szerző: MorelloAccept, Damnations Day 2014. október 26, Petőfi Csarnok
Médiatörténeti pillanat következik: ebben a cikkben itt fordul elő utoljára Udo Dirkschneider neve. Az új Accept-et immár Mark Tornillo karaktere határozza meg és ez a felállás tökéletesen működik immár három nagylemez óta. Sok süllyesztőbe került zenekar ábrándozhatna ilyen rivaldafényes visszatérésről, mint amit Wolf Hoffmann-ék hajtottak végre: kihoztak két bombasztikus albumot (Blood Of The Nations és Stalingrad), és bár a legfrissebb Blind Rage talán végül nem ért fel mindenben ezekhez, de még a 2014-es korong is remek hallgatnivaló. A sikerhez nem csak a remek dalok kellettek, hanem egy agilis menedzsment is, akik folyamatosan fenntartották az érdeklődést és a (pozitív értelmű) hírverést a zenekar újabb és újabb szerzeményei iránt, valamint a nagyszabású turnékkal (a régiek kényeztetése mellett) világszerte számos új rajongót sikerült megnyerni a csapat számára.
Az az érdekes helyzet állt elő (amivel nem sok régi zenekar büszkélkedhet), hogy a rajongótábor immár nem csak a ´80-as évek fiataljaiból áll, akik a nosztalgia kedvéért még fel-felvesznek egy motoros bőrkabátot, megigazítják a pár szál megmaradt őszes hajukat egy koncert kedvéért, aztán lelkesen lengetik az öklüket a jól ismert korai klasszikusok kedvéért. Hanem a fiatal generációknak, tizen-huszonéveseknek sem ciki Accept-et hallgatni, sőt mi több, ők már igenis a Mark Tornillo-val megjelent lemezeket vallják alapműnek.
Természetesen az Accept ma esti koncertje a heavy metal egyik legfőbb pionírjaként mégis a 30-40-es korosztályt mozgatta meg a legerőteljesebben, de mellettük számos fiatal is lelkesen tombolt és csápolt a nézőtéren, saját jogon, saját rajongás alapján, nem csak kínosan feszengve a fiatalságát újra kiélő apuci mellett. Az Accept-nek úgy látszik, fontosak a magyar rajongók, hiszen mindhárom új keletű nagylemez turnéján tiszteletét tették nálunk, először a Club 202-ben, legutóbb pedig ugyanitt a Petőfi Csarnokban. Ma este azért nem volt bődületes telt ház, de így is tisztességes létszámot sikerült produkálniuk a németeknek.
Szerencsére csak egy szem előzenekar csapódott a turnéhoz, ez az este igazán az Accept-ről szólt. Az Ausztráliából származó Damnations Day nagyjából fél órát játszott, ez elég volt bemelegítésnek. A jellegzetes heavy metal-os, néhol thrash-es motívumokból építkező zenéjük nem volt különösebben eredeti, de élvezhető lett volna, ha az ének le nem rontja az összképet. Mert bár erőteljes és jó hangja volt az énekesnek, a gyakori hamisság és a teljesen indokolatlan sikolyok inkább levontak a koncert élvezeti értékéből, mintsem hozzáadtak volna. Ráférne pár éneklecke, onnantól talán nagyobb sikereket is elérhetnének ezzel az alapvetően korrekt muzsikával az aussie-k.
Nagyon sok mindent elmond az Accept diadalmas visszatéréséről, hogy a legújabbkori életművükből is simán össze tudnának állítani egy maximálisan élvezhető koncertprogramot. Nekik bizony nem kell kényszeresen a múltjukból megélniük, de természetesen egy ilyen összejövetelkor nem maradhatnak el a metaltörténelem klasszikusaivá érő nagy kedvencek sem. Eleinte a frissebb lemezek domináltak, elsőként a Blind Rage album klipes száma, a Stampede hangzott el, majd pedig az eggyel korábbi korong címadója, a hatalmas dallamokkal és nagy közönségénekléssel övezett, orosz dallamokat is felvonultató Stalingrad. Ugyancsak erről a lemezről szólt a klasszikus heavy metal minden paneljét felmutató Hellfire, majd visszakanyarodva 2014-be, a hatásos és emlékezetes refrénnel ellátott 200 Years dalt hallhattuk. A hangzás megfelelt a várakozásoknak: kristálytisztán és jó hangosan szólt a banda, pontosan úgy, ahogy egy valamirevaló heavy metal koncertnek szólnia kell.
Bár az Accept központi figurái lassan a 60. életévüket tapossák, lélegzetelállító az a fiatalos dinamizmus, a óriási lendület és a lelkesedés, ahogy élőben előadják magukat. Különösen Wolf Hoffmann gitáros és Peter Baltes basszer lakták be nagyon látványosan a deszkákat, de a frontember Mark Tornillo is remekül helytállt. Az éneklésen kívül nem tolta különösebben előtérbe magát, számos alkalommal hagyta Hoffmann-t és Baltes-t az előtérben parádézni, de személyében mégis egy olyan megkerülhetetlen figura került az Accept élére, aki van olyan karakteres, hogy a banda egyik arcává váljon. A jellegzetes ráspolyos hang is mindig az Accept védjegye volt, az énektémákat pedig szintén remekül hozta Tornillo, mind az újabb, mind a régebbi szerzeményeket tekintve.
Kellett is némi kalandozás az időben, hiszen a remekbeszabott új dalok mellett a ´80-as évek emlékezetes pillanataira is áhítozott a közönség. Elhangzott ma a zúzós Losers And Winners és a menetelős London Leatherboys a definitív Balls To The Wall albumról, a legnagyobb távlatot pedig a Breaker album Starlight című nótájával értük el, ami egészen 33 év visszatekintést jelentett.
A múlt után ismét a jelenkorra helyeződött a hangsúly, a Dying Breed, Final Journey, Shadow Soldiers, From The Ashes We Rise dalok egyaránt a Tornillo-val készült lemezekről szóltak. Bár nyilván ég és föld különbség van egy 2010-es évekbeli és egy 1980-as évek eleji album megszólalása között, még a régi rajongók is önfeledten bólogattak és énekelték az elsőre rögzülő refréneket.
Könnyű a ráhangolódás, hiszen a bivaly hangzáson kívül az égvilágon semmi felesleges modernkedés, szokatlan megoldás nincs az újabb Accept művekben. Jellemző, bevált, oldschool panelekből állnak ezek is, akár még az önismétlés vádját is meg lehetne lebegtetni, ha nem lennének ennyire bitang erősek és húzósak ezek a nóták. De ma este bármit játszhatott az Accept, a rajongók meg voltak véve kilóra. Ráadásul ez az erőteljes, tiszta hangzás, amelyben Baltes basszusalapja is kiválóan érvényesült, igazságot szolgáltatott még a régi klasszikusoknak is. És külön emeljük ki Stefan Schwarzmann dobolását, aki szintén nem egy mai gyerek már, de olyannyira feszesen és energikusan játszott, hogy a dalok bombaként szóltak meg az ő alapjaival.
A váltásokkal tűzdelt Restless And Wild és a kimértebb Ahead Of The Pack ugyancsak magával ragadta a közönséget, majd pedig az ugyancsak zúzós No Shelter dalra lengethette az öklét a közönség. Tornillo brillírozott, Wolf Hoffmann és Peter Baltes pedig még egy jófajta gitár-basszusgitár párbajt is előadtak. Remek látvány volt, a legmókásabb jelenet a végére maradt, amikor Hoffmann tapping-el nyúzta a gitárját, Baltes pedig erre egyszerűen úgy reagált, hogy mindkét kézzel elkezdte püfölni a basszus húrjait. A jó hangulat természetesen folyamatos volt, mindegyik zenész nagy mosolyokkal és grimaszokkal adta át magát a színpadi szereplésnek.
A gyors számok után egy kis középtempóval kedveskedett a Princess Of The Dawn, majd a Dark Side Of My Heart-tal ismét az új szerzemények közé ugrottunk. Jött a zseniális, Judas Priest-es húzású Pandemic, a Blood Of The Nations egyik legerősebb tétele, így tovább folytatódott az önfeledt bulizás. Egész biztos vagyok benne, hogy még a régi rajongók is kajálták az efféle emlékezetes frissebb keltezésű számokat. De természetesen slágerekből is volt hátra még néhány a mai napra, például a jellegzetes intro-val és (immár) Mark sikoltásával elővezetett Fast As A Shark.
És ha már metal történelem, akkor a gyors elköszönés után a ráadásra maradó Metal Heart is mindenképpen ide kívánkozik. Érdekes módon erről a lemezről csak a címadó került ma elő, de a rajongók így is örültek ennek a generációs metal-himnusznak számító dalnak. Az eddig is gyakori óóó-zás hegyek természetesen ebben a dalban teljesedtek ki, Hoffmann még egy kis gitárnyúzással tovább szította a hangulatot. Ugyancsak a ráadásban kapott még helyett a 2010-es lemez Teutonic Terror című emlékezetes tétele, zárásként pedig ugyancsak egy legendás slágert, a Balls To The Wall-t zenghették a megjelentek. Baltes bőgőjének vezetésével szűnni nem akaró éneklés búcsúztatta a bandát, így koronázva meg a mai estét.
Ahogy a korábbi fellépéseivel, így most is sikeresen mutatta be az Accept, hogy még mindig ők Európa egyik vezető heavy metal csapata, illetve hogy nekik igenis létezniük kell még ma is, nem feltétlenül a klasszikus felállásban. Semmi újszerű nincs az új lemezeikben, sőt sokszor hallhatjuk a jól megszokott paneleket, de mégis annyira élő, dinamikus, intenzív az egész, hogy nem lehet nem szeretni. És ezt az energiát élőben is képesek tökéletesen átadni az öregek. Wolf Hoffmann folyamatosan brillírozott a húrokon, ő és Peter Baltes voltak azok, akiken a leglátványosabban látszott, hogy mennyire élvezik még ma is a zenélést és a színpadot. Ezt csak így érdemes csinálni. Ők ketten adták az igazi showt, hozzájuk csatlakozott Mark Tornillo. A frontember nem sokat beszélt mellé, pár felkonferálástól eltekintve gyakorlatilag összefüggő zenéről szólt ez a majdnem két óra, az összesen lejátszott 21 számmal talán még egy kicsit túl tömény is volt mindez. De inkább így, mintsem valakinek hiányérzete legyen.
Tornillo remekül oldotta meg a feladatát, mind az újabb, mind a régi daloknál kiválóan teljesített. Stefan Schwarzmann-t úgyszintén méltattam már, az ő feszes dobjátéka nélkül nem lett volna meg az a magával ragadó hangulat, ami beszippantotta a Petőfi Csarnok látogatóit. Herman Frank-ról is illett volna szót ejteni feljebb, mert az ő nagy összpontosítással végzett gitármunkája is kellett az arányos, telt hangzáshoz. Frank inkább szerényen a háttérben játszott, meghagyta a főnöknek a gitárhősködést, de néhány dal szólója az ő húrjaiból pattant ki. A refrénekből, vokálokból természetesen az egész banda kivette a részét.
Mint említettem, számomra a két fantasztikus visszatérő lemez után egy kicsit kevésbé seggreültetős a Blind Rage album, de ez a mai estén egyáltalán nem volt feltűnő. A friss lemezről elhangzott dalok is remekül beilleszkedtek a sorba, a közönség ugyanúgy élvezte a még élőben nem hallott vadiúj szerzeményeket, mint a Stalingrad és a Blood Of The Nations kiválóságait és az 1980-as évek himnuszait. Hogy mindezeket bátran lehetett egy mondatban említeni egymás mellett, az mindent elmond a mai Accept életképességéről.
22:01
