beszámoló [fesztivál] 2014. szeptember 7. vasárnap 06:00
nincsen hozzászólás
szerző: LeslieBrutal Assault 2014 2014. augusztus 6-9., Csehország, Jaromer
Alig három héttel a másik cseh fesztivál, az Obscene Extreme után ismét útra keltünk Csehország keleti részébe, hogy Jaromerben immár a 19. Brutal Assault fesztiválon élvezzük a jófajta zenéket. Szerda reggel indultunk, mert már ezen a napon is olyan bandákat vonultattak fel a szervezők, amik a durva zene hívői számára unikumnak számítanak, akiket nem minden nap láthatunk. Érkezés után röviddel már le is sétáltunk Jaromer óvárosából a Josefov erőd falai alá, ahol meglepetésre az akkreditációnál volt a legnagyobb sor. Azért a photopass-ként kapott rózsaszín karszalagon kibuktam. Annyi szín van még…
A tavalyi évben kimaradt nekem ez a fesztivál, így kíváncsian vártam, milyen fejlesztések történtek két év alatt. Mivel a koncertekig volt időnk még bőven, hamar fel is derítettük a fesztivál területét. Az elsőre is látszott, hogy nagy erőkkel dolgoznak az erőd teljes komplexumának felújításán, rengeteg új alagutat, katakombát és termet nyitottak meg, újabb bárok üzemeltek, melyek hűvöse igazán jól jött a melegben. Két évvel ezelőtt egy kisebb terem szolgált pár kisebb banda koncertjének helyéül, idén egy cirkuszi sátort húztak fel erre a célra. A metal market idén is óriási volt, a hatalmas területen szinte mindent meg lehetett találni. Azon már nem csodálkoztam, hogy a kajakínálat hatalmas volt: kínai, mexikói, amerikai, thai, tradicionális cseh, volt itt minden. Kialakítottak újabb chill-out sátrakat, pihenőket is, amik nagyon jól jöttek a fárasztó és hosszú fesztiválnapokon. A horrormozi különösen tetszett, a luxus buszokból kioperált ülésekben kényelmesen lehetett borzalmakat nézni napi 16 órában. Különlegesség volt idén - bár tavaly nem tudom volt-e - a Music City különterme, ahol az érdeklődők megtekinthették, sőt ki is próbálhatták a Schecter gitárjait, valamit két srác több órán át instrumentális gitárzenével szórakoztatott, nagyon jó hangulatot teremtve. Nem számítottam luxusellátásra a press-room-ban, de azért pár kevésbé rozoga asztal és szék nem ártott volna, valamint esetleg kétszer annyi sem. Ellenben a wi-fi tökéletesen működött. Külön kiemelném a kiállítást, amelyen két horror festő képei lettek kiállítva, többek közt Asphyx, King Diamond, Morgoth lemezborítók. Nem kérdéses, a két mester szenzációsakat alkot, többször is érdemes volt végigsétálni a hűvös termet, és elmélyedni egy-egy képben.
És akkor elértünk a koncertekhez. Az első, amire már érdeklődve közelítettem a színpadhoz, az ős-thrash brigád Flotsam & Jetsam volt. Hát nem mai arcok a tagok, az biztos, de a thrasht ugyanúgy nyomták, mint 1981-ben, amikor belekezdtek. A tajvani Chthonic zenéjét is meghallgattam, az ázsiaiak különlegessége, hogy női basszer játszik a zenekarban. Azért a szintetizátoros srác kicsit túllőtt maszkjával a célon.
Következett az est retro-party része, amire nagyon régóta vártam a pár héttel ezelőtti Possessed-hez hasonlóan: a Terrorizer, majd a Venom bulija. Az 1986-ban alakult amerikai banda elképesztő tagokkal kezdte működését: Pete Sandoval, David Vincent és Jesse Pintado neve elég ikonikus, és az 1989-es World Downfall album minden grindcore fanatikus alaplemeze. Igaz, a felállás már nem ez, de Sandoval még mindig elképesztően gyors és pontos. Nagy élmény volt az első hangoktól felismerni a számokat, amiket sok-sok zenekartól hallottuk már feldolgozva is, és most itt hallhattuk élőben. Sajnos az első két szám alatt az egyik gitár gyakorlatilag halott volt, de aztán kicsit pofoztak rajta, úgy már élvezhető lett a buli. Minden klasszikust játszottak: a World Downfall, Dead Shall Rise, Human Prey, Corporation Pull-In, Strategic Warheads, Storm of Stress, Ripped To Shreds is előkerült.
Majd jött az angol Venom, a ´79-ben alakult banda, akik a ´82-es albumukkal létrehozták a black metalt, az akkori idők legsötétebb, leghangosabb, legdurvább és leglátványosabb stílusát. És most, 32 évvel később itt állt előttem a legenda, amely ugyan hasonlóan a Terrorizer-hez, egyetlen eredeti taggal állt ki, mégis elképesztő hangulatot teremtett. Felépített pirotechnika, színpadkép, Cronos ruházata adta azt a hangulatot, amiért az emberek eljöttek. Óriási klasszikusokat hallhattunk, hatalmas volt! Kezdésnek a Black Metal, hogy mindenki beinduljon, aztán volt itt Bloodlust, Buried Alive, Antichrist, Black Flame, Warhead, Welcome To Hell. Első napi bemelegítésnek szenzációs volt, és annak ellenére, hogy csak egy színpaddal és fél nappal kezdődött a fesztivál, a rajongók legnagyobb része már ekkor megérkezett.
Be kell vallanom, a csütörtöki napon rengeteg koncertbe belehallgattam, de azt hiszem azért jó pár banda csak elég átlagos produkciót nyújtott, talán inkább a sátorba lettek volna valóak. Ellentétben mondjuk a Benediction-nel, de erről majd később. Az amerikai Misery Index-et azért kiemelném, ők hatalmasat zúztak, élőben nagyon ütős a banda.
Azt hiszem, én elég nyitott vagyok minden mai zenekarra is, mégis, akit ki kell emelnem, az megint egy ős-alap banda, a floridai death metal legenda Obituary. Ugye az első ugyancsak legendás albumuk, a Slowly We Rot 1989-ben jelent meg, azóta is működik a csapat egy rövidebb kihagyással. Élőben sokszor láttam őket, a koncertélményen az sem rontott sokat, hogy világosban játszottak, bár azért az Obituary sötétben ütősebb. A zenével most sem volt gond, a srácok precízek voltak és zúztak ezerrel. A program pedig erős volt, ennyi év terméséből nem nehéz ütős setlistet összerakni. Back To One, Infected, Violence, The End Complete, Turned Inside Out, Chopped In Half, az októberben érkező új album címadó dala, az Inked In Blood, és a záró Slowly We Rot hangzott el a teljesség igénye nélkül. Januárban Pesten lépnek fel majd az új albummal, kötelező lesz a részvétel!
Rövid pihenő után az amcsi Suffocation jött, akikről ugyancsak köztudott, hogy istentelenül jók élőben, iszonyatosan töményen darálták végig az 55 percüket. Mondhatnám, hogy ők is best of programot nyomtak, hisz az Infecting The Crypts, Effigy Of The Forgotten, Breeding The Spawn, Pierced From Within, vagy a Catatonia ezt mutatja. Frank őrült szeletelése igazi klasszikus, azért amikor pár ezren a nézőtéren utánozzák, az igencsak jól mutat. Terrance Hobbs és Guy Marchais úgy döngöltek bele a josefovi talajba, hogy öröm volt hallgatni.
És aztán jött a Slayer, melyet eddig egyetlen egyszer láttam, a Szigeten nagyon sok éve, így nagyon vártam őket újra. Jeff Hannemann betegsége és halála óta az Exodus gityós Gary Holt játszik a bandában, úgy tűnik teljes értékű tagjává vált a Slayer-nek. Az óriási rohamsisakos halálfej háttérrel kezdődött a buli, amit aztán kétszer is változtattak, előbb egy klasszikus Slayer felirat-embléma, majd Hannemann emlékére a Heineken átalakított logója került a háttérbe. Ahogy az várható volt, óriási tömeg sorakozott fel, mindenki őket akarta látni. Lehet, hogy furán hangzik, de amikor az intro végén a három gitáros előresétál a színpad elejére, annak azért valami hihetetlen hatása van. Nehéz elmondani, de Araya és King olyan egyéniségek, ami bizony hat az emberekre. A Slayer bulija tényleg nehezen szavakba önthető, és az pedig, hogy abszolút best of programot nyomtak, tökéletes volt arra, hogy a 10 évestől az 50 évesig mindenki együtt üvölthesse a refréneket. Hogy lássátok: Hell Awaits, The Antichrist, Necrophiliac, Mandatory Suicide, Hate Worldwide, War Ensemble, Postmortem, Captor Of Sin, Disciple, Season in The Abyss, Dead Skin Mask, Raining Blood, Black Magic, South Of Heaven, Angel Of Death. Szóval ehhez nincs mit hozzátenni, életre szóló élmény volt, ez nem kétséges! A Children Of Bodom-ba ugyan belehallgattam, de nem igazán az én világom, így - tekintettel a péntek igen komoly felhozatalára - erre a napra már csak pihenés maradt.
A pénteki nap „korán” kezdődött, mivel a cseh iszonyat Isacaarum érdekelt. Magyarországon volt szerencsém hozzájuk anno, kb. 15 ember társaságában. Chymus, az „énekes” ismét hozta az igazi elmebeteg alakját, a zene pedig hamisítatlan cseh grind. A korai időpont miatt kevesen voltak kíváncsiak rájuk, de én azt hiszem megérte kikászálódni értük délelőtt.
Aztán egy koncert kihagyással az ugyancsak cseh Fleshless jött, hatalmas grind zúzás, az énekesnek irdatlan hangja van, nagyon jó kis koncert volt, sajnos továbbra is kevés érdeklődőnek.
Az olasz Fleshgod Apocalypse koncertjét már csak azért is vártam, mert Pesten nagyon tetszettek, minden tekintetben egy érdekes zenekarral találkoztam a februári death metal fesztiválon a Dürer Kertben. A szakadt frakkban, festett arccal feszítő zenészek, a velencei maszkos operaénekes és a vadul headbangelő zongorista igen látványossá teszi a Fleshgod Apocalypse koncertjét. Rendkívül hangulatos, de közben brutális zenéjük nagyon tetszett, a női szoprán jól egészíti ki a zenéjüket, és a zongora is tökéletes színező elem. Talán a régi Theatre Of Tragedy jut eszembe róluk, bár ott az énekesnő majdnem egyenrangú volt a hörgőssel. Mindenkinek ajánlom bepróbálásra az olaszok zenéjét.
A sorban következő svéd Unleashed-et megint nem kell bemutatni. Hedlund 1989-ben alapította a bandát, és azóta kisebb-nagyobb szünetekkel 11 albumot hoztak ki. Klasszikus svéd death metal, ők nem sok mindenen változtattak a hosszú évek alatt. Koncerten is jók, bólogatott is ütemesen az immáron szépszámú közönség. Volt itt Blood Of Lies, Hammer Battalion és a végén közönségénekeltetés a Death Metal Victory-ra.
A H2O new yorki HC zenéje valahogy kicsit kilógott a fesztivál stílusából, pláne hogy az Unleashed-Six Feet Under duó közé ékelték, de a tömeget azért simán beindította. Talán kicsit jobb helyen lettek volna a Sick Of It All, vagy a Crowbar mellett.
Six Feet Under és Chris Barnes. A volt Cannibal Corpse énekes szerencsére elfelejtette sok évvel ezelőtti kirohanását, hogy ő többet Kelet-Európába nem jön, így már két éve is volt szerencsénk hozzá itt a Brutal Assault-on. Meglepő módon minden előkészület, színpadi díszlet, felirat nélkül - és 5 perccel a kiírt kezdés előtt - Barnes-ék kisétáltak a színpadra, és széles mosoly kíséretében elkezdtek darálni. A legtöbb klasszikust itt is hallhattuk, jött a Shadow Of The Reaper, a Feasting On The Blood Of The Insane, és a végén természetesen a Hammer Smashed Face sem maradhatott el a Cannibal Corpse-tól. A közönség rendkívül lelkes volt, Barnes többször is megköszönte a tömeget és a lelkesedést, láthatóan jókedvű volt és tetszett neki, hogy ennyi ember kíváncsi rájuk.
A Six Feet Under után hosszabb pihenőt tartottam, rákészülvén az esti etapra, ahol is először a svéd Amon Amarth-ra furakodtam előre, amennyire csak lehetett a színpad közelébe. Már napközben felépítmények kerültek a színpadra, a kezdés előtt pedig a pirotechnikusok dolgoztak hosszasan, így látványos bulira számíthattunk. Nem is kellett csalódnunk. A kezdetektől a zenéhez igazítva 10 méteres lángoszlopsor tette látványossá a koncertet, tűzijáték, petárdák, két 5 méteres sárkányfej a színpad két szélén, szájukból füst és lángcsóvákat lövellve, valamint méteres sziklafalra emelt dobszerkó is volt a színpadon. És persze fénytechnika. Johann Hegg igazi frontember, hatalmas termetével látványos jelenség a színpadon. A sárkányfejek tetejére párszor felsétáltak a gitárosok, és onnan tolták a riffeket. Elképesztően látványos volt, pláne amikor a négy viking egymás mellett headbangelt. Jól is szólt a banda, a két évvel ezelőttihez hasonlóan hatalmas élmény volt. Father Of The Wolf, Asator, a nagy kedvenc Guardians Of Asgaard, War Of The Gods, majd a végén a Twillight Of The Thunder God és a The Pursuit Of Vikings következett.
Ezután a tömeg némileg megfogyatkozott, pedig egy nagy kedvencemre vártam. Őket nem túl sűrűn látni koncerten, igaz, kevésbé populáris zenét játszanak, mint az Amon Amarth. Az amerikai Broken Hope a death metal kezdete óta zenél, 1988-ban alakultak. Náluk nem volt pirotechnika, de őrületes aprítást rendeztek a késői időpont ellenére. Iszonyatos energia, hangerő: nagyon jók voltak! Volt The Flesh Mechanic, Incinerated, Felching Vampires, Gorehog, csak hogy néhány számot kiemeljek. Jó lenne itthoni klub bulin is látni őket. 10 éves szünetelés után két éve újra aktív a banda, remélem hogy sokáig élvezhetjük még a zenéjüket. Az eddigieknél is nagyobb várakozással tértem pihenőre, mert a záró napra is maradt nagy kedvenc.
Hogy nehogy sokáig aludjak, az utolsó napon a kezdőbanda megint a színpad elé vonzott. Az újabb cseh porngrind alakulat, a Spasm buliját a tűző napon voltam kénytelen végignézni árnyék híján. Radim, az énekes hasonlóan elmebeteg kinézettel sokkol, mint egy nappal korábban Chymus az Isacaarum-ból. A zene egyszerű, súlyos grindcore, nincs sok díszítés, csak zúzás betegebbnél betegebb szövegekkel. A koncert értékét csökkentette a kegyetlen napsütés, ami elől hamar bemenekültem az erőd falaiban kialakított bárba.
A holland Severe Torture is sokadszor került már elém, most éppen szimplán egy énekessel Jó buli volt, de számomra nem túl kiemelkedő. A német Dew-Scented-et annak ellenére sohasem láttam, hogy 1992-es megalakulásuk óta sokszor hallgattam őket, így most kíváncsian vártam koncertjüket. Nem is okozott csalódást az öt srác, lendületes és bólogatós death-thrash zenéjük nagyon élvezhető volt. És hogy a debütálások folytatódjanak, a legendás finn Impaled Nazarene is színpadra lépett, és hát a srácok kinézete megért volna egy misét. Az 1990 óta zajongó banda zenéje annyira nem fogott meg, egyrészt a black metal elég távol áll tőlem, Mika hangja meg pláne. Megnéztem őket, de továbbra sem lettem rajongójuk.
Egy kisebb keveredés folytán belehallgattam a svéd In Mourning koncertjébe a sátorban, az utolsó két szám alapján nagyon kellemes, nagyon hallgatható zenét vezettek elő a srácok, azt hiszem pár albumot ez alapján meghallgatok tőlük. Újabb ős-klasszikus germán thrash következett, mégpedig a Sodom gárdája. Jó párszor őket is láttam már, de Tom Angelripper és csapata megunhatatlan. Nagyon lelkes publikum fogadta a 33 éve porondon lévő germánokat. A felállás már ugyan nem a régi, de ettől még egy Sodom koncert kihagyhatatlan. Egyszerű, igazi német thrash, lendületes és brutális. A közönség hatalmas üdvrivalgással éltette a számok között a triót, akik igazi best of koncertet prezentáltak. Kezdtek az Agent Orange című nótával, aztán jött az In War And Pieces, az egyik legrégebbi szerzemény, az Outbreak Of Evil, majd The Saw Is the Law, Stigmatized, Sodomy And Lust, Blasphemer, végül pedig a súlyosan döngölő Remember The Fallen, és a klasszikus villámnóta, az Ausgebombt. A Sodom jó koncertbanda, bármikor érdemes megnézni őket.
És hogy az élmények tovább gyűljenek, a sátorban újabb ős-alap banda jött, a rengeteg zenekarra hatással lévő Repulsion. Az 1984-ben alakult zenekar egyetlen albumot adott ki 1989-ben, a Horrified-et, amiről nem tudom, hogy van-e szám, amit nem dolgoztak még fel death-grind bandák ezerszer az elmúlt 30 évben (pl. a Napalm Death vagy az Entombed). A zombi fej borítós album nálam is a polcon figyel. Végre itt voltak a srácok élőben és hatalmas bulit csináltak a sátorban. Súlyos grind zúzás, persze minden szám ismerős volt, nagyon jó volt élőben is hallani őket. Maggots In Your Coffin, Horrified, Slaughter Of The Innocent, Six Feet Under, Repulsion. Egy újabb felejthetetlen bulit élhettünk át.
És ezek után jött az egész fesztivál talán egyetlen baklövése, a death metal klasszikus brit Benediction sátorba tervezett bulija. A death metal megalakulásával közel egy időben, 1989-ben alakult banda koncertjére ugyanis iszonyatos tömeg gyűlt össze a sátorba, ahol már a kezdés előtt fullasztó volt a meleg. Rengetegen még a sátorba sem fértek be, így a sátor előtt - talán 50 méterre a színpadtól - is sokan voltak. Nem szeretnék személyeskedni, sem rajongókat megsérteni, de a nagyszínpad zenekarai közül tucatnyit tudtam volna simán kicserélni a Benediction-nel. A koncert pedig bődületesen jó volt, igazi súlyos death metal, volt is moshpit rendesen. Sajnos a színpad közelébe nem jutottam, így fényképanyag sem készülhetett. Viszont így végigtombolhattam a bulit az elejétől a végéig. Először láttam őket élőben, de remélem hamarosan összefutok velük újra.
A britek után - és most elnézést érte mindenkitől - a fáradtság végett a Sick Of It All, Krabathor, Down, Satyricon bulikat kihagytam, mert a két általam leginkább várt koncert még hátra volt. Az amerikai Converge lendületes hardcore buliját végighallgattam, de a végén már helyezkedtem, hogy megfelelő helyről láthassam a brit My Dying Bride-ot. Két évvel ezelőtt ugyanitt Jaromerben láttam a bandát először, pedig a bradfordi alakulat 1990 óta működik, és a ´93-as Turn Loose The Swans óta hallgatom őket. A 2012-es koncertjük életem egyik legjobbja volt, nagy hatással volt rám. Aaron hihetetlen átéléssel énekel, hörgése rendkívül változatos, hangulathoz illeszkedő. A hegedű betétek szépek, tökéletesen illeszkednek a brutális zenébe, Lena, a basszeros csaj pedig igen látványosan pengeti az alapokat. Most sem okoztak csalódást, Aaron párszor „meghalt” a színpadon, összeomlott, vonaglott, ahogy a zene diktálta. A kései időpont (0:25-kor kezdtek) ellenére rengetegen voltak, nem véletlenül. Profi, látványos buli volt, elhangzott a Like Gods Of The Sun, a The Thrash Of The Naked Limbs, a Catherine Blake, a From Darkest Skies, a She Is The Dark, a The Cry Of Mankind és a majd 10 perces kedvencem, a Turn Loose The Swans zárásként. Újabb örök emlék, remélem egyszer végre Pesten is újra felbukkannak.
Sajnos a legnagyobb kedvencem, az utolsóként fellépő holland Hail Of Bullets már a nap elején kiposztolta Facebook oldalára, hogy komoly egészségügyi problémák miatt a magyar apával büszkélkedő Stephan Gebédi nem tartott a zenekarral. Martin van Drunen-ék ennek ellenére nem akarták lemondani a bulit, így csak négyen játszottak a Brutal Assault-on. Martin a koncert elején ki is jött a publikum elé, és pár percben ecsetelte a történteket, többször elnézést kért, hogy ez így azért nem lesz majd az igazi, de ők mindent bele fognak adni. Hát az biztos, hogy special set lett a buli, hiszen Stephan szólójátékának hiánya és az egy gitáros verzió különlegessé tette. Martin (aki korábban a Pestilence, a Bolt Thrower és jelenleg az Asphyx énekese is) az egyik kedvenc énekesem. Ezer közül felismerhető orgánuma, majd kétméteres termete a színpadon tekintélyt parancsol, emellett pedig barátságos, közvetlen fickó. A koncert aztán tényleg érdekes lett. Két fura érzésem volt a jól ismert számokat hallgatva: egyrészt így egy gitárral minden szám iszonyatos döngölés volt, igazi tank-támadás, másrészt azért hiányoztak a jól megszokott szólók, cifrázások, amiket imádok a Hail Of Bullets-ben. A General Winter-el nyitottak, aztán Sztálin vörös farkasai jöttek, majd On Coral Shores, a lengyeleknek külön ajánlott Warsaw Rising, a nagasaki atomtámadás évfordulója lévén japán érintettségű Tokyo Napalm Holocaust, majd a Farewell To Africa, a hihetetlenül durva és letaglózó Advancing Once More, és végül az egyik legütősebb death metal nóta, a személyes kedvenc Ordered Eastward. Sikerült a nyakamat teljesen gallyra tenni a buli végére, de nem lehetett csak úgy ácsorogni: ha nem a fényképezőt kattogtattam, bizony bedőltem én is headbangelni. Azt hiszem így is tökéletesen élvezhető volt a buli, és remélem végre valahára kis hazánkba is eljön majd a háborús gépezet.
Ezzel pedig véget ért az idei Brutal Assault, amelyre visszatekintve hihetetlen mennyiségű kuriózum, koncertritkaság került elénk, amiért talán egyenként is érdemes lett volna eljönni. Nagyon erős év volt, kíváncsian várom, hogy a 20. jubileumi Brutal Assaultra hogyan tudják ezt is túlszárnyalni a szervezők. Profi szervezés, rengeteg kiváló zenekar, folyamatosan fejlődő kiszolgálás, viszont rengeteg ember: ezek a Brutal Assault fesztivál fő ismérvei.
06:00
