hosting: Hunet


  cikkekfotók        
lemezajánló [nagylemez]  2014. május 30. péntek   18:36
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Torture Squad: Hellbound


  Teljesen véletlenül futottam bele egy akkoriban számomra totál ismeretlen brazil banda, a Torture Squad - Hellbound című lemezébe. Igazából most sem tudnám megmondani, mi késztetett arra, hogy (több száz más pályatárssal szemben) megérjen egy hallgatást ez a korong. Talán a thrash/death metal stílusmegjelölés? Vagy a látványos borító? De bátran mondhatom, hogy igazi gyöngyszemre leltem, hiszen azonnal új kedvencet avattam ezzel a hirtelen „miért is ne” típusú döntéssel. Nagyon kevés az olyan metal album, sőt gyakorlatilag csak a ´80-as évek nagy klasszikusaira „illik” azt mondani, hogy hibátlan az utolsó hangig. De erre a noname, Sepultura hátán felkapaszkodni próbáló brazil zenekarnak a 2008-as albumára képtelen vagyok más jelzőt használni.
  Mint később felderítettem, voltak persze előzmények, és persze a hazai brazil színtéren már többen ismerték a zenekart, de nemzetközi szinten még nem igazán sikerült nevet szerezniük. A banda már 1990-ben megalakult, de csak 1998-ban jelent meg a debütáló albumuk. A Shivering a maga kissé kezdetleges, karcos megszólalásával nem ütött túl nagyot, de már érezhető volt, hogy van itt potenciál. A rá következő Asylum Of Shadows viszont már mestermunkának tekinthető, tömve van remek témákkal és dalokkal. Innentől nagyon elkapta a fonalat a banda, a The Unholy Spell is kiváló alkotás lett, a koronát pedig a 2003-as Pandemonium és a 2008-as Hellbound lemezzel tették fel az életművükre.
  A Torture Squad azért rendkívül szerethető az extrém metalt kedvelők számára, mert benne van a thrash metal magával ragadó vadsága, szélvészgyors tempói - lehetetlen beindulás nélkül hallgatni ezeket a szerzeményeket. Másrészt a helyenként felbukkanó, horzsoló death metalos riffek egy még erőteljesebb kontrasztot adnak a zenének, az énekes Vitor Rodrigues karakteres hörgése pedig tökéletesen megfelel a Torture Squad frontjára. Nem utolsósorban pedig mindegyik szám tömve van olyan technikázásokkal, amelyek miatt érdemes folyamatosan újrahallgatni a lemezt. Mindegyik poszt brillírozik, Amilcar Christófaro dobos egészen frenetikusan üt, de gitáron és basszuson is számos elsőrangú megoldást hallunk.
  
  Már maga a MMXII címet viselő intro is figyelemre méltó, ez a vészjósló hangulatú bevezetés tökéletesen megalapozza az albumot, az egyik leghatásosabb intro, amit eddig hallottam. Aztán a Living For The Kill-el szabadul el az igazi őrület, ami aztán az egész lemezt jellemzi. A felütés rendesen odasújt a bivaly riffekkel és a kegyetlen dobmunkával. Amelyik album ilyen energiával és ekkora riffekkel indít, ott már sejthető, hogy baj a továbbiakban sem lesz. Vitor egy vad visítás után süvölti a szövegeket, a refrénhez pedig betolakszik egy death metalos riff is. A gyors és a kőkemény headbang-elésre ingerlő riffek váltakozása után mind gitáron, mind basszuson, mind a doboknál villantanak egyet. Lehengerlő kezdés.
  A folytatás sem kevesebb, a The Beast Within az előző szám testvérének tekinthető, megy tovább a thrash-es száguldás. Kőkemény riff-hegyek és a védjegyszerű Vitor ordítás után ismét blastbeat-ekkel és death metalos őrlésekkel dúsított refréntt kapunk. A középrész egy kicsit nyugisabbra vált, Castor határozott basszusa viszi a vezérfonalat. De újra elszabadul a thrash-őrület, egy pazar gitárszóló cikázik villámként a mindent elsöprő riffek mellett. Egy apróbb Castor-témázgatás után ismét a gitár lesz a főszereplő, Augusto Lopez csodaszépen bemutatja, hogy a játékos megoldások mellett az őrlésekhez ugyancsak van érzéke. A dal zárásához a biztonság kedvéért Amilcar Christófaro is alaposan szétüti/rúgja a dobcuccot.
  A négyes The Fall Of Man ugyancsak dúskál az ütős riffekben. Vitor sötét hangulatú verzéit folyamatos blastbeat és death-es darálás súlyosbítja, de a tuka-tuka tempó is folyamatosan járatja a hallgató lábát. Lopez és Christófaro ismét díszítenek egy kicsit, majd folytatódik a gyors zúzás. Jó kis témákat pakoltak össze, de még egy verzét belepréseltek a dalba, nehogy már pihenhessenek egy kicsit a hallgató nyakcsigolyái, haha!
  
  Újabb emlékezetes dal, a Chaos Corporation, amelyet a pofonegyszerű refrén miatt is könnyű az énekessel együtt süvölteni. Az elején az az apró akusztikus gitártéma fura, oda nem illő, talán a figyelemfelkeltés volt vele a cél. Brutál riffek, blastbeat, Vitor üvöltés, tuka-tuka, szóval a szokásos kezdés. A tempó megint nagyon adja magát, Vitor pedig a szövegekben a nagy manipulátorokat vállalatokat ostorozza. Egy kis szólózás után lassít a tempó, egy könnyedebb zakatolás következik, majd Vitor „total chaos!” bekiabálása után ismét érkezik a kőkemény brutalizálás.
  Ha eddig netán kicsit egysíkúnak tűnne a lemez (bár az ultra-emlékezetes riffek és tempók ezt lehetetlenné teszik), most érkezik egy kicsit különlegesebb nóta, a Man Behind The Mask. A történetmesélős nóta papi párbeszéddel kezdődik, a sejtelmes témákból egy keményebb kötésű riffelés bontakozik ki, majd gyorsul a tempó. A brutális blastbeat-es felvezetés után Vitor Rodrigues mintha „verset hörögne”, amolyan kántálósan adja elő magát. Érdekes megoldás. Amilcar Christófaro nem kegyelmez a doboknak, az egész lemez folyamán érdemes figyelni, amiket üt. Néhány pihentetőbb, könnyedebb tempó is helyet kap A Man Behind The Mask nótában, főleg Augusto Lopez mutat be néhány stílusgyakorlatot és szólót. Végül még egy jófajta zúzás, így zárul a dal.
  A soron következő Cyberwar folyamatos cinezésből építi fel magát pár keményebb riffel. A jó kis tempók magukkal ragadják a hallgatót, újabb jófajta headbang-elős nótát kapunk. Ennek a szerzeménynek az az érdekessége, hogy mindig megbolondítják a tempót valamivel. Leginkább Augusto Lopez játszótere ez a dal, jó pár stílusgyakorlatot elsüt ebben a 6 percben. A lezárásban Castor is produkálja magát egy kicsit, szóval mindenki a maximumot adja.
  
  Az ugyancsak nagy kedvencemnek számító Twilight For All Mankind szintén érdekesen indul, egy kellemes akusztikusan majd fémesebben témázgató bevezetővel. Mondjuk az elhalkulás miatt úgy tűnik, mintha ez egy külön intro lenne, pedig nem. Az egyre jobban megbolonduló reszelős riffelés egészen vad orgiába csap át. Nem metalos az, akinek valamilyen izmát nem mozgatja meg ez a kőkemény indítás. Vitor bekiabálásai adják meg az alaphangot, de a kemény zúzások és a blastbeat-es refrén ugyancsak szakítanak. És mielőtt egysíkúsággal vádolnák meg a zenekart, újra megkavarják a dalt – visszatér az akusztikus bevezetés, majd pedig egy elképesztően könnyed, már-már funk-os betéttel oldják a hangulatot. A dal lezárása persze ismét kőkemény, egy kis zúzás a végére sosem árt, haha!
  The Four Winds néven ismét egy kis fellélegzés, egy instrumentális, akusztikus tétel következik. Itt most kivételesen tényleg nem durvítják be menet közben, haha! Utolsóként a Hellbound című szám a lemezkezdő intro-ra visszautalva egy kissé misztikus, keleties hangulatú bevezetés után szolgáltatja csak a harapósabb riffeket. Ennél a dalnál nem a gázpedál padlóig nyomásán van a hangsúly, hanem egyfajta középtempós riffelés kap főszerepet, még az Amon AmarthPursuit Of The Vikings riffelése is felbukkan. Vitor Rodrigues is inkább a torokhangú károgást preferálja a teli tüdőből bömbölés helyett. Azért a végére jön még egy kis gyorsulás, el ne felejtsük, miben a legerősebb a Torture Squad.
  
  Régen hallottam már olyan lemezt, amit az első másodpercétől az utolsóig élmény hallgatni, és sehol nincs üresjárat vagy unalmas pillanat. Ráadásul ami ennyire kerek egészt alkot, intro-tól a végszóig. A Hellbound ilyen. És nem csak a remekbeszabott, emlékezetes témák és riffek tömkelege, a fifikás dobolás a nyerő momentumok az albumon, hanem a mindvégig sugárzó zabolátlan energia, ami már csak a hallgatástól is folyamatos adrenalin löketet szolgáltat, nem hogy még élőben, koncerten. Nem titkoltan a nagy példakép és honfitárs Sepultura fiatalkori energiáját vélem felfedezni. Így kell szólnia egy vérbeli metal lemeznek, amely nem hagyja magát háttérzeneként elsuhanni, hanem még a fotelban ülő hallgatót is vad léggitározásba vagy a karfán való tempó püfölésbe kényszeríti.
  A régebbi lemezekről írt értekezéseimet próbálom mindig a maga kontextusában tálalni, direkt nem figyelembe venni az azóta ismert újabb fejleményeket. Ez esetben viszont nem tudok elmenni amellett, hogy ezzel a briliáns 2008-as lemezzel nagyra hivatott banda később atomjaira hullott, azóta pedig csak vergődnek. 2010-ben kijött a korrektnek mondható Aequilibrium lemez, majd pedig teljesen széthullott az ígéretes társaság. Távozott a csodakezű gitáros, Augusto Lopez, de a marcona énekes Vitor Rodrigues is dobbantott. A két őstag, Amilcar Christófaro és Castor egyedül maradtak, a folytatást pedig André Evaristo gitárossal próbálták megoldani, akire egyben az énekes szerepet is rátukmálták. A teljesen észrevétlenül megjelent Esquadrao De Tortura lemezt viszont teljesen elrontották utóbbi erőtlen, jellegtelen hörgésével, pedig lettek volna ígéretes témák. Szóval a jelenlegi felállás nagyon kényszermegoldásnak tűnik, jó lenne visszacsábítani Vitor-t vagy legalább egy karakteres hangot, és egy bivalyerős új lemezzel menteni, ami menthető.
  
  
  Felállás:
  Vitor Rodrigues: ének
  Augusto Lopez: gitár
  Castor: basszusgitár
  Amilcar Christófaro: dob
  
  Torture Squad: Hellbound
  01. MMXII (Intro)
  02. Living For The Kill
  03. The Beast Within
  04. The Fall Of Man
  05. Chaos Corporation
  06. Man Behind The Mask
  07. Cyberwar
  08. Twilight For All Mankind
  09. The Four Winds
  10. Hellbound



Kulcsszavak:
  torture squad 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 programajánló: 
2017. június 1.
Manowar programmal a Durerben a Ross The Boss (Dürer Kert - Budapest)
2017. június 9.
Ben Williams Budapesten
2017. június 13.
Simple Plan a Parkban
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Megjelent a Quimby 25 éves születésnapi Aréna koncertje DVD-n
Megjelent a Tárkány Művek negyedik nagylemeze: Magyar konyha támad
Sabaton: The Last Stand
Roar: Délibáb demo
Borbély Mihály: Polygon - Theodosii Spassov, Lukács Miklós, Dés András
Begotten Silence: Faces Of Suffering
Parkway Drive: IRE
Maeotis: Vérbulcsú
 kiemelt 
Manowar programmal a Durerben a Ross The Boss
  
Június 1-én klasszikus Manowar programmal érkezik Budapestre a zenekar legendás egykori gitárosa, Ross The Boss

Good Charlotte a Budapest Parkban
Ben Williams Budapesten
Simple Plan a Parkban
Mastodon a Barba Negra Trackben
 friss hozzászólások 

Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Mike Portnoy szívesen csatlakozna a Dream Theater - Images, Words & Beyond turnéjához (1)
Lacuna Coil, Forever Still, Genus Ordinis Dei (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 másnaposok    aranyember fesztivál    kimnowak    mad caddies    hihetetlen utazás    deli-kutt    my chemical romance    lara stone    infection    brasnyó antal    life of agony    destinity    forever still    kesh    bear grylls    masterica    admiral’s arms    miloopa    archer    pelican    markus schrodt    stereomilk    állás    after the burial    gallagher  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!