beszámoló [koncert] 2014. április 24. csütörtök 00:01
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloMetal Ladies Night Vol. 3 2014. április 21, Dürer Kert
A Húsvét és a metal zene elsőre nem tűnnek összekapcsolható fogalmaknak. Azonban most április 21-én ez mégis így történt, hiszen a Húsvét ünnepe és az ilyenkor megszokott családi összejövetelek után zenei kikapcsolódásra is számíthattak a Dürer Kertbe látogatók. A Metal Ladies Night Vol. 3 című rendezvény kifejezetten a női énekes metal bandák rajongóit célozta meg, a 3-as sorozatszám pedig azt mutatta, hogy voltak már előzményei az eseménynek, és remélhetőleg a jövőben is számíthatunk hasonló szervezésre. A Dürer Kertben két színpad is ontotta a programokat kora délutántól, így a bőségre senkinek sem lehetett panasza.
Mindig az a problémám a hasonlóképp nagyon korán kezdődő rendezvényekkel, hogy szép dolog, hogy ennyi kevésbé ismert és feltörekvő banda fellépési, bemutatkozási lehetőséget kap, de nagy valószínűséggel még késő délután is csak szállingózni fognak a látogatók, esetleg estefelé jön már össze egy használható létszám. A másnapi munkanap pedig csak ráerősít erre. A szervezők azért próbáltak mindent megtenni, a jegyár is kifejezetten baráti volt, de a korai fellépők így is csak szűk érdeklődői kör előtt játszhattak. A tendencia szerinti este 8 körül jöttek meg a legtöbben, de azért így sem teltek meg a Dürer termei.
Először a Dharma-t követtem figyelemmel, jópár éve nem láttam már őket élőben. Akkori emlékeim szerint egy karizmatikus, emblematikus frontemberrel szerepeltek, némi elvont, gothic-os, indusztriális hatásokban bővelkedő zenével, de a hölgy azóta kilépett és most új énekesnő áll a mikrofonnál. Ritzel Ani kétségkívül jó választás volt, bár nem olyan egyéniség mint elődje, illetve a színpadi rutin is fejlesztésre szorul még. De hát pont erre vannak az ilyen és hasonló fellépési lehetőségek. Viszont a vokálok megtámogatását kissé túlzásba vitték, volt olyan, hogy a hangok kitartása még mindig szólt, miközben Ani már nem is énekelt a mikrofonba, playback hatást keltve. Ez nem vette túl jól ki magát.
Nem tudom, mennyire pontosak a régebbi emlékeim, de mintha maga a zene is vesztett volna az egyéniségéből, indusztriális hatások már csak nyomokban voltak felfedezhetők. Hogy egy átlag gothic bandánál több legyen a Dharma, most újra fel kellene építeni a koncepciót az új énekessel, és ez kétségkívül nem egyszerű feladat, ennyi kihagyás után. De a lehetőségek adottak, van potenciál a csapatban, kérdés ki tudják-e mindezt használni.
Az Ideas-ra is kíváncsi voltam, de közben átkóboroltam a kisterembe is, és milyen jól tettem! Ott épp egy őrült lengyel brigád, a Percival Schuttenbach játszott. Az életben nem hallottam még róluk, de amit ott leműveltek, az alapján megérdemlik a figyelmet. Volt egy örökké vigyorgó, sörhasú gitárosuk, aki tökéletes modell lenne a mesebeli troll figurájának megformázásához. Volt egy őrült tempókat kalapáló dobos és három lány, akik közül az egyik basszusgitár és ének fronton szerepelt, a másik csellózott és énekelt, a harmadik pedig egészen brutális hörgéseket hallatott és mindenféle kiegészítő hangszert, illetve koponyákkal teleaggatott „sámánbotra” emlékeztető csörgő botot használt. És hogy milyen zenét játszottak? Nehéz lenne meghatározni. Talán a pagan folk metal a legjobb közelítési pont, de nem kevés rock & roll-os hangulat és még thrash metal hatások is szerepet játszottak. Igazából egy egészen őrült bulizene volt, amit a színpadon műveltek, és ezt a jelenlévőkre is sikeresen átragasztották.
A csapatról lerítt, hogy nem veszik ám olyan hűdekomolyan magukat, illetve a kissé okkult, olykor sátánkodós imázst, hanem mindössze szórakoztatni akarják a közönséggel együtt saját magukat is. És ez remekül működött. Az egész nap folyamán ezen a koncerten volt a legnagyobb őrjöngés és tombolás, szinte izzott a terem. A pocakos troll vigyorogva reszelt a közönségnek, míg a csajok tovább szították a hangulatot. Még angolul se tudtak rendesen, a lengyel vartyogást meg persze senki nem értette, egy hazai rajongólánynak kellett segíteni nekik, hogy ki tudják fejezni magukat.
De hát épp ez volt a móka az egészben. Még egy circle pit-et is próbáltak volna kisajtolni a közönségből, de ebből csak valami összekapaszkodott, körtáncszerű őrület lett. Egy Motorbreath feldolgozást is eljátszottak a végére, csak hogy teljes legyen az élvezet. Teljesen dilis banda ez a lengyel formáció, de a bulit nagyon megcsinálták. A későbbiekben folk metal-orientált rendezvények szervezésekor érdemes lesz őket figyelembe venni, mert óriási móka, amit a színpadon művelnek.
Nem bántam meg, hogy a kisteremben ragadtam a Percival Schuttenbach bulijára, a nagyterembe visszaérve már az Ideas zenélt a deszkákon. Kellemes, szerethető zene amit csinálnak, a közönség is szemmel láthatóan kedvelte őket. Viszont ma este valahogy mégis hiányzott egy olyan plusz belőlük, ami megmutatja, hogy azért van már történelme a bandának, nem tegnap kezdték a muzsikálást.
Néha amolyan bájos amatőrizmus lengte körbe a fellépésüket, voltak rontások, ami miatt újra kellett kezdeni a dalt, illetve a nóták közötti átvezetés is legtöbbször elég esetlenre sikeredett. Kun Anita remek hang és egy szeretni való személyiség, de több határozottságot kellene a színpadon mutatnia. Az Ideas 1994 óta létező banda és sokat elértek a maguk színterén, tehát van is egyfajta elvárás az irányukban. Jól szóltak, a nótáik is jók, a színpadi aktivitást lehetne még fejleszteni.
A Tales Of Evening zenekar szinte észrevétlenül vált egész komoly névvé az utóbbi években, és nehéz megmondani, mi a sikerük titka. Nem játszanak száz közül felismerhető, egyedi zenét, illetve a női énekes, heavy metalos stílusban eleve nehéz újat mutatni. De valahogy mégis olyan jól össze vannak rakva a nótáik, élvezetes, megjegyezhető, énekelhető dallamokkal és refrénekkel operálnak, valamint nem utolsósorban a kiállásuk és a közönséggel való kommunikációjuk is megfelelő. És meg is érdemlik az ismertséget, mert valóban jól csinálják, amit csinálnak. Mutatja mindezt a kifejezetten előnyös elhelyezkedésük a mai felhozatalban, illetve a közönség is összesűrűsödött annyira, hogy minden körülmény megfelelő legyen egy emlékezetes koncertre.
A Tales Of Evening kihasználta a lehetőséget, nagyon hamar sikerült megnyerniük a jelenlévőket. A rajongók aktivitására és a közös éneklésekre így nem lehetett panasz. Ádám Attila billentyűs/főnök vezényletével nagy átéléssel játszott a zenekar, Dudás Ivett teljesítménye is megérdemli a dicséretet. A közönség ugyancsak aktívan részese volt a műsornak, ráadásul figyelemre méltó volt, hogy a szövegeket is mennyien ismerték és énekelték. Ivettnek nem is nagyon kellett erre különösebben biztatni a rajongókat. Szépen és arányosan szóltak, minden hangszert jól lehetett hallani, így emlékezetes fellépést könyvelhetett el a Tales Of Evening. Nem mondom, hogy egy üstökös lesznek/lehetnek a heavy metal egén, de már most sok olyat elért ez a zenekar hazai szinten, amiről sokan csak álmodoznak. Mindenképpen ígéretes formáció.
Érkeztek a külföldi főzenekarok, elsőként az osztrák Serenity lépett a nagyszínpad deszkáira. Nem annyira rég voltak legutóbb nálunk és igen emlékezetes koncert fűződött a nevükhöz, így megvoltak az elvárások. Nem is kellett csalódni. Az osztrák brigád magától értetődően pörgette fel a hangulatot és annyira megnyerő volt az egész kiállásuk és a zenei válogatásuk, hogy egyszerűen nem lehetett nem élvezni a koncertjüket.
A legutóbbi találkozásunkról úgy emlékszem, nem volt női énekes tag közöttük, ami miatt kissé kilógni látszottak a „Metal Ladies Night” koncepcióból. Kisegítő szinten eddig is fel-felléptek velük női vokálosok, de a Clementine Delauney nevű hölgyet azóta már teljes jogú taggá fogadták. Így már legalább nem zavarták haza őket a szervezők, a nem megfelelő ivararány miatt, haha! És ha már itt voltak, egy igen ütős bulit hoztak tető alá.
A csapat központi figurája továbbra is Georg Neuhauser énekes, akinek mind vokális teljesítménye, mind a színpadi előadása, gesztusai magukkal ragadják a közönséget. Annyira szuggesztív frontember, hogy egyszerűen nem lehet mást tenni, mint vele együtt lelkesedni, hejjegni, csápolni a remek power metalos témákra. A legutóbbi fellépésük óta most már egészen határozott elképzelésem, hogy valamely fogkrémgyártó nem keveset fizet neki azért, hogy minden második percben folyamatosan fülig érő szájjal villogtassa az amerikai fogpasztareklámokból ismert vigyorokat, haha!
Georg teljesen belakta az egész színpadot, mindenhol felbukkant, mindenhonnan biztatta a közönséget és persze a zenésztársaival is folyamatosan bolondozott a végtelenül vidám énekes. Továbbra is ő a Serenity teljes értékű frontembere, Clementine Delauney nem minden számban jött fel duettezni a deszkákra, de amikor megtette, ő is teljes fordulatszámmal pörgött és nagy odaadással énekelt, szóval az ő teljesítménye ugyancsak elismerést érdemel.
A szimfonikus elemekkel bővített power metal zenéjüket jól fogadta a közönség. Ez nem volt nehéz, hiszen rendkívül dallamos, könnyen befogadható, fogós, hajlengetésre és éneklésre egyaránt alkalmas számokat játszottak, és még lírai dal is belefért a repertoárba. A többi tag szintén odatette magát, Thomas Buchberger például szemet gyönyörködtetően gitárszólózott, de a basszuson Fabio D´Amore is nagy lelkesedéssel pengetett. A Trónok harca nyitányt persze örömmel fogadták a rajongók, a programban pedig nem csak a tavaly megjelent War Of Ages lemezük mutatkozott be, hanem a korábbi dalokból is kiválogatták a legjobbakat. Mára több egykor nagy nevű power metal alakulat veszítette el a lendületét, varázsát, kezdett érthetetlen útkeresésekbe, de a Serenity megmaradt a dinamikus, fülbemászó, könnyen befogadható daloknál, és ezt a közönség meg is hálálta. A „sógorok” remek bulival örvendeztették meg a power metal rajongókat.
Az orosz Arkona az egyik legkelendőbb folk metal formációvá vált napjainkra, rájuk is igaz, hogy több egykori dicsfényét elvesztett sorstársukkal ellentétben irántuk nem lankad a rajongás és az érdeklődés, sőt épp ellenkezőleg. Mondjuk az ő fellépésükre sem lett teltház a Dürer nagyteremben, de ez nem rajtuk múlott. Napokon belül megjelenésre kerül az új Arkona album, így ennek örömére játszottak néhány vadiúj szerzeményt is, de persze a korábbi közönségkedvencek is terítékre kerültek. Ahol én álltam, a hangzás nem volt ugyan élvezhetetlen, de túlzottan erőteljesen és masszívan szólt ahhoz, hogy a hangszerek tiszta megszólalása kivehető legyen. A zúzós részek kifejezetten összefolytak, de a könnyedebb, táncolhatóbb témák már jól hallatszottak. A tagságban csak a dobos poszton történt változás, a többieket már jó ismerősként üdvözölhették a rajongók.
Úgy láttam, a program első felét inkább a zúzósabb, black metalosabb szerzemények dominálták, mint a Goi, Rode, Goi vagy a vadiúj Serbia. Masha durva hörgései kissé eltűntek a hangmasszában, de az apró termetű „frontasszony” fáradhatatlanul szaladgált a deszkákon és teljes átéléssel adta elő a dalokat. A rajongók jól fogadták a nótákat, ment a headbang az egész nézőtéren, de az igazi buli a koncert második felére alakult ki, amikor a korábbi könnyedebb hangvételű, táncolható ritmusú nótákat vették elő, mint a Slav´sja, Rus´, Yarilo, Stenka Na Stenku. Ekkor már a visszafogottabb rajongók is táncra perdültek, és hol vad pogó, hol összekapaszkodós körtánc alakult ki.
Számomra jól látszott a közönségreakciókból, hogy bár az Arkona durvább vonulatának is megvan a létjogosultsága, a rajongók mégis a bulisabb, táncolósabb szerzeményekre indulnak be igazán. Ma este is tapintható volt a hangulati különbség. Eddig az Arkona sikerrel egyensúlyozott a black-esebb, pagan folk-os vonulat és a Finntroll-os csűrdöngölés között, de úgy tűnik, előbb-utóbb le kell tenniük a garast. Még nem hallottam a legújabb Yar című albumukat, így most nem tudnám megmondani, milyen irányba megy tovább az Arkona, de a rajongók valószínűleg az utóbbi verziónak jobban örülnének.
Némi átszervezés is történt a néhány koncertlemondás és talán a szellősebb létszám miatt, így a Virrasztók zenekar már a kisteremben fellépve zárhatta az estét. A kisszínpad programját nem követtem végig figyelemmel, a Dorothy zenekar lendületes rock & roll-os, punkos produkciójába néztem bele, illetve épp elcsíptem Karai Anna System Of A Down feldolgozását. A Virrasztók gárdája nem volt irigylése méltó helyzetben így az este végére, viszont a rajongótáboruk dicséretes elhivatottságról tett tanúbizonyságot, szóval a kisteremben is összejött annyi érdeklődő, hogy ne csak pár lézengő előtt játsszon a zenekar. A csapat híres arról, hogy megadja a módját a koncerteknek, a látványvilág és a speciális hangulat náluk mindig különösen fontos. Most is arcfestésben illetve égő gyertyákkal szegélyezett színpadon adták elő temetői hangulatú, halottsirató nótáikat.
Mintha kicsit karcsúsodott volna a felállás a legutóbbi találkozáshoz képest, immár csak egy személyben Scrofa szolgáltatta a hörgős, üvöltős, kántálós éneket, és őszintén szólva ez abszolút jól állt neki. A népdalos női vokál terén is tagcsere történt, az új hölgy szépen énekel, de a statikus kiállás még mindig problémája a bandának, a szűkös színpad ellenére is. Láthatóan Scrofa a lelke a zenekarnak, ő gyakorlatilag szó szerint eljátssza, átéli a történéseket. A vizualitás mellé ez fontos szempont, és előnyös lenne, ha ebben a többi tag is aktívabban részt venne. Új lemezük, a 2013-as Halál Színei sikerrel bemutatkozott, de a legutóbbi Memento Mori album is megidézésre került, a kitartó rajongóknak érdemes volt megvárni a koncertjük végét.
Így zajlott tehát a harmadik Metal Ladies Night rendezvény. Számos fellépő kapott bemutatkozási lehetőséget, az ismertebb zenekarok pedig hozták a tőlük elvárt szintet. A Dürer Kert megfelelő helyszín a hasonló összeállításokra, mind a nagyterem, mind a kisterem tartogatott olyan zenei csemegéket, amiket nem volt érdemes kihagyni. Ha már ennyi hölgy jelen volt, a színpad mindkét oldalán, talán még egy jófajta locsolkodás is stílszerű lett volna, például egy vödör vizet végigönteni a nagyszínpad előtt felsorakozó közönségen. Bár van egy olyan sejtésem, hogy a jelenlévő hölgyek inkább örültek, hogy mindez elmaradt...
00:01
