lemezajánló [nagylemez] 2014. augusztus 21. csütörtök 12:08
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloAlestorm: Sunset On The Golden Age
Egyre vadabb népszerűségi mutatókat ér el az Alestorm gárdája. Pedig a kalóz-metal úttörőiként emlegetett fogat egyáltalán nem találta fel a spanyolviaszt (innen is üdv a hol aktívnak, hol feloszlottnak tekinthető Running Wild-nak!), és még azt se mondanám, hogy megkerülhetetlen alapművek sorát szállították le az évek folyamán. Igaz, mindegyik eddig megjelent albumukon megtalálható legalább 2-3 olyan nóta, ami elsőre ható, simán fülberagadó, remekbeszabott sláger (emlékezzünk csak a Keelhauled, Shipwrecked, Wenches & Mead sikerére, majd ennek örömére dúdoljuk is el őket emlékezetből...!), de azért egyik korongjukat sem mondanám elejétől végéig alapműnek.
A közönség mindezek ellenére megőrül értük, és egy hangulatos klubban tényleg képesek hatalmas bulit csapni a barátságos, laza kiállásukkal, és a dajdajozásra maximálisan alkalmas nótáikkal. A most megjelent negyedik nagylemez, a Sunset On The Golden Age válaszolhat arra a kérdésre, hogy az Alestorm vajon egyszerűen egy további korongot helyez el az életműben, vagy valamivel több is lesz ez a kiadvány az eddigieknél?
A brit kalózok mindenesetre nem hazudtolják meg magukat, természetesen ismét a kalózkodás és a tengeri kalandok körül forognak a témák. Azonban máris feltűnhet, hogy új taggal bővült a gárda, az egyébként 2011-ben csatlakozott Elliot Vernon ezen az albumon szerepel először billentyűsként. De minek két billentyűs a zenekarba, hiszen a frontember Chris Bowes is bőszen nyomkodja a gombokat az éneklés mellett? Ezek szerint a csapat úgy érezhette, elkell Bowes-nak a kisegítés, egyrészt nyilván dalszerzésben, másrészt a színpadon is jobban megoszthatják a feladatot.
A Sunset On The Golden Age albumot végighallgatva, először is konstatálhatjuk, hogy a jól bevált recepten érdemben nem változtatott az Alestorm, azonban mégis sok olyan momentum van, amikre érdemes felfigyelni. A nyitó Walk The Plank egy abszolút tipikus darab, az előző lemezes The Sunk´n Norwegian-ből importált refrénnel, azonban a fúvósok és a kórusok, billentyűk erőteljes használata feldobja a dalt. Azt máris megfigyelhetjük, hogy egyrészt jól szól a lemez, másrészt pedig mintha a zenészek is feszesebben, érettebben játszanának az eddig megszokottnál. Különösen a Peter Alcorn dinamikus dobmunkájában és Dani Evans ízes gitártémáinál nyilvánul meg mindez. Chris persze továbbra is rettenetes fahangon énekel, de hát az Alestormyarrr-yarrr-os kalózkodós hangvételéhez ez mégis teljesen jól illik. Ez az egyetlen ok, ami miatt nem húzza le a lemezeik élvezetét az ő anti-hangja.
Jön a Drink című szám, ami egyértelműen az album egyik húzódala. A meglepően szigorú nyitó-riffek után igazi mulatozós, sörlengetős slágert kapunk, annak a lehető legjobb értelmében. A humoros, komolytalankodós szöveg és a felejthetetlen refrén élőben is a csúcsra fogja járatni a hangulatot, ez garantált. De tényleg, aki egy hallgatás után nem dúdolja még órákig, hogy „We are here to drink your beer...”, az minden bizonnyal befogott füllel hallgatta a dalt. Különösen mókás, ahogy az egyik verzébe még jó pár korábbi nóta címét is beleszőtték, nagyon szeretem az ilyen megoldásokat. A Drink nótával az Alestorm megírta az új Keelhauled-ot, mindenképp az életmű egyik vitathatatlan csúcsa.
Következik a Magnetic North című szám, Bowes irtózatosan hamis énekével. Kellemes folk-os nóta, és hogy egy kicsit haza beszéljek, még egy csipetnyi újabbkori Dalriadás ízt is érzek benne. Majd egy meglepő fordulattal egészen durva, hörgős vokál is szerepet kap a dalban és maga a zene is kissé modern metal-ossá, metalcore-ossá válik ez időre. Derült égből jött ez az újszerű megoldás, de hatásos lett a nótában ez a betét.
A négyes dal, az 1741 (The Battle Of Cartagena) komolyabb hangvételű szerzemény az eddigieknél. Igaz, első pillanatra ez nem derül ki, hiszen a 8 biten prüttyögő elektronikus intro inkább mókásnak hat, de aztán mégis vérbeli folk metalos nóta lesz belőle. Nem csak a 7 perc feletti játékidő miatt tekinthető ez komolyabb dalnak, hanem Bowes itt azt is megmutatja, hogy a sok félrészeg bolondozós sztori mellett normális, történetmesélős nótát is képes írni az angol és a spanyol flotta összecsapásáról. Ennél a dalnál ugyancsak helyet kapott a kőkemény hörgős betét, ami újfent hatásossá teszi a mondanivalót. Dramaturgiailag is jól össze van rakva a nóta, mind a csatára buzdítás, mind az összecsapás feszültsége remekül megjelenik benne.
Ebben a hosszú számban jól meg lehet figyelni, zenei téren mennyire színvonalasan játszik a banda. Peter Alcorn dobmunkájának húzása viszi a hátán az egész szerzeményt, Dani Evans-tól pedig ugyancsak nagyon jó gitártémákat és -szólókat hallhatunk. A fúvósok és a billentyűk is jó aláfestést jelentenek, szóval nagyon eltalált szám lett az 1741.
Elég volt a komolykodásból, vissza a mókázós hangulathoz. A Mead From Hell képében egy pörgős, kalapálós, igazi bulinótát kapunk. Sőt, bár megint csak haza beszélek, de mintha a „Házasodik A Tücsök...” című dalocskának a témáját is viszonthallanám itt. A 2009-es Keelhauled néhány témája is mintha kissé visszaköszönne, szóval van itt minden, mint a búcsúban. A szám végére még Dani is megfuttatja az ujjait a húrokon. Koncertre mindenképpen alkalmas a szerzemény, jófajta zúzást, tombolást és éneklést fog eredményezni.
A már címéből láthatóan totál dilis Surf Squid Warfare egy újabb folk metal csapás, jó kis refrénnel, fúvósokkal és billentyűkkel, de néhol egész súlyos riffek is belekeverednek a dalba. Sőt, a szám végén helyet kapó duplázós-hörgős őrjöngés még rátett egy lapáttal. Szintén koncertre alkalmas szerzemény. A Quest For Ships nótában viszont a billentyűjáték mutatja az utat, ami nem csoda, hiszen Elliot Vernon vállalt oroszlánrészt a dalszerzésben, de Dani Evans is odateszi magát. Jó kis refrén, kellemes dallamok, szóval ez is egy eltalált szerzemény lett.
Eddig is sok volt a humoros, komolytalankodós szöveg és a tingli-tangli dallamok, de a Wooden Leg! már tényleg elmeorvosért kiált. A Gareth Murdock basszusával indító, a legszebb Korpiklaani-s időszakot idéző tempós, duplázós őrület egy kis gőzkieresztő szelep itt az albumon. Egészen élvezetes, bulizós, pogózós nóta lehetne, ha nem lenne ennyire bárgyú a refrén. De lehet, hogy pont emiatt fog a koncertre járók kedvencévé válni.
Újabb slágernóta-várományos a Hangover című szám, ami egy nálunk ki tudja mennyire ismert (?) pop nóta feldolgozása, Taio Cruz eredetije alapján. A téma egyértelműen adja magát Alestorm-éknál, de az óóó-zós, hejj-egetős, könnyen emészthető, akár táncolható dallamok, valamint az össznépi éneklésbe csapó refrén maximálisan emlékezetessé teszik a dalt. Az eredetihez hasonlóan itt is megtalálható egy kis rap betét, ami szerintem abszolút jópofa az Alestorm tolmácsolásában, mintsem idegesítő. Véleményem szerint a Drink és a Hangover a legemlékezetesebb pillanatok a lemezen, már csak ezekért megéri meghallgatni az albumot.
A korong végére került egy újabb monumentális próbálkozás, a több mint 10 perces Sunset On The Golden Age. Az 1741-hez hasonlóan ez is kicsit komolyabb, történetmesélős szerzemény, határozott dallamvezetéssel. Igazából csak annyi bajom van vele, hogy Christopher Bowes itt már tényleg fülsértően hamisan énekel, ami hosszú távon élvezhetetlenné teszi a dalt. A 2-3 perces, humoros, acsarkodós kalóz nótákban még elviselem, de ez a dal, ebben a formában egy komolyabb kvalitású énekesért kiáltana. Másfelől pedig nem sikerül fenntartani a figyelmet 10 percen keresztül, hajlamos unalomba fulladni ez a záró szerzemény.
Összességében az a véleményem, hogy zenészként ezzel az albummal rakta le eddigi pályafutásának csúcsát az Alestorm zenekar. Egyrészt most végre szinte mindegyik nóta egészen emlékezetesre sikerült a maga módján. Bár mindegyik magán viseli az Alestorm jellegzetes stílusjegyeit és már sokszor hallott, jól ismert zenei világát, mégis mindenhol vannak olyan betétek, figyelemfelkeltő megoldások, eddig nem használt elemek, amelyek mégsem engedik egybefolyni a dalokat. Illetve maguk a szerzemények színvonala is egységesen magas, ebből csak kifejezetten felfelé ugrik ki néhány húzónóta (Drink, Hangover).
Másrészt kifejezetten színvonalas zenészi játék jellemzi végig a Sunset On The Golden Age albumot, ami ugyancsak elismerésre méltó teljesítmény. Bár az Alestorm-ban sosem volt igazán hangsúlyos a dobmunka, nekem mégis kiemelkedő Peter Alcorn játéka. Nem üt semmi különösebbet, de mégis olyan feszesen és dinamikusan adja az alapot a nóták alá, ami élvezetessé teszi a hallgatást. Továbbá Daniel Evans is megérdemli a dicséretet, aki nem csak folk-os maszatolásokat, hanem jófajta dallamokat és szólókat is leszállított a gitárján majd´ mindegyik számban. Sok helyen válik hangsúlyossá a billentyűsök és a fúvósok játéka, ezek a momentumok is említésre méltók.
Ha pontoznék, igazából csak azért nem osztanék maximális pontszámot a Sunset On The Golden Age korongra, mert akármennyire is stílusba vágó, Christopher Bowes hangja és olykor kirívóan hamis éneke olykor mégis több a soknál, másrészt még ha értékelem is a 3-4 perces könnyed, mulatozós nótákon túli hosszabb, epikusabb, zeneileg is jobban felépített próbálkozásokat, a záró Sunset On The Golden Age még így is túlzottan elnyújtott és unalmas lett, Chris hamis éneke pedig csak ront a helyzeten.
Ezzel együtt valódi Alestorm folk metal parádé, amit bemutatnak ezen a lemezen, így hát mindenképpen érdemes megismerkedni a koronggal a bulisabb, viccesebb, táncolósabb, éneklősebb metal zenét kedvelőknek. Akik pedig a korábbi Alestorm albumokra esküsznek, szerintem azok is rengeteg kiemelkedő és emlékezetes pillanatra, valamint több új kedvencre lelhetnek a 2014-es lemez végighallgatása során.
Felállás: Christopher Bowes: ének, billentyűk
Daniel Evans: gitár
Gareth Murdock: basszusgitár
Peter Alcorn: dob
Elliot Vernon: billentyűk
Alestorm: Sunset On The Golden Age 01. Walk The Plank
02. Drink
03. Magnetic North
04. 1741 (The Battle Of Cartagena)
05. Mead From Hell
06. Surf Squid Warfare
07. Quest For Ships
08. Wooden Leg!
09. Hangover
10. Sunset On The Golden Age
12:08
