szerző: MorelloIron Maiden, Anthrax 2014. június 3, Papp László Sportaréna
Úgy gondolom, a metal zene rajongók számára az Iron Maiden zenekar ül a metal képzeletbeli trónusán. Vagyis ők számítanak ma az első számú metal bandának az egész világon. Miért nem a Metallica, akik talán az egyetlenek, akik vetekedhetnek látogatottságban és grandiózus látványosságban?
(Most hadd ne kelljen elsütnöm a zsigeri választ, hogy „mert ezzel szemben a Metallica – ma már – szar, Lars nem tud dobolni, Kirk nem tud gitározni, mostanra már elpuhultak, stb.”. Egyébként sem tartanám igaznak, mert a mai Metallica lemezek és bulik szerintem továbbra is jók)
Azért, mert a közönség fanatizmusa össze sem hasonlítható. És ha más téren van is balansz, ebben egyértelműen az Iron Maiden felé billen a mérleg nyelve, és ez eldönti a kérdést. A Maiden rajongók világszerte (de különösen Dél-Amerikában, Ázsiában) híresek elképesztő fanatizmusukról, egészen irreális őrületről, amikor kedvencükről van szó. Egy Iron Maiden koncertre döntő többségben szívvel-lélekkel metal arcok járnak, ellentétben a számos „nátingelszmetörsz”-metallicással. Mindkét banda magyarországi stadion-fellépésén meg lehetett figyelni ezt a tendenciát.
Ráadásul a Maiden karrierje folyamán mindvégig viszonylag egyenletes színvonalat produkált, rájuk sose sütötte senki, hogy eladták magukat, elkommerszesedtek, stb. Persze volt nekik kevésbé sikeres Blaze Bayley korszakuk, de zeneileg sosem lehetett belekötni a bandába. Továbbá még ha felületesen rájuk is lehetne húzni, hogy „Harris-ék ma is ugyanazt játsszák, mint 20 éve”, ez sem állja meg a helyét, mert bár a jellegzetes Maiden motívumok persze mindig jelen vannak, de a legutóbbi The Matter Of Life And Death, illetve The Final Frontier lemezeken van jó pár kalandozós, Maiden mércével mérve progresszívba hajló megoldás.
Abban viszont tutira egyetért mindenki, hogy mégiscsak a ´80-as évek volt az Iron Maiden igazi fénykora, azoknak a nótáknak a tökéletességét és magával ragadó hatását ők maguk sem tudják már megfejelni. Így az sem kérdés, hogy a rajongók a The Trooper és a Fear Of The Dark nótákra őrjöngenének-e eszeveszetten, vagy az utóbbi évtized 6-9 perces szerzeményeinek folyamát ízlelgetnék figyelemmel. Természetesen megvan a létjogosultság és a tisztelet az új dalokkal kapcsolatban is, de a válasz egyértelmű.
Érzi ezt az Iron Maiden is, ugyanis az újabb szerzeményeket felvonultató turnék után most kifejezetten a régi időszakra koncentrálnak (elmondásuk szerint talán utoljára, na persze...), egészen pontosan az 1988-as Maiden England felvétel időszakát próbálják újra megidézni. Kisebb variálásokkal a setlist-ben, még látványosabb színpadképpel – és persze jó negyed évszázaddal vénebben, haha! Ám ebben nem ők az egyetlenek, hiszen a nézőtéren is megsokasodtak a deresedő halántékok és a kihullott hajak, de az Iron Maiden koncertje nem csak a nosztalgiázni vágyó idősebb rockereket, hanem a fiatalabb generációt is nagy számmal vonzza még ma is.
A budapesti fellépésre végül nem az általam túlhype-oltnak tartott Ghost-ot, hanem a nagy kedvencemnek számító Anthrax-et hozták el, ők tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy bemelegítsék a közönséget. A new yorki csapat kissé módosult felállásban érkezett az európai turnéra, ugyanis a Volbeat-be távozó Rob Caggiano helyett a Shadows Fall-ból ismerős Jonathan Donais-t igazolták, továbbá az alaptagnak számító Charlie Benante nem tudott a többiekkel utazni a turnéra. A dobos hivatalosan sérülés miatt, gyakorlatban meg sejthetően egy zűrös családi perpatvarral (nem tiszta, vagy ő páholta el a feleségét, vagy a felesége őt – mindkét eshetőség elég gázos a számára) kapcsolatos eljárás miatt nem ülhetett gépre, így helyén az „örök beugró” Jon Dette püfölt, aki már korábban is segítette az Anthrax-et, de nemrégiben az Iced Earth koncertjén ugyancsak láthattuk, illetve a Slayer-ben is volt már többször beugró.
A mai esemény jellegéhez illően az Anthrax is a korai érájából szemezgetett, ezeket a nótákat még a Maiden-es közönség is ismerhette. Kezdéskor sokan voltak már a teremben és a lelátókon, de azért bőven volt még hely. A megszólalást viszont lehetett volna jobban is keverni, mert arányosan szóltak volna a hangszerek, ha a dob hangja nem nyomja el a gitárokat. Azért nem volt élvezhetetlen a dolog, de így sajnos nem lehetett minden momentumot megfelelően hallani.
Tökéletesebb kezdést nem is lehetett volna prezentálni, az atomzúzós Caught In A Mosh, az éneklős, középtempós Madhouse, a pörgős, bulizós Got The Time és a minden esszenciát egybesűrítő Indians rögtön megmutatták, miről szól az Anthrax. Legkésőbb eddigre már a közönség is felvette a fonalat és folyamatossá vált az együtt éneklés, az ugrálás, illetve a zúzás. Az amerikai banda azért egy új dalt is felmutatott ma este a tavalyi Worship Music albumukról, a Fight ´Em ´Til You Can´t nótát remekül adták elő, abszolút nem hozott visszaesést a programban és az élvezetben.
Az idejüket viszonylag szűken mérték, ezt a zenekar maximálisan ki is használta, hiszen keveset szövegeltek és sokat zenéltek. De a saját nóták mellé feldolgozásként az AC/DC-től a T.N.T.-t is becsatolták. Bár legutóbbi feldolgozás-lemezüket prezentálta ez a dal, meglepődtem, miért nem inkább a saját életművük terjesztésére helyezik a hangsúlyt. De a jelek szerint jó döntésnek bizonyult ez a bulis nóta. Hiszen talán nem volt olyan rocker a teremben, aki ne ismerte volna ezt az alap klasszikust, így az együtt éneklés és a bulizás lankadatlan maradt. Hátra volt még az Among The Living albumról származó, éneklős majd alapos zúzásba váltó I Am The Law, a végére pedig az elmaradhatatlan Anthrax himnusz, az Antisocial maradt.
Jó metszetét láthattuk az Anthrax munkásságának, bár azért érdekes, hogy tulajdonképpen a 8 elhangzott nótából 3 is feldolgozás volt, hiszen a T.N.T. mellett a Got The Time és az Antisocial is annak minősül. De ez nem számított, hiszen a közönség remekül szórakozott. A banda legendásan intenzív kiállása kiválóan érvényesült, könnyű volt magukkal ragadni a küzdőtéren bulizásra áhítozó jelenlévőket. A tombolásban főleg Frankie Bello basszer vitte a prímet, de Scott Ian is bemutatta a legendás szökellését, illetve a vaskos, reszelős riffjeit. Az új fiú, Jonathan Donais egy érdekes figura. Kiváló gitáros, de a fejszerkezete olyan, mintha érzelem nélkül, unottan élné meg a fellépést, ugyanakkor gyakran hajat lóbálva és -pörgetve ad jelt ennek az ellenkezőjéről. Szóval a látszat azért csal. Jon Dette elsőrangúan helyettesítette Benante-t, intenzíven és nagy beleéléssel püfölt. Jó lenne, ha most már megülne valamely bandánál, mert a képességeire biztosan sokan igényt tartanának.
A frontember Joey Belladonna pedig szintén óriási lelkesedéssel szökellt a deszkákon, folyamatosan biztatta a közönséget, látszott rajta az élvezet. Még ha nem is elvárható tőle, hogy a 20 évvel ezelőtti önmagát tökéletesen prezentálja, énekteljesítményére így sem lehetett semmiféle panasz, a magasok is jól mentek neki, sőt néhány sikolyt ugyancsak megeresztett. Fizimiskában viszont semmit nem változott, az ürge mintha megragadt volna a ´80-as években ezzel a torzonborz hajkoronával, képtelen öregedni. Egyedül az Indians nótánál viselt indián fejdíszes „wardance-t” hiányoltam, de lehetséges, hogy ez is tervben volt, mert az adott résznél Joey hátrament, ahol tanácstalanul nézelődött jobbra-balra. Szóval lehet, hogy mindössze egy hanyag kellékes miatt hiúsult meg a dolog...
Az Iron Maiden-re természetesen már alaposan feltöltődtek a sorok, de azért így is szembetűnő volt, hogy nincs teljes teltház, vannak üresen árválkodó székek és az állóhelyeken sem a lehető legmaximálisabb a tömegnyomor. A jelenlévők viszont izgatottan várták a zenekart, a nyitányként szolgáló Doctor Doctor című UFO nótát már eksztázisban énekelték a rajongók. Végül lehulltak a leplek a paravánokról, megjelent a jeges, fagyott színpadképet mutató díszlet, és a Seventh Son légies világát tökéletesen bemutató Moonchild indította a bulit. A színpadra ugró zenészek rögtön maximális fordulatszámra kapcsoltak, a tömeg kitörő lelkesedése pedig önmagáért beszélt. „Can I Play With Madness” - ordította aztán Dickinson, a közönség pedig természetesen vevő volt az őrületre, a refréneket együtt harsogta az egész terem, a bulizás pedig folyamatos volt.
A The Number Of The Beast albumról származó zseniálisan megírt szám, a The Prisoner pontosan úgy sült el, ahogy annak lennie kell. A beszélős intrót együtt szavalták a rajongók, Dickinson intéseire óriási hejjegésbe tört ki minden torok, a gyorsabb, zúzósabb részeknél pedig megindult az őrült tombolás, pogózás. A banda mesterien szolgáltatta a számot, mindenki tudta a dolgát, fegyelmezett gépezetként működött a Maiden. Majd pedig Adrian Smith nevéhez fűződő, riffelős nóta következett, a 2 Minutes To Midnight a Powerslave lemezről. Nagy kedvenc természetesen, Bruce Dickinson nagyokat énekelt benne, bár azért észrevehetően csalt itt-ott néhány dalban. Nem 20 éves már ő se, na! Ettől még kiváló Bruce teljesítményt láttunk, mind az éneklés, mind a frontemberi tevékenység, mind a színpadi aktivitás terén.
Őszintén szólva eddig a pontig nem szólt elöl tökéletesen a koncert, Bruce éneke, Harris basszusa és a dobok megfelelően hallatszottak, de a gitárok valahogy háttérbe kerültek. Pedig milyen ízes témákat és melódiákat pengettek a gitárosok. Jobb lett volna az elejétől tökéletesen hallani mindent. Aztán mostanra már jobban megtalálták az egyensúlyt a technikusok, innentől már kifejezetten korrekten szólt a cucc, az apró rezdüléseket, harmóniát figyelemmel lehetett kísérni. Következett egy ritka nóta, a Revelations 1983-ból. Óriási favorit, így különösen örültem, hogy végre eszükbe jutott. A hejjegetés természetesen a plafont verdeste, a nyugisabb középrésznél pedig egy kicsit a finomabb témázgatásokat is előszedhették, Harris basszusának vezényletével.
A grandiózus háttérvászon minden dalnál váltakozott, az adott nagy- vagy kislemez borítója, esetleg valamilyen más grafika utalt az adott szám korszakára. A tűzpiros egyenruhában rohamozó Eddie látványából viszont mindenkinek egyértelművé vált, hogy az egyik legkedveltebb szám, a The Trooper jön. Nagy ovációval adott ennek hangot a közönség. Így is lett, és a jellegzetesen galoppozó dalhoz természetesen Bruce Dickinson is felöltötte a piros angol egyenruhát és bőszen lengette a hatalmas brit zászlót. Mindvégig megfigyelhető volt, hogy a Maiden nem csak profin, gépezetként nyomja végig a bulit, hanem rendkívül élvezik is a zenélést, oldottan, egymással is bolondozva, össze-összevigyorogva játszanak. Bruce itt például Janick-ot szívatta a zászlóval.
De sok ilyen kis geg volt később is, például amikor Adrian mikrofonján „vesztek össze” a gitárosok, amiből végül az lett, hogy az előzékeny Adrian átengedte volna a vokál lehetőséget a többieknek, ám Dave és Janick nem számított erre. Vokálozás nélküli vidám nevetésbe fulladt tehát a próbálkozás. A deszkákra felhajított tárgyak legtöbbjével ugyancsak elszórakoztak valamilyen módon, például a koncert vége felé egy angol zászlós alsógatya is a színpadra került, ami aztán a dilinyós Janick Gers gitárfején kötött ki. Bruce Dickinson többször is látványos utalásokat tette gatya szagos voltára, így Janick meg is kergette vele az énekest, haha!
„Woe to you, Oh Earth and Sea, for the devil sends the beast with wrath...” - szólt a vészjósló szavalás, a tömeg persze egy emberként fejezte be: „....for it is a human number, its number is six hundred and sixty six.”. A The Number Of The Beast címadója következett, a háttérből pedig kiemelkedett egy ördögi bikafej. A Maiden szokás szerint a látványosságnak is adott, a zenészek pedig rendesen odatették magukat. Gitrárszóló-hegyek, basszuszóló, szóval volt minden, ami kell.
Érkezett aztán egy kevésbé egyértelmű szám, a mai estén a legelső Di´Anno korszakos nóta, a 7 perc fölötti Phantom Of The Opera 1980-ból, a Maiden debütalbumáról. A számos betéttel, technikázással, harmóniával dúsított dal elsősorban a vájtfülű ősrajongóknak okozott örömet, de az előadásban persze nem lehetett hibát találni. Majd egy közkedvelt sláger következett, Nicko beszámolásával, a Run To The Hills, amit együtt zengett az egész terem. Dickinson nagyot énekelt, ezt minden számnál el lehetne mondani újra és újra.
Majd újabb kedvenc, a Wasted Years következett, egyedüli képviselője a (ma este méltatlanul mellőzött) 1986-os Somewhere In Time lemeznek. Hiába 2 órás a program, egy ilyen életműből mégsem lehet mindent bezsúfolni. Az Adrian Smith gitárjátékára épülő nóta nagy ovációt okozott, azt már le se írom, hogy Bruce újfent remekelt. Majd pedig vámpírjelmezben tért vissza a színpadra az énekes, miután újabb hatalmas Eddie fej emelkedett fel a színpad mögött, és a Seventh Son Of A Seventh Son lemez monumentális címadó dalába csaptak bele. Ebben a nótában aztán tényleg minden benne volt, amiért csak lehet szeretni a Maident. Pattogós riffek, határozott basszus-galoppozások, gyönyörű szólómunka, hatalmas Dickinson-áriázások. Nem mellesleg a dal leülősebb középrészénél a Maiden évtizedek óta jelenlévő, de mindig a színfalak mögött bújtatott billentyűsének, Michael Kenney-nek a munkája is hallható volt. Szegény fickó egy igazi Bad Luck Brian – a világ egyik első számú zenekarának a tagja, ahol a jelenlegi és hajdan volt zenészek egytől egyig személy szerint is élő legendáknak minősülnek, kívülről fújja mindenki a nevüket, a posztereik szobák millióinak falát díszítik, koncertek után százak, ezrek rohannak dedikálni hozzájuk. Ez a szerencsétlen meg soha még egyetlen promóképre se fért fel a zenekar tagjaival, a legtöbben még azt se tudják, hogy létezik...
Na de vissza a koncertre, mert ismét visszaugrottunk az időben, Steve Harris vezényletével kezdődött a Wrathchild, amely a kettes számú Killers album beköszönése volt. Bruce Dickinson-t nem tudom elégszer dicsérni, de az is nagyon átjött, hogy a mélyebb tónusú, kevésbé terjedelmes Di´Anno dalokat ugyancsak mennyire kiválóan képes volt prezentálni. Nem voltunk már messze a végétől, de még mindig hátra volt egy maroknyi nóta. Például kihagyhatatlan lett volna mindenki kedvence, a Fear Of The Dark, egyértelmű, hogy minden sorától és a nagy óóó-zásoktól zengett az épület. A gitárosok különösen jó munkát végeztek, élmény volt figyelni, ahogy dobálták egymásnak a szólókat. Viszont mintha egy leheletnyivel mindvégig lassabban játszották volna a számot a megszokottnál.
A szokásos „Scream for me!” konferálás aztán már az Iron Maiden című számot vezette fel, ahol a hatalmas Eddie markában vergődő szellemlény szolgáltatta a látványosságot. A nagy beindulást előidéző, pörgős nótára nagyot tomboltak a rajongók, bár Adrian volt hogy elrontotta a tempót.
A levonulás természetesen csak a show része volt, a háborús bejátszások a kivetítőn és Churchill beszéde előrevetítette, hogy egy harci téma feldolgozásáról lesz szó, mégpedig a brit vadászrepülők ádáz csatájáról a német támadók ellen. Az Aces High a legkedveltebb Maiden számok közé tartozik, nem csoda, hogy óriási üdvrivalgás fogadta a dalt. Bruce remekelt, illetve ezúttal egy régi pilótasapkában nyomta, nem egyszer még a repülőgépet magát is eljátszotta, csak hogy szórakoztassa a közönséget. Harris basszusjátékát is érdemes volt figyelni, hihetetlen ahogy jártak az ujjai. Nem mellesleg a basszusa szólt, mint az ágyú.
Most már tényleg a buli vége felé közeledtünk, előkerült egy újabb nagy kedvenc, a The Evil That Men Do, óriási énektémákkal, remek harmóniákkal és szokásosan erőteljes Harris-galoppokkal. A Seventh Son albumot sokan a banda csúcsalkotásának tekintik, hiszen átgondoltságában, összetettségében, technikás megoldásaiban maradandót alkotott a banda. És ha már technikás megoldásokról beszéltünk, zárásként jött az ellenpólus, egy primitív, punkos nóta, a Sanctuary, ami azért mégsem volt annyira primitív, hogy Steve Harris ne helyezzen el benne néhány fifikás basszusfutamot. Bruce ismét jól hozta a Di´Anno formát, ráadásul szerencséje is volt, mert a mikrofonja pont a legvégére romlott el, még jó, hogy nem menet közben érte ez a malőr. Így már persze könnyedén humorizálhatott rajta.
A Maiden tehát minden arcát bemutatta ma este, a direktebb, rámenősebb, zúzósabb nótákat és a merengősebb, légiesebb, sokszínűbb szerzeményeket egyaránt. A setlistet csak egyetlen szóval lehet jellemezni: tökéletes! Csakis a legemlékezetesebb, legjobb, legkedveltebb Maiden dalok szóltak, egyetlen egy sem volt, ami ne tartott volna közérdeklődésre számot vagy ahol leült volna a hangulat.
Hangulat márpedig volt a nézőtéren, az első perctől az utolsóig. Sőt az után is, hiszen a bolondos Monty Python dal, az Always Look On The Bright Side Of Life-ra lehetett távozni a teremből. Így még ha valaki esetleg az egyes szektorokat jellemző problémás hangzás felett bosszankodott volna, az is azon vette észre magát, hogy vigyorogva, füttyögve hagyja el a helyszínt.
Nem véletlen, hogy miért is az Iron Maiden a világ egyik vezető metal bandája és legelismertebb koncertzenekara. Testközelből tökéletesen megfigyelhető volt a zenészek különböző stílusa, mentalitása. A félszáz évet bőven megélt Bruce Dickinson fiatalokat megszégyenítő lendülettel rohangált, ugrált, pörgött a színpadon. Olykor a Van Halen – Jump klipjét megszégyenítő ugrásokat is láthattunk tőle. Mindeközben a rá jellemző teátrális mozdulatokkal, széles gesztusokkal énekelt, néha még futás közben is. Mindig megcsinálta a show-t, ha mással nem, a folyton változó ruházatával és a közönség biztatásával, humorizálással. Egyszerűen belakta és uralta a színpadot, tökéletes frontember.
A nagyfőnök Steve Harris a maga szikár figurájával szintén olyan volt, mint a búgócsiga. Folyamatosan mozgott a deszkákon, hol itt, hol ott bukkant fel, hol pedig a háttérbe vonulva, Nicko-val szemezve pengetett. Az egész koncerten annyira markánsan szólt a basszusa, hogy élmény volt minden mozzanatát figyelni. Továbbá minden dalt végigénekelt ő is csak úgy magában, látszott, hogy maximális élvezetből csinálja. Ilyenkor látszik igazán az, amikor úgy fogalmaznak a zenészek, hogy mindegyik szerzeményüket a saját gyermekükként szeretik. Harris vénségére is rázta a loboncot rendületlenül, példát vehetne róla a sok karba tett kézzel koncertre járó gumirokker.
Adrian Smith a laza hangszervirtuóz szerepét jelenítette meg, tőle hallottuk a legízesebb szólókat az este folyamán. Könnyed kiállással de nagy odafigyeléssel és precízséggel játszott. A megszokotthoz képest kissé kompaktabb frizurát viselő Dave Murray a Maiden legmosolygósabb tagja, tulajdonképpen az egész arca egy egybefüggő mosoly. Dave stílusa amolyan angol úriemberes, nincs benne semmi hirtelenség, megveszekedett vadság, hanem minden mozdulata megfontolt, alapos. Gitárszólóit nem mindig lemezhűen adta elő, de mindvégig megbízhatóan játszott. Ráadásul szerintem Maiden-történelmi pillanatot élhettünk át, amikor Dave az egyik számnál fecskefarkú gitárt ragadott (mondjuk Adrian-nél is meglepett a régi piros Ibanez előkerülése), ami eddig sosem volt jellemző rá. Persze ha bolondozni kellett a társaival a színpadon, abban mindig benne volt.
Ha már bolondozás, az Iron Maiden házi bolondja kétségkívül Janick Gers. A harmadik gitáros a koncert közben akár egy fitnesz órát is levezényelhetett volna a színpad jobb szélén, hiszen állandóan derékmagasságban nyújtott az emelvényeket felhasználta, és soha egy pillanatig meg nem állt. Mindig szaladt, perdült párat, ugrált, pörgette-forgatta a gitárját, egyszerűen nem volt egy olyan perc sem, amikor ne kötötte le volna valamivel a nézők figyelmét. Természetesen a színpadot terrorizáló polgárháborús Eddie-vel is ő vette fel a harcot.
Nicko McBrain sajnos teljesen eltűnt a dobok mögött, a játékát egyáltalán nem lehetett figyelemmel kísérni, csak ha épp őt villantották fel a kivetítőn. Nicko természetesen lazán és nagy megbízhatósággal játszott, remekül adta az ütemeket. Mindig elmosolyodok, ha arra gondolok, hogy a kissé aszott arcú, állandóan tátott szájjal doboló zenész kísértetiesen hasonlít Eddie jellegzetes fizimiskájára.
Ilyen tehát a tökéletes Iron Maiden koncert. Egyszerűen nem lehet okot találni panaszra. Kiválóak voltak a fények, illetve a mindenféle mozgó, világító színpadi figurák mellett pirotechnikát is kaptunk bőséggel. Láttam már a Maiden-t többször, belföldön és külföldön egyaránt, de talán ez volt eddig a legtökéletesebb bulijuk. Esetleg csak a nem mindig csúcsformában lévő hangzás okozhatott kellemetlenséget. Ha arra gondolok, hogy ilyen vénemberek mekkora elképesztő lendületű, dinamikus, soha meg nem álló bulit adtak, az évtizedekkel fiatalabb, de mégis statikus kiállású, fantáziátlan bandáknak csak annyit mondhatok: leave the hall!
23:09
