beszámoló [koncert]  2004. január 28. szerda   11:31

nincsen hozzászólás

  Amikor megtudtam, hogy a Hate Eternal a Dying Fetus társaságában Magyarországon is fellép, majdnem örömkönnyek szöktek a szemembe. A death metal színtér két ilyen kiváló csapatát öröm élő fellépésen látni, főleg, hogy még a Deeds of Flesh és a Prejudice is társult hozzájuk a turnéra. A koncertkörút eredetileg tavaly szeptemberben került volna megrendezésre, de egy közbejött amerikai turné hatására 2004 elejére halasztották Európa meglátogatását. Szerencsére be is tartották ígéretüket, így nyílt végre lehetőségem élőben is látni ezeket a kiváló bandákat. Hazai körülményekhez képest minden meglepően pontosan és gördülékenyen zajlott: egy banda sem maradt el, és az időbeosztás sem csúszott. Hét óra körül érkeztem, ekkor már el is kezdte a zenélést a hazai Masqim Xul csapata. Brutális death metal játszanak (mint ahogy azt est többi fellépője is) és meg van bennük a tehetség, hogy technikás, dinamikus és egyszerre fogós dalokat is írjanak. Mindezt csak támogatta a korrektnek mondható hangzás is. Szóval nagyon jó a banda, már várom az első lemezüket!
  
  Fél óra zenélés után elhagyták a színpadot, hogy egy negyed órás áthangszerelés után a belga Prejudice kezdhesse el a muzikális pusztítást. Az 1993-ban alakult bandának eddig 3 nagylemeze jelent meg, a Dominion of Chaos című korongjukat pár hónapja adták ki. Érdekesség, hogy basszusgitáros nélkül játszottak, a dobos és az énekes mellet egy szóló- és egy ritmusgitáros képezte a bandát. A hangzás nem volt éppen a legjobb, talán kicsit erőtlennek tűnt. Ennek ellenére egész jó hangulatot teremtettek, kezdett éledezni az amúgy hétfő estéhez képest szép számmal jelenlévő nézősereg, bár komoly headbangelésbe csak az első sorokban jelen lévő rajongók kezdtek. Némi mókás közjátéknak is szemtanúi lehettünk, amint egy túlbuzgó, és túlsúlyos rajongó valahogy felkeveredett a színpadra, majd az énekes által odanyújtott mikrofonba sikerült megeresztenie egy artikulálatlan üvöltést. Ez még nem is lenne furcsa, azonban az már igen, hogy ezután ki akarta próbálni, hogy milyen, ha a tömeg a levegőben hordozza. Természetesen ugrását követően rövid úton a földön landolt, a nézősereg ajkára széles mosolyt csalva ezzel. A Prejudice igyekezett megidézni minden albumát, és feszesen, precízen adták elő jobbnál jobb számaikat. Az énekes tökéletes frontember volt: vadul headbangelt, buzdította a közönséget, és kellően bemozogta a színpadot. Kb. 40 perc játékidő után be is fejezték programjukat.

  A Deeds of Flesh triója tapasztalt együttes, a frissen kiadott Reduced to Ashes már az ötödik nagylemezük. Már rögtön a programjuk kezdetén a falhoz passzírozta az embert a döbbenetes erővel megszólaló hangzás. Talán ők szóltak a legnagyobb erővel ezen az estén. Főképp az új lemezt igyekeztek bemutatni, de természetesen régebbi anyagaikról is játszottak. Koncertjük elején nagy volt az érdeklődés, szinte alig lehetett megmozdulni a nézőtéren. Aztán 2-3 szám múlva már kissé megcsappant az érdeklődők száma. Zenéjük nekem hosszú távon kissé monotonnak, egyhangúnak tűnik. Lehet, hogy csak több hallgatás szükséges a lemezekhez, hogy komolyabban megbarátkozzam a számokkal. A többi néző sem nagyon indult be: a legtöbben egy helyben állva figyelték a bandát, csak néhányan ragadtatták el magukat némi mozgásra. Körülbelül háromnegyed órát játszottak, de szerintem elegendőnek is bizonyult ennyi játékidő ebből a brutális zenéből.
  
  Ezután következett a Dying Fetus, ők váltották ki az est folyamán a legnagyobb érdeklődést. Az amerikai veterán death metal banda grind és hardcore elemekkel vegyíti kíméletet nem ismerő, rendkívül brutális muzsikáját. Az öttagú banda pár éve komoly tagcseréken is átesett, de ez egyáltalán nem hátráltatta előrehaladásukat. A Dying Fetus az egyik kedvenc bandám, így elég sokat vártam ettől a koncerttől. Szerencsére nem kellett csalódnom bennük. Ha jól emlékszem, rögtön az új lemez, a Stop At Nothing első számával, a Schematics című szerzeménnyel kezdtek. Az új albumról később eljátszották még a címadót és a One Shot, One Kill című számot. Ugyan nem vagyok annyira oda az új lemezért, de élőben egész jól megdörrentek ezek a számok is.

  Szerencsére bőven megidézték a (szerintem) két legjobb lemezüket, a Killing on Adrenaline-t és a Destroy the Opposition-t. Utóbbiról biztosan volt a Justifable Homicide és a Praise the Lord című remek számok, valamint egybekötve eljátszották a Pissing in the Mainstream és a Kill your mother, rape your dog rövid durvulatait. A régebbi dalok közül a legnagyobb ovációt a Skull Fucked váltotta ki, a koncertet pedig a Killing on Adrenaline című remekművel zárták. A hangzás az elején elég gyenge volt, de pár szám után sokat sikerült javítani rajta, akkorra már kellően megdörrentek a hangcuccok. A brutál ötösfogat pedig kíméletet nem ismerve zúdította ránk a jobbnál jobb számokat. A frontember Vince Matthews bemozogta a színpadot, a közönséget pedig nem is kellett nagyon buzdítani: az első pár sorban olyan pogó alakult ki, hogy még én is kaptam egy nyaklevest az eszeveszett headbangelés közben. A színpadképet pedig csak fokozta John Gallagher gitáros/énekes, aki tisztelet parancsoló kinézete mellett olyan pincemély hörgéseket produkált, hogy nem akartam hinni a fülemnek. Nem gondoltam, hogy így képes hozni a lemezeken előadott mély, brutális hörgéseket. Sajnos minden jónak vége szakad egyszer, s körülbelül 50 perc pusztítás után elhagyták a színpadot.
  
  Eljött a főbanda, a Hate Eternal ideje. A volt Morbid Angel gitáros, Erik Rutan a bandát 1999-ben hozta létre, azzal a céllal, hogy végre saját ötleteit is meg tudja valósítani. Tavaly kilépett a Morbid Angelből is, hogy jobban tudjon koncentrálni a saját bandájára.

  A Hate Eternal eddig két lemezt adott ki, a King of all Kings tavaly jelent meg. A zene némileg hasonló a Morbid Angel-hez, de annál sokkal keményebb, őrlőbb, gyorsabb formájában ragadja meg a death metalt. A hipergyors tekerések és a megfoghatatlan riffek egyfajta zajmassza jeleget kölcsönöznek a zenének, aminek a befogadhatóságát a hangzás koszos jellege sem könnyíti meg. A koncert elején a Dying Fetus után elfáradt nézőtömeg egy helyben ácsorogva figyelte a precízen előadott, gyilkos zenét. A hangulat fokozásában a hangzás sem segített: az első 3-4 számnál a gitárok és a dobok is elég erőtlenül szóltak, utána szerencsére sikerült javítani az összképen, és egész tűrhető hangzást elérni. A számok között a samplerről bejátszott zajokkal telő szünetek pedig kissé megtördelték a koncertet. Azonban Eric Rutan és a basszusgitáros Jared Anderson grimaszolásaikkal, buzdításaikkal maguk mellé állították a fáradt közönséget, és a koncert második felére már beindult a tömeg is. Ugyan moshpit csak néhány számnál alakult ki, a mozgásból, headbangelésből azért többen is kivették a részüket. A számok közül biztosan játszották az új albumról a The Obscure Terror, a Powers that Be, a Born by Fire és a King of all Kings című szerzeményeket. Az első lemezről, a Conquering the Throne-ról is bőven játszottak nótákat: pl. By his own Decree, Praise of the Almighty. Körülbelül egy órát játszottak, majd levonultak a színpadról. Ekkor többen elhagyták a termet, de a banda még visszajött egy ráadás számra a Beyond Redemption képében.
  
  Szerintem mindenki elégedetten távozhatott aznap este a Kultiplexből: a nem túl magas jegyárhoz képest (3000 forint elővételben) öt kiváló bandát tekinthetett meg, ráadásul a körülmények, a szervezés is megfelelő körülmények között zajlott. Aki szereti a death metalt, és nem jött el, az nagyon bánhatja, mert egy remek koncertet hagyott ki. Már csak azt kívánom, hogy még sok ilyen jó koncerten vehessünk részt, és hogy belátható időn belül újra látogasson el a Dying Fetus kis hazánkba!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: