, hány embernek fontos ez a zene.
14:40
